Csiki László: Ajakír. Hosszú történet
2009.01.07.

A nemrég elhunyt szerző utolsó regényében visszatér a közelmúlt romániai eseményeihez, az emberi elmét ugyancsak próbára tevő, máig nem tisztázott 89-es „forradalomhoz”, a Ceauşescu- diktatúra végnapjaihoz, miközben életét, e rémálomban elkoptatottat is szeretné megérteni. SÁNTHA JÓZSEF KRITIKÁJA.

Az Ajakír hőse egy francia állampolgárságú disszidens parfümügynök, aki hazájába visszatérve az ország first ladyjének, a hatalomban megkérgesedett primitív parasztasszonynak szeretné bemutatni rúzskollekcióját. Egy előkészített és gondosan megtervezett összeesküvés gyanútlan részese lesz, ami egyrészt dokumentumszerűen, másrészt szürrealista kavalkádként teszi elképzelhetetlenné, hogy ilyes dolgok a huszadik század végén még megeshettek. Akik átélték azokat a napokat, máig nem tudják eldönteni, mit is láttak 1989 decemberében a televízió képernyője előtt: véres valóság, színpadra adaptált krimi vagy egy morbid kabarétréfa nézői voltak egykor?

A regény nem képes eltávolodni a fikcióként ábrázolt valóság korhű eseményrendjétől, nem képes öntörvényű műalkotássá válni, mert rögzült benne az értelmezhetetlenség rezignált dekoratív időtlensége. Műanyag diktátorokat (Andy Warhol-szerű tucatkonzerveket) gyárt az elméjében, hogy a legyilkolásuk is időtlen és sokszorosítható legyen, miközben érző lényként elszenvedi annak a valóságát, hogy esetleg még ez a nemzedékeket meggyalázó, életeket széttaposó figura is emberi lélekkel bír. A valóság eltűnik körülötte, a gyermekkori város épületei naponként csúsznak alá a földalatti tárnák üregeibe, miközben a megkeseredett titkos ügynökök és a föld alá vonult illegális lázadók már régen egy irányban dolgoznak.

Csiki László regénye csak helyenként képes a valóság abszurditását túlszárnyalni, inkább tőle elmaradva kullog; a szép és megrázó részletek is mintha csak egy idegen, hozzá nem férhető világot ábrázolnának, ahol az összképbe mindig bekerül valami zavaró szubjektív elem, amit alig vagyunk képesek megérteni, mert a szereplőket rég kicsontozta a hatalom belső irracionális logikája. A tárgyi világ pusztulása, a lelki élet elsivárosodása, az emberi kapcsolatokba beépülő bizalmatlanság olyannyira eluralja ezt a világot, hogy jószerivel a regény harmadától már ismétlésnek hat minden epizód.

Legemlékezetesebb és legerősebb metaforája lesz a könyvnek az a névnapi ebéd, amelyre a hős nagynénje van meghíva, s ahol káposztás csülökpörkölt kerül az asztalra. A jó étvággyal elfogyasztott lakoma után meglepődve látja az udvaron a seprűnyélből készült mankón botorkáló lábatlan kocát. Az élő disznót nyersanyagként feldolgozó tor az egész regény nagyon erős mondanivalóját is felerősíti. A tábornokok és titkosszolgálati vezetők, a párttagok és funkcionáriusok szinte egy pillanat alatt józanodnak ki a több évtizedes kábultság után, és különböző terveket szőve készítik elő a palotában élő, kövérre hízott két disznó meggyilkolását. Még javában röfögnek és malackodnak, amikor egy távoli szobában a vendégek már szilvóriumot isznak, sőt, gondolatban a belőlük készülő sülteket kóstolgatják. A bosszú édes ízei semmi megnyugtató tartós örömmel nem párosulnak.

Talán azok a részletek a legszebbek, amikor például a palotája erkélyén szónokló Haza Bérce arcán először jelenik meg az értetlenség, és a lázadó hangokat hallva szeme politikusi létének kómájába esve mechanikusan jár jobbra-balra. Keze feléjük lendül, elméje világosodik... Aztán a bosszú vágyának gyors csillapultán ott látjuk egy méltatlan teremben, ahol szópárbajt vív tegnapi beosztottjaival, parancsainak szorgos végrehajtóival. „Egy szerencsétlen vénembernek látszott, aki még az aznapi gyógyszerét sem vehette be.” (500.o.) Bizony, így látta a világ a minden díszétől és hatalmától megfosztott, gyerekes zavarában groteszk mozdulatokkal gesztikuláló kisembert, egészen hitványként, akinek a kezét hátul megzsinegelik, és hallani méltatlankodó félszavait, s aztán a géppuskák ropogását.

Ha az epikus anyag túl közel merészkedik a valósághoz, könnyen úgy járhat az író, hogy a regény anyagát az olvasó az emlékezetéből egészíti ki. Nem tesz jót a könyvnek, hogy felsorolhatatlanul sok ilyen epizód kínálkozik a regény olvasása közben, s bármilyen erős az író által teremtett atmoszféra, nem elég erős ahhoz, hogy az olvasó figyelme ne engedjen emlékezete csábításának. Ez a történelmi abszurd, úgy tűnik, irodalmilag ábrázolhatatlan. Vagy még nem jött el az ideje, hogy ez a valóságdarab a hitelesség látszatát magára öltse.

 

Vö. anslemoo: Egy utolsó regény
Turi Tímea: Nem elég hosszú
O.Á.: Az utolsó kísérlet
Czinki Ferenc: A diktatúra olvasása
Szentpály Mihály: Az önazonosság határai

Író:  Csiki László,  Cím:  Ajakír,  Kiadó:  Magvető,  Kiadás éve:  2008,  Terjedelem:  503 oldal,  Ár:  2990 Ft
Megítélt támogatás: 500 000 Ft
Támogató: Szépirodalmi Kollégium
A Megvatő Kiadónak a könyv megjelentetésére (2008)