Miskolcra mindig szívesen megyek.

1980 óta kiváltképp, amikor is Jancsó Miklós megrendezte a Die Csárdásfürstin von Miskolc című kis opuszát, e fergeteges blődlit, szövegét Hernádi Gyula írta (át): „Túl az Óperencián, Jeges tengeren / úszik egy nagy svábbogár, tiszta meztelen…” Éjszakai lokált mintázott a tér, előterében meztelen hölgy sétafikált (nadrágocskányi megalkuvásban, mint szeretett és nagyon hiányzó pályatársam, Tarján Tamás írta a Kritikában), s a BAZ megyei pártbizottság korifeusai kiguvadt szemmel bámulták, mit enged meg magának a hírhedten renitens rendező. Aztán mikor a Hajmási Péter, Hajmási Pál kezdetű operettslágerben az következett, hogy Húzatom agyba-főbe, beugrom a nagybőgőbe, nos, akkor a játékos tényleg beugrott a nagybőgőbe; pompás szcéna volt.

Elnézést a frivol antréért, a tárgy ugyan zenés is, táncos is, ámde másféle karakterű.

Czakó Julianna és

Miskolcon sok előadás hagyott némi nyomot bennem, a Csiszár-éra számos jelentékeny előadását láthattam a nyolcvanas években, írtam is róluk, a Peer Gynttől Major Tamás szerepléséig, Szőke István Mindenkit megnyúzunk című Boris Vian-fantáziájáig. A közelmúltból meg ott a Kivilágos kivirradtig, Rusznyák Gábor kiváló rendezése, amelyet a legjobb szívvel válogathattunk be Árkosi Árpáddal a 2017-es POSZT-ra.

Ascher Tamás miskolci rendezése hosszú idő után az egyik legerősebb és legkimunkáltabb előadás, ami úgy szól a magyar történelemről, hogy el is tartja a tárgyat, és alá is merül benne. Ez így elég szerencsés kombó. A néző elringatózhat a harmincas-negyvenes évek legendás, szívdöglesztő vagy éppen drámai karakterű slágereiben, ha ugyan van kedve hozzá, s mintegy belülről szemlélheti az úgynevezett politika ördögi mechanizmusát, amely felőröl mindenkit, elnyomót, elnyomottat; különösen Magyarhonban.

Aschernek egyszerre volt könnyű és nehéz dolga, mikor – kilépve picinykét a Katona masszív koordináta-rendszeréből – egy erős és felkészült társulat inspirációiból is táplálkozva nyúlhatott Pintér Béla és Darvas Benedek operájához, e korszakos remekműhöz. Emlékszem valamelyest Pintérék Szkéné-beli előadására (jó húsz éve, hol máshol, a Nemzeti Színházban volt a premier), amely a maga módján szintén originális megfogalmazása volt a műnek. Ám a zenei matéria árnyalatait, a hangszerelésben is megmutatkozó csillogó színeit, a zenei dramaturgia csúcsra járatását Ascher most tán teljesebben abszolválhatta, hiszen a miskolciak a zenekarral, a karmesterrel s az alapvetően prózai társulat zenei felkészültségével szinte minden szólam megszólal, minden szóló, duett és a kórus is a maguk teljességét mutathatták föl.

Jelenet az előadásból

Pintérék operájában a szüzsé sem elhanyagolható, hiszen a magyar történelem egyik legneuralgikusabb idejéről énekelnek, 1942 áprilisáról, amikor is a 2. magyar hadsereget ilyen-olyan történelmi kényszerek nyomán elkezdték kiszállítani a keleti frontra, hogy védje a magyar hazát s a nemzeti becsületet. Pintér történelmi-színházi-dramaturgiai truvája, s ebben Darvas Benedek abszolút partnernek bizonyul, hogy a mindenki által ismert népszerű nótákat újraírt, újrafutózott textussal, a sokszorosan megcsavart irónia gyilkosan szatirikus modulációival prezentálta, a jelenkorig húzva a történelmi időt.

