„Én tündércseléd vagyok!” – lihegi a bútorrajzolóba szerelmes Irma. Ám szöveghű előadások esetén is elsikkad olykor ez a felkiáltás, lévén a főszereplő színésznő más alkatú. Az üvegcipő miskolci előadásában azonban süvít ez a mondat. Rudolf Szonja igazat szól. GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.
Ez a beteg annyi sebből vérzett már a születésekor, hogy kirurgus legyen a talpán, aki bármiféle beavatkozásra vállalkozik vele kapcsolatban. A Szőcs Artur és Cser Ádám által vezényelt népes medikussereg jóvoltából azonban a műtét nem csupán sikerült, de a beteg azonnal táncra perdült, sőt dalra is fakadt. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.
Hosszú idő után az egyik legkimunkáltabb előadás, ami úgy szól a magyar történelemről, hogy el is tartja magától a tárgyat, és alá is merül benne. Ez így elég szerencsés kombó. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.
Mintha csak szaporodna azoknak a történeteknek a száma, amikről úgy érezzük, időről időre újra el kell őket mondani. Az ok egyszerű: az évszázadok alatt nem tanulunk semmit, cserébe viszont folyamatosan felejtünk. Kohlhaas legyen a talpán, aki ma győzni tud. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.
Szögezzük le villámgyorsan, amit már a színlap figyelmes olvasója észlel: ez a Tartuffe nem az a Tartuffe. Na de akkor melyik? Teszi fel jogosan a kérdést a nevetés közben a könnyeit törölgető néző. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.
Nagy franc ez a Feydeau, és ebben a bohózatba hajló vígjátékban, a Bolha a fülbe címűben túl is tolja a biciklit. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.
A Szerelmes Shakespeare sokkal jobban működik színházban, mint filmen. Nem véletlen: a szerzők, s közülük gyanítom, főleg Tom Stoppard, mintha a Színházhoz írtak volna ódát. Az Élet, a legnagyobb rendező, meg úgy hozta, hogy a miskolci nagyszínházi bemutató a vírushelyzet miatt a tavaszról a nyár végére, az újraindulás első napjaira tolódott. Lehet-e a véletlent ennél nyomatékosabban metaforaként tekinteni? PAPP TÍMEA ÍRÁSA.
A Cyrano volt a Miskolci Nemzeti Színház idei évadában „a” vígjáték. Félreértésre, de legalábbis másféle nézői elvárásra adhat okot Rostand darabját ezzel a címkével ellátni. És nem csupán azért, mert főhősünk humorát inkább a cinizmus és az önirónia jellemzi, mint a könnyed és frivol viccelődés. PAPP TÍMEA ÍRÁSA.
Az előadás, rácáfolva Varga Zoltán vízárusának kezdeti fellépésére, nem kapkod utánunk, nézők után. De azért minden okunk megvan feszengeni, amikor Sen Te azt kérdezi: Miféle emberek vagytok ti? STUBER ANDREA KRITIKÁJA.
A Lear király vitán felül Shakespeare egyik legizgalmasabb drámája, Lear pedig az egyik legösszetetteb szereplője. A műben rejlő sokféleség ihlette Keszég László rendezőt és Enyedi Éva dramaturgot is a Lear halála című új adaptáció elkészítésére. PUSKÁS PANNI KRITIKÁJA.
Végtelenül gazdag előadás: nemcsak a húszas évek numerus claususos világát idézi meg, de az örök magyar agóniát; a pusztulást, az életörömöt, a szépséget. A miskolci társulat tündököl Móricz ragyogásában. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.
Látványos akció és veretes dikció kényes egyensúlyát hozza létre Szőcs Artur a miskolci társulattal, amikor Euripidész ma is érvényes gondolatait egy futófényekkel dekorált lebujban mondatja el. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.
„Súlyos komédia, bár látszatra könnyű” – írta történelmietlen történelmi színművéről Dürrenmatt. Keszég László miskolci rendezésében szerencsésen megvalósul e kettősség. LÁSZLÓ FERENC KRITIKÁJA.
Füst Milán 1915-ben, a Nyugatban megjelent Boldogtalanok című drámája talányos mű. A sajátos szóhasználatra és elhallgatásokra, elharapásokra épülő szöveget Szabó Máté értelmezte és állította színpadra Miskolcon. SÁNDOR ZITA KRITIKÁJA.
Párbeszédre hív – talán ez a törekvés jellemezte leginkább az idén 25 éves Tatabányai Jászai Mari Színház, Népházban első alkalommal megrendezett MOST FESZT, a Monodráma és Stúdiószínházi Fesztivál minden eseményét, megmozdulását. SZEMERÉDI FANNI ÍRÁSA.