Duna tanösvény
2011.08.08.

Minden, ami ingyen van, ajándék. Ezt megköszönni illik, kritizálni semmiképp. A Valyo csoport három hónapra szóló ajándékkal kedveskedik a budapestieknek: a Dunát nyújtja át szeretettel, jogos tulajdonosainak. Védőöltözet és geo cathcing felszerelés híján azonban hoppon maradunk. ZÖLDI ANNA ÍRÁSA.

Családom a gyalogos és biciklis opciók közül az utóbbit választotta, de többszöri nekifutásra sem sikerült az ígéretes programot abszolválnunk. Pedig elfogultsággal igazán nem vagyok vádolható – súlyos Duna-függő vagyok, igaz, inkább a Dunakeszi-Horány térséget pártolom. A Dunában tanultam meg úszni, cseperedő gyermekiemet is rendszeresen a Dunában áztattam. Mi még akkor élveztük a Rómait, amikor lakóparkoknak híre-hamva sem volt arrafelé, ócskábbnál ócskább faházakban töltöttünk ott vidám nyarakat. A budapesti Duna-part sem számít egyéni múltamban egzotikumnak – egyetemistaként például jártam a Duna jegén, az Erzsébet híd szomszédságában, dacolva a rendőri szigorral. Sőt, egy sötét éjjelen halált megvető bátorsággal végigsétáltam egy mintegy húsz centiméter átmérőjű acélcsövön, be a Margit híd tövében pihenő uszályra. A legalább hat méter hosszú rudat azóta számtalanszor bámultam döbbenten, utódaimnak is megmutattam – sic transit gloria mundi.

Dédelgetett terveim között szerepel egy dunai hajóút, amúgy nyugdíjas-módra, a pesti rakparton horgonyzó kedvenceim egyikének – mondjuk az Amadeusnak – a fedélzetén. Ha ez nem jönne össze, akkor egyetlen alternatívát tudok elképzelni: egy ütött-kopott állóhajón szeretném végezni, mint a Kopaszi gát hajdani lakói. A félsziget őslakosságához tartozó szamaras ember olyan példakép, akit nehéz feledni.

Stég
Stég
Miután gyerekeimet ötven százalékos arányban sikerült beoltani a Duna iránti rajongásommal, biciklivel leggyakrabban a Duna partján kötünk ki: Gödön, a Szentendrei szigeten és Budafokon egyaránt ismerjük és rendszeresen látogatjuk a kiváló halsütödéket és cukrászdákat.

Gondolható tehát, milyen lelkesedéssel értesültünk arról, hogy immár Budapesten is lesz Duna tanösvény. Felrémlettek izgalmas előképek, Vito Acconci vízzel kapcsolatos projektjei, amelyek közül egy bécsit, a Donau Kanal mellett kialakított interaktív játszóteret is bemutatott a 2011-es tavaszi, budapesti építészkongresszuson. Önfeledt pancsolást, fröcskölést és tapicskolást vártam, ahogy azt az esztergomi Duna múzeumban az első látogatók között ki is próbálták évekkel ezelőtt csemetéim. S mivel feltétlen híve vagyok a civil kezdeményezéseknek, egy szeles este biciklire kényszerítettük tizenéves fiunkat, hogy családilag felderítsük a beígért csodát. 

A beharangozó előadás nyár közepén, az A38 hajón hangzott el, más Duna-projektek bemutatása mellett, a MOME line szervezésében. Itt látható volt, ahogy lelkes nemzetközi csapat töri a fejét azon, hogyan lehetne Budapest ékét a városlakókkal testközeli kapcsolatba hozni. A probléma amúgy valós, amint azt túránk során testközelből megtapasztalhattuk. A jó szándékú projektnek nem sikerült azt a nem megkerülhető ellentmondást feloldani, hogy a Duna Budapesten csak a felső rakpartról élvezhető, sőt: jószerivel csak onnan közelíthető meg, vehető szemügyre. Az alsó rakpart forgalmától kísért keskeny sávban csak nagyon elszánt felderítők vállalkozhatnak sétára, andalgásról pedig szó sem lehet. Maradnak a vonzó látványosságok, amelyek valahogyan mégiscsak lecsábítják a felső rakparton őgyelgőket.

Batthyány tér. (A képek forrása: Duna Tanösvény)
Batthyány tér (A képek forrása: Duna Tanösvény)
Az akció honlapjáról letöltött térkép (http://dunatanosveny.hu/) tizenhárom állomást ígért. Már az elsőnél, a Batthyány téren elakadtunk. Nehezen találtuk, majd amikor felfedeztük, hosszas fejtörést okozott, miképpen közelítsük meg. A bicikliket semmiképpen sem szerettük volna magukra hagyni, így váltott műszakban küzdöttük át magunkat a hömpölygő forgalmon, majd a védőkorláton, hogy elolvassuk az információkat a vízi mutatványosokról. Tizenkét éves kisfiam kereken megtagadta, hogy ő egy oktató tábla kedvéért lemásszon, legyen az még oly színpompás is. A valóban szellemes grafika láttán pedig csak annyit mondott: azért tekerjek el a Petőfi hídig, hogy lássak egy graffitit? 

