Alfa és omega – ezt a meglehetősen kézenfekvő, szinte már közhelyesnek tetsző, ám egyszersmind elgondolkodtató fantáziacímet viselte a Pannon Filharmonikusok Beethoven-programja a Müpában. Kézenfekvő, hiszen az első és az utolsó szimfónia összepárosításához szabványosan odaillik a kezdet és a befejezés, a kiinduló- és a végpont képzete. És elgondolkodtató, mivel Beethoven 1. és 9. szimfóniája kapcsán nagyon is eljátszadozhatunk az alfa és az omega – máskülönben mozdíthatatlannak számító – helyével és helyzetével.
Mert ha csak rátekintünk az 1. szimfónia ősbemutatójául szolgáló 1800. április 2-i bécsi „nagy zenei akadémia” programjára, hát ott Mozart és Haydn művei is felhangzottak, mielőtt utolsó szám gyanánt sor került Beethoven szimfóniaszerzői névjegyének letételére. Vagyis ott és akkor a maga helyét kikövetelő géniusz látványos módon egy máig hivatkozott zenetörténeti láncolat végére pozicionálta darabját. S ha ehhez még hozzátesszük azt az alkotói műhelytitkot, hogy az 1. szimfónia zárótételének tematikus anyaga eredetileg nyitótételhez volt szánva, már igazán többértelműnek ítélhetjük az alfa és az omega elsőre talán banálisnak vélt emlegetését.
Távol az efféle teoretikus szószaporítástól, a Pannon Filharmonikusokat ezen a május 3-i estén vezénylő Gérard Korsten ugyancsak mindent megtett azért, hogy elbizonytalanítson bennünket – hallgatókat és muzsikusokat egyaránt – az előzetes vélelmeinkben, hogy ne mondjam: az előítéleteinkben. A koncert első felét alkotó C-dúr szimfónia így aztán olyan fel-felsistergő szenvedéllyel és indulattal szólalt meg, hogy az időről időre a romantikáig lódította előre az interpretációt és általa a közönség asszociációit. A pécsi zenekar pedig remek partner volt ebben a lekerekítő gesztusokat mellőző, tág amplitúdójú megszólaltatásban. Érezhetően élvezve a dirigenssel való együttműködést csakúgy, mint saját (játék)erejének demonstrálását, amelyben így kevésbé a szólisztikus pillanatok, mint inkább az együttes megszólalások lendülete és a klasszikus formákon átütő heve vált meghatározóvá.
A karmesteri felfogás azonosításához, mint annyi más esetben, úgy most is nagyban hozzásegíthette a „hallgatót” – a látvány. Újfent beigazolódott ugyanis a néhai Pernye András szándékoltan frappírozó, ám ettől még érvényes meglátása: a koncert elsődlegesen vizuális természetű élmény. Így hát az I. szimfónia megszólaltatásának aktuális programját első renden a dél-afrikai születésű osztrák dirigens magaviselete és mozgása, közelebbről a lábmunkája tette nyilvánvalóvá számunkra. Korsten tudatos szenvedélytől vezérelt, előrehaladó irányú felszökkenései mondhatni kiugrasztották a Beethoven-szimfóniák elsejét abból a temperált, szokott mederből, amelyben máskülönben oly kényelmesen elhelyezhető e mű.
A képek forrása: Pannon Filharmonikusok
Az 1. szimfónia e friss és felvillanyozóan szélsőséges interpretációja így nemcsak jótékonyan felbillentette a hangverseny elsőre vélelmezett súlyozását (lásd még: előétel és főfogás), de rögvest rávilágított az „alfa és omega” beállítás egy újabb értelmezési lehetőségére is. Mert ha az európai kultúrember (tegyük fel, hogy még létezik e kategória!) koncerttermi nevelődését vesszük, hát annak folyamatában a 9. szimfónia okvetlenül előbb megismerendő alapműnek számít, míg az 1. szimfónia valahol a repertoár egy külsőbb és így később elérendő karéjában juthat elénk. (Valahol a 8. és a 4. szimfónia után, jó esetben a 2.-kal egy magasságban.)
A fentiekből az is könnyen kikövetkeztethető, hogy a 9. szimfóniával ma már jóval nehezebb meglepni a koncertlátogatókat. Az első után majd’ negyedszázaddal, éppen kétszáz éve, 1824. május 7-én ősbemutatott utolsó Beethoven-szimfónia aktuális megszólaltatása mindazonáltal még így is kínált eredeti(nek ható) megoldásokat, s persze korántsem mellesleg: tömbszerűségében imponáló zenekari megszólalásokat, különösen a vonóskarban. A leginkább koncepciózus és hökkentő megoldással természetesen Korsten és szövetkezett társai csakúgy a negyedik tétel megszólaltatásakor állhattak elő, amiként köztudottan maga a mester is ott játszotta ki „végső eszközét”.
Nos, ezúttal az Örömóda a lehető legőszintébben felvállalta a maga operafinálékból leszűrt és lelkedzett jellegét, méghozzá úgyannyira, hogy Cser Krisztián jószerint egy Rocco operaszínpadi hangütésével indította a szimfónia oly forradalmi énekes-szöveges zárószakaszát. A még nem Schillertől, hanem magától Beethoventől származó első sorok ilyeténképp az éteri emelkedettségtől távol, egyszerre életszerűbben és színpadiasabban hangzottak fel, és ez a legkevésbé sem ártott meg az összhatásnak. Sőt, innen indulva tán csak még jobban, ívet kirajzolóan érvényesült a Magyar Rádió Énekkarának szintet ugró, robusztus erejű belépése, majd az énekesi kvartett (Tuznik Natália, Gál Erika, Brickner Szabolcs, Cser Krisztián) első közös megszólalása. Mely kvartettet hallgatva nem mellesleg néhány operaszínpadi találkozás nyomában újfent észbe vehettük azt is, hogy Tuznik Natália szopránja éppoly élményszerűen szép és sugárzó tisztaságú, mint a fiatal énekesnő külső megjelenése. (Vissza a pernyei alapigazsághoz!)
A méreteivel is lenyűgöző Kilencedik mindenkori előadásának alapvető feladatát, vagyis a szerkezet összetartó erejének és összevágó voltának érvényesítését Korsten működése rendben szavatolta. Ami pedig a negyedik tétel kórusmegszólalásainak ritmikai feszességét illeti, e részben a mindvégig pálca nélkül vezénylő dirigens újfent látványos gesztussorozattal tette félreismerhetetlenné interpretációjának mindenkitől figyelmet követelő jellegzetességét. Sorozatosan a saját tenyerébe ütve instruálta ugyanis a kórust és a zenekart a gyors tempó közepette is csak még pregnánsabb megszólalásokra, s szándékának sikerességét a nézőtér e mozzanatra felkeltett figyelme éppúgy visszaigazolta, mint a koncertet záró felszabadult ováció hangereje.
A koncert adatlapja a Müpa Budapest honlapján itt található.