Anyám tyúkja (1.) / Örkény István Színház
2014.05.01.

Igen, (majdnem) mindnyájan „tudjuk, mi történik őszi éjjel a galagonyával”. Weöres Sándor verséből tudjuk. De hogy november 4., az ötvenhatos forradalom eltiprásának évforduló-emléknapja utáni őszi éjen miként izzik a galagonya ruhája, mostantól sejtjük. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.

Szandtner Anna, Kerekes Éva
Szandtner Anna, Kerekes Éva
A Várady Szabolcs által gyűjtött költeménycsokorban, a „kötelező” magyar versek színházi összeállításában a szerkesztő-rendező Mácsai Pál Petri György 1956 című széljegyzet-vallomása után kötötte a Rongyszőnyeg eme nevezetes, kilencvenkilencedik darabját. Ilyesfajta pazar egybejátszások, sorrendi összeszikrázások adják a 2014-es esztendő költészet napi ünnepén, április 11-én bemutatott Anyám tyúkja (1.) különleges fénytöréseit, a többnyire ismert szövegek által, között, fölött, mögött megképződő együttes új tartalmakat. Nem a versmondás, a „szavalás” a fő erőssége az estnek – bár sok esetben és mindösszesen az is –, hanem a lírai kohézió, a versek képeiben, szavaiban, hangulataiban testet öltő közös tudat, közös képzet sejtelmei. A versszínház.

A versszínház, amely nagyszerű szcenikai és játék-koreografálási ötlettel úgy magasiskola, hogy „versiskola”. Izsák Lili díszlete falusi udvarházat, ámbitusos szerény kúria homlokzatát ábrázolja, amint egyszerű, vaskos oszlopaira támaszkodva a rusztikus ülőalkalmatosságokban bővelkedő udvar felé tekint ablak- és ajtószemeivel. Az elég későn előtérbe kerülő, addig hallgatásával regulázó Pogány Judit mintha régi osztálykönyvet szorongatna (vagy kéziratos nagy versfüzetet, kedvenc strófáinak kincsestárát?), s mintha egykori, megemberesedett tanítványokat, esetleg hajdani tanítótársakat látna maga körött. Még az is lehet: valamikor ez az épület volt az örökös gyerekzsivajtól és időnkénti verslüktetéstől hangos iskola.

Polgár Csaba
Polgár Csaba
A versmondás tényét nem indokolja különösebben az előadás. Szinte csupán a saját kedvükre, örömükre belekezdenek a színen. Azonban valamiféle ki nem mondott ünnep lehet, hiszen (ez is Izsák Lili leleménye) igen merész színű, mintázatú, díszítésű, szabású ruhájukat öltötték fel („ki vannak csípve”) az összeverődöttek, akik a házból ki-be sétálva, le-letelepedve fognak a költeményekbe, menet közben gyújtanak versre, párba-csoportba fordulva idézik valamelyik klasszikust, vérmérsékletüket meg nem tagadva illeszkednek a vers-közösségbe. (Épp az egymásra nézéssel van egy kis gond: néhány feledhetetlen összeakaszkodó pillantáson kívül kerülik egymás szemsugarát. Nem annyira átveszik egymástól a szót, inkább összeszokottan-rögtönözve ráéreznek, melyik mű nyomába melyik másik mű passzol, rímelve, ellenpontozva, leválva, új lapot nyitva.)

A két rész mintegy hetven versének kiválogatását és elhelyezését vizsgálhatnánk aprólékosan is. Mindjárt azzal, hogy a kezdő-végző sarokpontokon négyből háromszor is Weöres szerepel (ráadásul a legelején és a legvégén is kettőzve). A hangsúlyok, hangsúlyeltolódások méricskélésével nem sokra mennénk. Ennyi szubjektivitás bőven megengedhető a rendező és a társulat részéről. Elfogadhatjuk, hogy a népköltészet épp e vidéki díszlet-terepen alig képviselteti magát (kárpótlásul Orbán Ottótól A magyar népdalhoz nem véletlenül került az egyik élhelyre): a folklór ismeretének „kötelezősége”, belénk plántáltsága más jellegű, mint a műköltészeté. 

