Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

AZ ÚR AZ ÉN PASTEUR-ÖM

Tartuffe. Molière nyomán szabadon / Miskolci Nemzeti Színház
2022. jan. 28.
Szögezzük le villámgyorsan, amit már a színlap figyelmes olvasója észlel: ez a Tartuffe nem az a Tartuffe. Na de akkor melyik? Teszi fel jogosan a kérdést a nevetés közben a könnyeit törölgető néző. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

Rusznyák Gábornak és Molière-nek van közös története, a mindjárt huszonkét éve a Pesti Színház repertoárján lévő – a színrevivő által meglehetős távolságtartással kezeltKépzelt beteg mellett a rendezőnek kisebb-nagyobb marosvásárhelyi, miskolci randevúi voltak már az idén négyszáz éves színházcsinálóval. Molière-t nem lehet, nem szabad úgy játszani, ahogy a saját korában, és feltűnő, hogy bár a francia auktor továbbra is kitartóan szerepel a hazai színházak repertoárján, de a jelentős előadások mind messzire rugaszkodtak az alapanyagtól. A színháztörténet órát itt be is rekesztem azzal, hogy jelzem, a színház mindig az adott korhoz és társadalomhoz ezer szállal kötözött jelenség, szóval tout court inkább ne akarjunk mi a Napkirály udvarában élni.


Czvikker Lilla és Fandl Ferenc az előadásban

A Tartuffe játszáshagyománya is megérne egy misét: cinikus énem súgja, hogy általában elég az ötödik felvonásra odaérni, hogy megtudjuk, legvégül mi történik Orgonnal és népes családjával. Tudják, ez az a rész, ahol a klérus idegrendszerét (meg saját bőrét) óva Molière már a saját korában is hamisan optimista finálét dobott össze: egyszemélyes felmentőseregként jön a királyi követ, hogy a megroppant világrendet helyére tolja. 

A hálátlan utódok persze, hogy nem elégedettek ezzel a befejezéssel, elég csak a közelmúlt emlékezetes előadásaira visszagondolni. Ezek között volt olyan, ahol Tartuffe rémuralma vette kezdetét (Alföldi Róbert, 2006), máshol a hatalom saját céljaira használta fel az áldozatul esett család históriáját (Bagossy László, 2014). Volt, ahol közölték, hogy el lehet menni, ha valakinek itt nem tetszik (Szikszai Rémusz, 2016), másutt a Sic itur ad acta új kulcsmondata felől nyert nagyon is kortársi értelmet a történet (Béres Attila, 2017), esetleg a vakhit örökkévalóságáról kaptunk véres látleletet (Bocsárdi László, 2019).

Az utóbbi másfél évtizedben a hazai Tartuffe-játszás új lendületet kapott, és az ötödik felvonás minéműségét firtató kérdésen túl szerzett még egy vajszínű árnyalatot, hogy ti. az alkotók Parti Nagy Lajos 2006-ban a Nemzeti Színház felkérésére született – amúgy azóta is alakuló – átiratát használják-e, netán a kanonizált, Vas István-féle magyar szöveget, vagy a címszereplőt versben beszéltető, a többiek szavait prózásító Petri György-i verziót. Miskolcon mindegyiket és egyiket sem fedezzük fel a szerzőt nem jelölő (amúgy Rusznyák által elkövetett) példányban. Vas Istvántól fényévekre vagyunk, de vannak kifejezetten Parti Nagy-os ki- és beszólások, Tartuffe meg egyértelműen Petri nyomán rímel.


Görög László

Rusznyák ökonomikus, szünet nélkül bő másfél órás rendezéséből minden hiányzik, ami a Tartuffe-előadások virtuális nagykönyvébe be van jegyezve. Nem várunk a címszereplőre két és fél felvonáson át: már a legelejétől folyamatosan jelen van és ott kering az ártó szellem. Nincs méretes asztal a díszletben, ami alá elbújhatna a vak és süket Orgon, holott ez az ősbemutató óta emblematikus kellék. És a szerepeket is újrahúrozták rendesen: amit Rusznyák csinál, az a színházi gondolkodásban hozzá közel álló Mohácsi testvérek gondolkodásában is fellelhető; ti. a nézőt segítve kiigazítja a dramaturgiát, rámutat a szöveg belső ellentmondásaira és egyéb zavarokra. Nem gondolom, hogy a rendező okosabbnak képzeli magát Molière-nél, azt viszont igen, hogy a szöveget csak kiindulópontnak tekinti egy új történethez.

Amelyik a sok változtatás után már egyáltalán nem meglepő módon nem is Pernelle-né enumerációs jellegű, híres-hírhedt sokszereplős monológjával kezdődik. A selyemfüggöny mögött árnyak mozognak és „civilben” készülődnek a kezdésre, a firhangon meg fenyegető kép bontakozik ki: feketemise talán, a pokol ura ül középen, körötte alattvalói. Aztán persze jön Máhr Ági fáradtan arrogáns Pernelle-néje, de hosszú tirádák helyett pattogós mondatokban osztja ki – a családi viszonyokat a nem Molière-expert nézők fejében is rendbe rakó elnevezésekkel – „menyemkettőt”, „sógoregyet” meg mindenki mást. 