Gyűlölöm a hazugságod, Endre – ma is fülembe csengenek a hajdani slágerbe bújtatott húsz év előtti szarkasztikus futamok.

Elhangzik persze sok emblematikus történelmi dal, Karádyk mindenféle kiszerelésben, Csak egy nap a világ, Nincs kegyelem, egyebek (akárcsak Jancsó nagy filmbalettjeiben), s az obligát és az e tárgykörben már-már kötelezőnek látszó egykori irredenta műdalocska is, a Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország. Épp tízévnyi, sóhajtásnyi távolból, egy búcsúelőadásból idéződik fel Csákányi Eszter éneke, amint, ahogy annak idején írtam, átúsztatja ironikus dzsesszfílingbe a hírhedt dalocskát. Megcsavarja metszőn, élesen.

Nekem meg újra eszembe jut Márai, aki leírja, ahogy a háborúból kászálódó, szétlőtt, porig bombázott, fagyos, éhező Budapesten az új erő megtestesítője, az élet-halál ura ávós katonatiszt elhúzatja az Emkében a cigánnyal az irredenta nótát, sőt fennhangon végig is zengi, miközben elfogyasztja pazar vacsoráját.

Miskolcon a teljes társulattól halljuk; groteszk himnuszként zeng a kietlen, mégis bensőséges háborús éjszakában.

Jelenet az előadásból

A látvány precízen tervezett, valamiféle kivilágított bádogkasztniszerű megállóban vagyunk, a fények misztikusak és földközeliek, a zöld uniformisok meseien elrajzoltak (jelmeztervező: Szlávik Júlia), az arcok fehérre mázoltak, a szemek expresszionista kabarékat idézően sötétkarikásak s a szólók, a duettek egyként mutatják fel a figurák teljességét.

Nem is a főszereplőkkel kezdeném, hanem, úgymond, az epizodistákkal. Rudolf Szonja szerelmes nőcije igazi egyéniség, de már lelkébe fészkelte magát a sötét kétely; karizmatikus figurát hoz színre. Ugyanígy Czvikker Lilla öntudatos asszonykája, aki foggal-körömmel védi autonómiáját, jogát a szerelemhez s az utolsó éjszakai együttléthez is, amit persze gróf Felkay ezredes előadó-művésznő felesége és az ő pompás műsora könnyedén felborít.

És akkor hosszú értekezéseket kellene írni a színészekről, a prózai társulat énektudásáról, zenei műveltségéről, s arról a szikrázó, lüktető, mélybe húzó horrorszcénáról is, ahogy szerepük szerint megpróbálnak hitelesen eljárni az egyébként abszurd szituációkban.

A dramaturg Enyedi Éva, akárcsak a hajdani nemzeti színházi bemutató idején. Ilyen komplex és ilyen sokféle színházcsinálói képességet megkívánó súlyos zenés matéria, úgy gondolom, nem jöhet létre erős dramaturgi közreműködés nélkül.

Görög László

A háborús alakok különb és különb alakváltozatai jelennek meg előttünk az előadásban. Harsányi Attila Halász századosáé tán a legpregnánsabb, cinikus, kegyetlen, mondhatni, elvetemült; kéjesen dagonyázik alárendeltjei – a munkaszolgálatos, a beosztott tiszt, mások – megalázásában. Például az öntudatos Kovács hadnagyéban, akit Bodoky Márk személyesít meg fegyelmezetten, feszesen, aki csak a hazát akarja szolgálni, magyar tisztként, dacosan, rendületlenül. Aztán a bicskanyitogatóan negédes Halász előkeríti valahonnét a születési anyakönyvi kivonatát az izraelita származásról, a Koch névről, s e pillanattól Kovács hadnagy nem lesz már többé hadnagy, hanem sárba lökött munkaszolgálatos. Akárcsak a Görög László által a szakmai professzió magas fokán játszott Heinz Ármin, aki alázatosan hárít, amíg és amikor csak teheti, aztán a főbelövés előtt még elvonul vizelni, merthogy neki is van egyénisége.