A vers- és verstolmácsolás-felfogások eklektikája ugyancsak természetes és termékeny eleme a nagyszabású, teatralizált versprogramnak. Korántsem egyformán sodró élmény valamennyi költemény megszólaltatása. Inkább a módozatok sokfélesége gyönyörködtet, még akkor is, ha épp vitatható vagy néha közepes megoldással szembesülünk. A műfaj egyik legjobbja, Csuja Imre hirtelen Vörösmarty-orcát ölt, Polgár Csabát Radnótira véljük hasonlítani egyszer, Szandtner Anna arca Pilinszky-arcba angyalodik – ám persze például Für Anikó és Kerekes Éva játékosan asztalt verő A fülemile-dialógusát élvezve sem Arany János bölcsességét, sem Péter és Pál gazda karakterét nem keressük „egy az egyben”. 

Znamenák István, Csuja Imre
Znamenák István, Csuja Imre
Mind a kézenfekvő, mind az evidencia-ellenes verskiosztásra akad precedens, s minden szereplőnek van legalább egy kulcsverse, vallomásverse, amelyben leginkább önmagát, versszemléletét nyújthatja: lélegezheti a verset. Gálffi László meditatív intellektusával, Máthé Zsolt ingerlékeny dafke-kitöréseivel, Znamenák István vaskos eszességével, A Reményhez Csokonaiját a jelentés fonákjáról becserkésző Takács Nóra Diána a morcosságával első az egyenlők között. Bíró Kriszta Babits Fekete országán még egy keserűség-fokot feketít, Debreczeny Csaba Adyt keresi eddig nem járt szélességi körön, s Epres Attila, Ficza István, Kerekes Viktória, Vajda Milán sem csupán a lánc-lánc-eszterlánc szakasz-adogató versmondásokban vagy váratlan-tartalmas rendezői-előadói bonmot-kban jó. Mácsai Pál (aki a Himnuszt nyilván annyiszor gondolja még át, ahányszor elmondja majd a műsorban) a kisebb-nagyobb csoportozatok, duók beállításával, leültetésével, forgatásával ritmust, miliőt lopott a folyamba, bár a személyek és rajok átolvadása egyik szcénából a másikba nem mindig gördülékeny. A versszínházban rendre az összetett szó első tagján marad a nyomaték.

Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Kákonyi Árpád (aki Matkó Tamással a viszonylag kevés, de annál értékesebb-érdekesebb, előadás-tagoló zenét szerzette) különös hangszerek és hangkeltők segítségével nyitott utat komolyságnak és humornak is. Ha felciccennek, megrezzennek, megzerrennek, koppannak, nevetnek, sírnak, susognak az instrumentumok, egyszer a ház magasából lelógó légyfogók felé tekintgethetünk, otthonos mosollyal akár, másszor arra döbbenünk, hogy e tágas udvarban és tornácon és benn a házban valahogy nem akarózik elférni ennyi embernek egyszerre, együtt – pedig szövetségesek egy jó ügy szolgálatában: versmondók –, s hányan gubbasztanak, bújnak meg zugokban, vagy vonulnak félre társaiktól.

Korábban nem lehetett róla hallani – az első rész premierjét követően a lehető legtermészetesebb s várakozást keltő, hogy ugyan az Anyám tyúkja (1.) parányit terjedelmesebb az ideálisnál (de milyen szépen, ötletesen kezdődik s végződik!), mégis számíthatunk majd újabb hat-hét tucat „kötelezőre”: az Anyám tyúkja második versbokrára.
Összeállította:  Várady Szabolcs,  Szerkesztette és rendezte:  Mácsai Pál,  Játsszák:  Bíró Kriszta,  Csuja Imre,  Debreczeny Csaba,  Epres Attila,  Ficza István,  Für Anikó,  Gálffi László,  Kerekes Éva,  Kerekes Viktória,  Mácsai Pál,  Máthé Zsolt,  Pogány Judit,  Polgár Csaba,  Szandtner Anna,  Takács Nóra Diána,  Vajda Milán,  Znamenák István,  Díszlet és jelmez:  Izsák Lili,  Zene:  Kákonyi Árpád,  Rendezőasszisztens:  Nagy Lotti, Érdi Ariadné