Nézegetem a recepciót, „a kezdet kínja jelzi a vállalkozás nehézségét”, látom, többfelé, ez is egy lehetséges módszer, kritika helyett bőséggel idézni, mi több, EP által idézett idézetet EP-től idézni. NÉMETH GÁBOR ÍRÁSA.
Szinte hivalkodóan tágas asszociációs mezőt kelt Tóth Krisztina új verseskötetének címe. POGRÁNYI PÉTER KRITIKÁJA.
A Jelmezbál krimi és családtörténet egyszerre, ráadásul felvillantja a korábbi Grecsó-novellák és regények tematikáját. SZARKA KÁROLY ÍRÁSA.
Egy nagyon vékony és korlátozott élményvilággal teli kötetet kap kézbe az olvasó, amely azonban a gazdag költői életmű ellenében még szimpatikus is lehet: úgy érezheti, hogy a lírai anyag szűkös tematikája éppen a legfontosabb dolgokat ragadja meg. SÁNTHA JÓZSEF KRITIKÁJA.
Akadnak novellásabbnak meg versesebbnek látszó szövegek is Szaniszló Judit első, papírra nyomott könyvében, de leginkább egy családregény vagy önmesélés szilánkjai ezek. Szófaragások és -viccek, tépelődések, önkarcolások. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.
Van az úgy, hogy egy irodalmi est főszereplője és a kérdező nem pendülnek egy húron, mégis – talán pont ettől a feszültségtől – valahogy emlékezetesebbé szövődik a beszélgetés. A Müpa neves kortárs szerzőket bemutató Literárium sorozatának talán eddigi legemlékezetesebb epizódja volt Kántor Péter estje. POGRÁNYI PÉTER ÍRÁSA.
Feltárhatóak-e egy ember titkai azáltal, hogy elmeséljük a történetét? Bartis Attila új regénye arra keresi a választ, hogy lefényképezhető-e Isten, és leírható-e, ami az elbeszélhetőség végén van. Ha nem, akkor ami körülöttük, helyettük van, arra van-e fényképészeti technika, van-e rá nyelv. RÁCZ GERGŐ RECENZIÓJA.
Réz Pál életútinterjújában sok szó esik az emlékezés természetéről, így a recenzens is kezdheti valami ilyesmivel: olvasás közben ugyanazt az intellektuális mámort érezte, mint ami bő 20 éve e „hangos memoár” sugárzásakor a rádióhoz vonta. Az emlékek nem hazudnak. LÁSZLÓ FERENC CIKKE.
Feszült figyelmet és komoly elszántságot követel meg olvasóitól Szvoren Edina prózája. POGRÁNYI PÉTER KRITIKÁJA.
A dögeltakarító úgy beszél a nagy nemzeti témák helyett egészen másról, hogy közben mégis szól – egészen másként – azokról is. A regény, amellett, hogy az idei könyvhét egyik nagy dobása, bízvást mondható Danyi Zoltán eddigi szépprózai munkássága csúcsának is. Z. KOVÁCS ZOLTÁN KRITIKÁJA.
A Budapesti Tavaszi Könyvfesztivál alkalmából megjelent kérdezz–felelekből szinte semmi új és lényeges dolgot nem lehet megtudni az Esterházy Péter nevű íróról. Épp ezért – és a hangvétele folytán – érdekes a párbeszéd. TARJÁN TAMÁS RECENZIÓJA.
A véletlen is segített, hogy minden összekavarodjék: a regény a Charlie Hebdo-merénylet napján jelent meg, és sokan úgy vélték, az Európát fenyegető muszlim veszélyre akar figyelmeztetni, vagy éppen iszlamofób gúnyirat. De hát egészen másról van szó. RADNÓTI SÁNDOR ÍRÁSA.
Kotordpata egy fiktív kisváros, bár ha a térképen rákeresünk Kisújszállásra, ahol Toroczkay András felnőtt, találhatunk hasonlóságokat. A szomszédos Sárszag pedig akár Karcag is lehetne. SZARKA KÁROLY KRITIKÁJA
Szabó T. Anna is elmondhatja magáról, hogy ellenállhatatlanul hatása alá került a mesékben, drámákban, versekben olyan gazdag japán irodalomnak. SÁNTHA JÓZSEF KRITIKÁJA.
Ibsen első „római” darabját, a Brandot most először láttam színházban. Méghozzá a Nemzetiben, igen. Pont olyan előadás, amilyenből vagy tizenötöt dobott a szemétbe a Nemzeti fura ura: színház. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.