Marno János-est / Literárium – Kortárs írók a Müpában
2015.03.24.

Ha az úgynevezett költészetet és az úgynevezett valóságot külön akarnánk választani, megállapíthatnánk, hogy a Müpában inkább a valóságé a főszerep. Ahogy az ilyen irodalmi esteken lenni szokott, kapunk felolvasást és zenét is, a meglepetésvendég személye pedig valóban meglepetés. SZARKA KÁROLY ÍRÁSA.

Az est házigazdája, Jánossy Lajos arra törekszik, hogy a Literárium című beszélgetéssorozat aktuális vendége, Marno János empirikus és szellemi életrajza is megjelenjen előttünk. Meg is jelenik mindkettő, párhuzamosan, sőt egymásba fonódva, ugyanakkor a bő kétórás játékidő ellenére sem a maga teljességében. Ami nem lenne baj, bár kissé talán túlzott hangsúlyt kap a gyermek, a kamasz és fiatal felnőtt, aztán a hetvenes évek vége után egy nagy ugrással rögtön a kétezres évek elején találjuk magunkat.

Marno János sztorizgat, sokat mesél, keveset csapong, többnyire lineárisan vezeti a történetet. Kirajzolódik előttünk az oly sok költőre jellemző nehéz gyerekkor a család kitelepítésével, az apa elhurcolásával, az óvodában legyűrt káposztaleves kihányásával. A nagymama kivándorlása Ausztráliába ugyanúgy megviselte, ahogy a kényelmetlenebbnél kényelmetlenebb általános- és középiskolai szituációk, ráadásul úgy tűnik, a gyerekkor alapélménye – egészen a nemi érésig – a szorongás és a betegség volt. Feküdt az ágyban és olvasott, a nagy kedvenc Toldit leszámítva inkább prózát, mint verset, sőt a költészettel kapcsolatban még az „undorító” jelző is elhangzik, ízelítőt adva a fiatal Marno gondolkodásából.

Marno János
Marno János
Jánossy nem véletlenül citálja egy korábbi kijelentését, miszerint azért kezdett el írni, hogy ellensúlyozza a sorsát. Nem az olvasmányélményei késztették tehát az írásra – hiába olvasott sokat, nem gyerekként döntötte el, hogy mi lesz, ha nagy lesz. Hiába járt a pannonhalmi bencésekhez, távol állt tőle a vallás, és hiába jelentkezett később filozófia szakra, nem vették fel. Utóbbi történet nagyon is jellemző a Marno-féle kompromisszumképtelenségre: a felvételin elmondta, hogy Heidegger, Sartre és Camus vonzza, a kérdésre pedig, hogy olvasta-e a Kommunista kiáltványt, magától értetődő magabiztossággal mondott nemet.

A nehezen beilleszkedő, folyton lázadó Marno úgy fogalmaz, hogy ha az embereket nem is gyűlölte meg, az emberi világot igen. Az a fajta lázadó ül velünk szemben, aki nem csak a rendszert, de az ellenzékiséget is elutasította, és a tüntetés vagy az ellenállás bármilyen más formája semmivel sem volt vonzóbb számára, mint hogy beálljon a sorba. Ezzel a hozzáállással persze lehet vitatkozni, már csak azért is, mert bármit tesz (vagy éppen nem tesz) az ember, mindenképpen beskatulyázható lesz, és vagy a megalkuvók, vagy a lázadók oldalára sorolódik, ugyanakkor érthető is ez a fajta zsigeri kívülállás, főleg egy olyan valaki esetében, aki egészen korán megtapasztalta az otthontalanságot.

1968-ban kezdett el írni, a prágai tavasz és a párizsi diáklázadás évében, de többnyire csak magának, különböző alkalmi munkái mellett, éjszakába nyúlóan, saját másnapi koránkelését és munkába járását megnehezítve. Hallunk történeteket a Weöres Sándorral való találkozásról, a Szentjóby Tamással való megismerkedésről, a Balaskó Jenővel kötött barátságról. Aztán egy budapesti házibuliról, meg egy teltházas performanszról, ahol Balaskó és Szentjóby is felléptek az avantgárd nagymester, Erdély Miklós szárnysegédeiként.

A nem feltétlenül csak politikai értelemben vett ellenállás témaköréhez a beszélgetés újabb adalékot szolgáltat: hiába ragadta magával a még csak húszéves Marno Jánost, később megtapasztalta az underground árnyoldalait is. A máskor büszke művészek megalázó helyzeteket eredményező kéregetéseit, a társaság alfahímjeinek egymás közötti kicsinyes harcait, egyáltalán azt, hogy a végtelenül szabadnak gondolt világot legalább annyira meghatározza a hierarchia, mint a hivatalos, intézményes irodalmi életet, amely ha el is utasít valakit, azt legalább joviálisan teszi. Szóba jön még, hogy csak később, családapaként, de még mindig alkalmi munkákból élve, tehát részben egzisztenciális okokból kezdett publikálni, és hogy a verseit, bár sokan szerették, kevesen értették. Az enigmatikusság bélyege azóta is rajta maradt.

A beszélgetést olykor Béres Márta színművész felolvasásai szakítják meg, illetve néhány Schubert-dal Cserna Ildikó operaénekestől és Sándor Szabolcs zongoraművésztől. Az összművészeti produkciók feltétlen híveként is úgy érzem, az előadások ebben az esetben nem tesznek hozzá túl sokat a beszélgetéshez, az amúgy élvezetes est pedig döccen egy kicsit, amikor Béres és a szerző felváltva olvasnak fel verseket. A domb kétszer is elhangzik, különösebb funkció nélkül. A meglepetésvendég színpadra szólítása viszont mindenképpen szép gesztus a fiatal kortárs irodalom felé: a választás a szakma valamelyik nagy öregje vagy egy gyerekkori barát helyett arra a Bartók Imrére esett, aki Marno szerint még most is gyerek, vagy ha mégsem, első könyve megjelenésekor mindenképpen az volt.

Jánossy Lajos
Jánossy Lajos
Bár utóbbi állítás is sántít egy kicsit (tényleg csak egy kicsit), Marno elmondja, hogy több fiatal szerzőt is elismer és kedvel, de Bartók és Nemes Z. Márió azok, akik közelebb állnak hozzá. Lenyűgözte Bartók első, Celanról írt monográfiája, a Rilkéről szólót pedig még annál is izgalmasabbnak találta. Csakúgy, mint a Fém című kisregényt és A patkány évével indított trilógiáját. A tisztelet kölcsönös, és hogy Marnónak ne mindig csak a költői munkásságáról essen szó, Bartók megemlíti vele kapcsolatban, hogy Celan-fordításai is egyedi hangvételűek, Pilinszky Apokrifjáról írt elemzését pedig azért emeli ki, mert egyszerre képes totálisan elutasító lenni vele szemben úgy, hogy közben az évszázad verseként mutatja be.

Nemes Z. Márióról és a Telep Csoportról elhangzik még, hogy tíz évvel ezelőtt azt a költőt tekintették szellemi elődjüknek, aki akkor még nem volt kanonizált szerző, de ezzel, illetve a néhány évvel későbbi JAK-táborban tartott, több fiatal költő számára utat mutató lírai szemináriumával, vagy éppen az Ex Symposion neki szentelt lapszámával fokozatosan került az érdeklődés középpontjába. Bartók vitatkozik a gyakran emlegetett megállapítással, hogy Marno versei elvontak lennének, mivel rengeteg tárgy, konkrétum, reália van bennük, itt azonban véget is ér a beszélgetés. Ami olyan, hogy csak abbahagyni lehet, befejezni talán soha.