Unszolásunkra a túra mégis folytatódott, a további táblákat már csak felülről pásztáztuk, majd a Lánchídon átkelve Pesten próbálkoztunk. Itt sem jártunk több sikerrel. Táblák és táblák, a beharangozó szöveg szerint fiatal kortárs művészek alkotásai – magyarázzák a Dunát. Az élvezetet viszont végig kizárólag az okozta, hogy vajon megtaláljuk-e őket. A pesti alsó rakpart annyiban különbözik a budaitól, hogy biciklivel, ha kényelmetlenül is, de járható – bár a turisták nagyon nem szeretik ilyenkor az embert. A legígéretesebbnek a Stég elnevezésű állomás mutatkozott, többszöri oda-vissza sétálgatás után – a biciklit itt már udvariasan toltuk – fel is fedeztük a műanyagtasakba bújtatott, A/4-es lapra nyomtatott feliratot egy szerényen meghúzódó lejárat belső oldalán: Stég. A biciklikkel mit sem törődve lesétáltunk a lépcsőn, és ami ott fogadott, tényleg az volt: stég. Csodás kilátással, fekvő alkalmatosságokkal, érintésnyi távolságban lévő hajókkal. Közben beesteledett, felgyulladtak a fények, az itt eltöltött fél óra enyhítette csalódásunkat, s derült szívvel tekertünk haza a Szabadság hídon át, a Duna összetéveszthetetlen illatától kísérve. A későbbiekben tettünk még egy kísérletet a kimaradt állomások felkutatására, de valódi élményhez akkor sem jutottunk. Illetve dehogynem: a Március 15-e téren egy déli országrészből érkezett vidám ifjúsági tánccsoport kólót járt a rögtönzött tűz körül. A Duna tagadhatatlanul jelen volt a háttérben.

Stég (A szerző felvétele)
Kilátás a Stégről (A szerző felvétele)
Ideje levonni a tanulságokat. Ha a projekt célja az – amint alkotói hangsúlyozzák –, hogy felhívják a figyelmet arra, hogy Budapesten a Duna elszakadt a városlakóktól: ezt tökéletesen sikerült illusztrálni. A helyzet mégsem tűnik ennyire siralmasnak. Azt a tényt, hogy a budapesti forgalom jelentős része a rakpartokon bonyolódik, nehezen lehet civil kezdeményezések révén orvosolni. Központi döntésre, és főleg tetemes anyagi ráfordításra lenne szükség, hogy a helyzet megváltozzon. Ahogy ezt jól mutatta az újlipótvárosi, homokkal felszórt rakpart sikere is néhány évvel ezelőtt. Tervek már szép számban születtek, alagút és felüljáró egyaránt szerepelt köztük, de ezek pillanatnyilag a realitás határán túlinak tűnnek. Ami viszont kivitelezhető: a felső rakpart és a hozzá kapcsolódó közterek fejlesztése. A Március 15-e tér ragyogó példa erre – máris pezsgő centrum, amely a belvárost összeköti a Dunával. Kérdés, vajon a már jelentős költséggel megvalósult projektek miért nem üzemelnek. Miért áll üresen a Cet, és miért kihalt a Kopaszi gát épületsora? A szamaras ember idejében működő Aranyhal étterem kultikus zarándokhely volt, sétafikáló városlakóban most sincs hiány, mégis üresek a létesítmények. A fővárosi, kerületi ingatlangazdálkodás, a bürokrácia, a spekuláció útvesztőiben elvéreztek az ígéretes és építészetileg minőségi produktumokat létrehozó kezdeményezések. 

Eldugott információs táblákkal pedig – még ha kiváló képzőművészek alkotásai is – nehezen lehet figyelmet kelteni. A projekt része volt egy nemzetközi workshop, amely a létrehozók szerint elérte célját: kapcsolatok alakultak, és a Duna központi témává vált. Ez nyilvánvaló erény, ám Budapestnek ennél többre lenne szüksége. Addig marad a Duna múzeum Esztergomban, vagy a kavicsdobálás a Rómain, a Szúnyog szigeten, a Hajógyárin – amíg fel nem emészti ezeket is az ingatlanbiznisz telhetetlen bendője.
Szerző: Zöldi Anna
Címkék: Duna Tanösvény