Felkay ezredest Gáspár Tibor adja, megfellebbezhetetlen, elvakult hatalmi gőgtől felfuvalkodott kövér főtisztként, bornírt ideológiák bornírt tolmácsolójaként; kábé úgy masírozik színre, mint szegény jó Bástya elvtárs anno, A tanúban. A rámenős művésznőt Seres Ildikó játssza, gyönyörű énekhanggal, szélesre tárt gesztusokkal, lehengerlő, férfiszomorító asszonyi temperamentummal; bármeddig elnézném. A német tábornok – Rózsa Krisztián – majdhogynem arctalan, kafkai bábu, közös duettjük a gomolygó füstből előtámolygó, hamar halálba segített Zsuzsikával sugallatos pillanat.

És Czakó Juli tündöklése, ragyogása, ahogy reszkető kezű és lelkű szeretőként átsasszézik a szadista Halásztól a villogó szemüveges német ölelésébe (mintha csak a Casablanca Marseillaise-éneklős jelenetét látnám, időközben Kovács hadnagy, illetve a szerelme, Halász százados halálos adag morfiumot ad neki), végül acélos indulatú ukrán katonanő-imitátor lesz, aki nem lövi le a gyáva századost, mert ja ljublju tyibjá. Triplán csavart történelmi balettet látsz, az interpretáció minuciózus.

Forrás: Miskolci Nemzeti Színház. Fotó: Éder Vera

És annál töményebb, sűrűbb drámaiságú jelenetsort párat, ha láttam (utoljára tán 2016-ban, Kolozsváron, Jurij Kordonszijtól, Gorkij A mélyben című darabjában), ahogy elzümmögik az orosz népdalokat a végkifejlet előtt, s a halál pecsétjével megjelölt Kovács hadnagy ott mászkál közöttük. Élők és holtak, a kerékpáros lövészezred katonái együtt bolyongnak a dermesztő, jeges éjszakában. A védvonalat áttörték az oroszok, omlik a világ, menekülne minden és mindenki; nincs már diadalmas új Európa, nincs kegyelem, csak halál van. Közös halál. Heinznek, a tiszteknek, Felkay grófnak, az ukrán és magyar szeretőknek.

Aztán dideregve eldúdolják még az életben maradtak közül néhányan a Csordapásztorokat, ezt a szépséges karácsonyi magyar éneket. És akcentussal suttogják végig az asszonyok, hogy ma született a ti üdvösségtek.

Mindeközben az otthon balzsamos szólamai felelgetnek a gyilkos külvilágnak. Mint Radnótinál: s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken, a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen…

Háború, horror és szépség.

És újra csak horror meg éteri szépség.

Minden együtt, csak bírd ki, ha érzelmesen nézed a világot.

A nézőtéren néma csönd, könnyeznek néhányan, aztán tomboló vastaps jön.

Kovács hadnagyot, aki, ugye, titkolni próbálta a születési papírjait, hamar likvidálják, akárcsak a munkaszolgálatos Heinzet, aki egyedül beszélte a drogos német főember nyelvét. De a keleti fronton nemcsak Kovács hadnagyok, hanem hasonlóan ritka nevű tizedesek is szolgáltak; egyikük utóbb elejtett néhány szót Urivról, meg holmi ukrán bárisnyákról, akik enni adtak neki, hogy ne haljon éhen, s a testükkel melengették, hogy ne fagyjon meg. És még egy hosszú gyalogsétáról is mondott ezt-azt, de mindig csak lájtosan. Aki hallgatta, nem sokat értett az egészből, azt meg végképp nem tudta gyerekként, mi az az Uriv.

Aztán történt, ami megtörtént.

De ez innen már megint privát történet. Ha úgy tetszik, civil.

Az előadás adatlapja itt található.