A kezdés jót ígér. Tiszta, harmonikus színpadképben tiszta, célratörő rendezői elképzelést, amely majd fokozatosan felkavarja és értelmezi a rejteni próbált családi szennyet. A remélt színpadi erővonalak azonban nélkülözik a közlés sodró erejét, s csak vonalak, vonalak. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
A szerző „kis haláltánc” megnevezéssel illette több mint nyolcvan éve íródott darabját. Kis haláltánchoz kis tánc vagy kis halál szükséges. De van-e kis halál? TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
Kudarc, kudarc, kudarc és kudarc. Ezt ismételgeti a darab közepe táján a bogaras feltaláló, élete valamennyi tényezőjére célozva. Odáig az előadás sem épp diadalmenet, és sokkal sikeresebbé később sem válik. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
A Nemzeti Színház magazinjának minapi körkérdésére (melyik az 1945 után bemutatott tíz legjobb magyar történelmi dráma?) az Árpád-házat is az elitbe soroltam, a szavazók közül nem egyedüliként. Nem biztos, hogy voksom mellett a HOPPart előadásával tudok legjobban érvelni. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
A drámát szívesen olvasó, a mai magyar színházban otthonos érdeklődők és a szakemberek is gyakran teszik szóvá: a műnemeket tekintve a kortárs hazai színművek nyomtatott közreadása jóval mostohább a lírai, epikai terméshez képest. A helyzet nem jó, de nem lesújtóan rossz. TARJÁN TAMÁS RECENZIÓJA.
A szövegkövető elemzés, a hagyományos irodalomkritika a köszöneten, elismerésen kívül valójában nem illetékes e kortárs magyar színdarabgyűjtemény megítélésében. Az általában kívánatos szoros olvasat helyett más közelítést kell találnunk. TARJÁN TAMÁS RECENZIÓJA.
Él az orosz irodalmi köztudatban egy szállóigeszerű mondás Az ész bajjal jár című 19. századi klasszikus komédia szerzőjéről: „Gribojedov az orosz Shakespeare”. Andrzej Wajda egy régi filmjében ebből fordított poén lett: „Tehát Shakespeare az angol Gribojedov”. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
Sodró lélekrajzú, vérfoltos lírájú drámai önvallomás jelenik meg hibátlan mértanú, mély empátiájú előadásban. Ráérző, továbbgondoló, sokrétű rendezés, ihletett színjátszás ad formát a megrázó majdnem-monológnak. A kettő, szöveg és megjelenítés mégis egymás özvegye. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
A nyolcvanas évek Magyarországának, budapesti mindennapjainak és mindenéjszakáinak kicsinyített mása került színpadra. E kornak is volt „szűrt levegője”. Ami Dés Mihály Pesti barokk (2013) című regénye emlékjelen-szűrőjén fennmaradt, azt Kern András szűrte tovább mai színdarabbá. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
A 2009-es kötetből (Ez az egész) már ismerős mű, költőverseny termése és alkalmibb darab rendezi el magát az újakkal együtt öt „rímelő” ciklusba. Az 1970 szilveszterén született Kőrizs Imre takarékos poéta: ez csupán a második gyűjteménye. TARJÁN TAMÁS RECENZIÓJA.
Az előadás játéktere szcenikai műremek. A komplex, organikus látvány nyújtotta élmény, a szokatlan díszlet eleven, mozgékony színessége és gondolatisága részben kárpótolja a közönséget az egyéb erényekben szerény bemutatóért. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
A túlzás fontos stíluseszköz, komédia színrevitelekor szinte nélkülözhetetlen. Az eltúlzott túlzás viszont – pláne túlzó fokra emelve – önmagát kezdi ki. Ami sok, az sok. Úrra lesz rajtunk a hiányérzet. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
A butaságként, bolondságként kipellengérezett bűnök legendás kritikai allegóriája óriásmolekulák jeleneteire szakadt karneváli, ugyanakkor publicisztikus kavalkád alakjában elevenedik meg a színpadon. Kár, hogy nem mélyebb – nem bolondabb egy kicsit. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
Ha nem is a rövid darab közepén, de akkor hangzik el a címbeli kérdés, amikor még sok van hátra. A road movie-nak nevezett novella-adaptáció az út vége felé mutat, mégsem horizontális, hanem vertikális színház. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
Egyetlen ember mond igazat e színházi estén, tudjuk meg bizalmasan a címszereplőtől. Ő is csupán azért, mert amit mond, papírból olvassa. Le van írva neki. Lehet, hogy mi, nézők is őszintétlenül nézünk? Némán, susmorgással-nevetéssel, de tévesztve, félreértelmezve, túlzott igényekkel? TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.