Jelenet az előadásból

Vannak itt más újdonságok: fontos, hogy amit Pernelle-né a családról meg az erkölcsi fertőről nagy garral állít, arról hamarosan kiderül, hogy szóról szóra igaz. Orgon házanépét rosszul érinti, hogy Tartuffe tolószékes apját is beköltöztette hozzájuk (át is tolja a színen serényen; az általam látott előadáson a rendező ugrott be a szerepbe, az apafigurát paralízises akrobatává téve). Felsejlik egy fura sztori Orgon halott neje („menyemegy”) és a cserfes szolgálónak, Dorine-nak az úrnővel együtt halt anyja között: shakespeare-i ihletésű a komplementer történet, meg majd a magyarázat is. Tévedések vígjátéka a Napi-király (ahogy itt hívják) udvarában.

Ahol Orgon jólmenő építési vállalkozóként keresi a betevőt. Meg annál jóval többet: Görög László felkapaszkodott pénzembere szemmel láthatóan majd kicsattan – nagyon jól érzi magát a bőrében, de hát innen lehet igazán mélyre zuhanni; fog is, de még mennyire. Először is van pénze, korlátlan mennyiségben, másodszor ott a családja, harmadszor a hite, és akkor Tartuffe-jéről még nem beszéltünk. A „sógoregy”, vagyis Fandl Ferenc ősironikus, bohém Cleante-ja mindenben más nézetet vall, mint ő, de azért a pénzét némi hezitálás után zsebre rakja. De vissza Orgonhoz, aki félelmetesen ismerős, pragmatikus gondolatokat hangoztat úton-útfélen, kereszténységről, a család normális fogalmáról, a hatalomhoz való lojalitás szükségességéről. Alternatív valóságban él, a múltat és a jövendőt egyaránt saját képére formálja, és e folyamat közben Czvikker Lilla itt a szokásosnál visszafogottabb, de azért továbbra is lében kanál Dorine-ja kellemetlen emlékeztető egy egykori botlására.

Molière-nél az ún. fiatalok, vagyis az egymás szerelmén kívül a világra jórészt vak majdnem kiskorúak története hagyományosan alibizés, de a miskolci előadás a viszonyaik felbolygatásával határozottan érdekessé teszi őket. Prohászka Fanni kikent-kifent Mariane-jához tökéletes pár a Börcsök Olivér által hisztis piperkőcként elővezetett Valér. Tegyi Kornél kissé málé, indulatba lassan lendülő Damisát Dorine vezeti pórázon. 


Czakó Julianna és Harsányi Attila. Fotó: Éder Veronika.
A képek forrása: Miskolci Nemzeti Színház

A hátsó tükörfal mögötti futópadon, illetve tolószékes apja mellett serénykedő Tartuffe és Elmira találkozása új fejezetet nyit. Czakó Julianna fotómodell alkatú, emeletes parókájú Elmirájának komoly bánata gyermektelensége, amit Harsányi Attila elnyúlt pulóveres, zilált hippi-Tartuffe-je (jelmez: Tihanyi Ildi) – igaz, csak első körben – kézrátéttel gyógyítana. Kétségbeejtően magányos ez a nő, bár tulajdonképpen mindenki egyedül van itt. 

Tartuffe alakjában az a legérdekesebb, hogy nem feltétlenül és azonnal ellenszenves, egyszerre van benne valami magnetikusan vonzó és szánnivaló – ez utóbbi főleg onnan nézve, ahol Orgon és családja e pillanatban áll a társadalmi ranglétrán. Mintha egy befogadott, arrogáns házikedvenc lenne, akit etetnek és nevelnek, közben meg nem veszik észre, hogy mire készül valójában. Az előadás sikerrel kérdőjelezi meg Tartuffe hagyományos imposztor mivoltát: lehet, hogy tényleg kivételes, transzcendens képességekkel rendelkezik, legföljebb rosszra használja energiáit? Vagy csak egy frusztrált, bosszúszomjas csaló, egy közepesnél jobb színész lenne? A miskolci előadásban Orgon famíliájának nyílt színi leleplezése egy másik nóvum a sok közül: ennyi élvhajhász, önző érdekember egy házszám alatt nem sejtet sok jót a világ általános állapotáról. Álszentek magányos összeesküvése.

A miskolci Tartuffe felszabadító, friss levegőjű kommentár a darab hazai játszástörténetében. Az előadás hemzseg a verbális, gesztikus és vizuális poénoktól. Amellett, hogy megkapjuk az ismert sztorit, a szöveget eluralják a valóságos és virtuális itt és mostra mutató jelzések: ikonikus képek a tegnapi és mai kultúrtörténetből, egyszerre csípősen és ártatlanul politikus és közéleti kommentek, melyek mind a felismerés örömét adják a hálás nézőnek. Aki azért a sok nevetés közben egy ponton észreveszi, hogy minden hipokrita megmozdulást a cinizmus és bosszúvágy, a hatalom és pénz mindenáron való megszerzése és megtartása irányít. Na ja, helyben vagyunk. 

Az előadás adatlapja a Miskolci Nemzeti Színház honlapján itt található.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek