A keleti blokkot elhagyó utolsó vonaton a sakk dönt életről és halálról, bűnről és bűnhődésről, üdvről és kárhozatról, múltról és jövőről. Az igazi partit azonban nem a fekete-fehér táblán játsszák. CSOMÁN SÁNDOR KRITKÁJA.
Ítélkezésre hív fel a Hegymegi Máté által rendezett produkció bekötött szemű, pallóst és mérleget tartó Jusztíciát ábrázoló szórólapja. Nehéz ügy ez, akkor is, ha csak a főhősöket nézzük. De a cím a pusztító szülők halott utódait hívja elénk. GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.
A bivalybasznádi Scala egy málló, széteső, beázott rehabilitációs központ, amelynek függő, zömmel drogos lakói Shakespeare komédiáját adják elő Vazul, a színházterápiás segítő betanításában. Az eredmény távolról sem ugyanaz lesz, mint a charentoni elmegyógyintézet Marat történetét játszó ápoltjai esetében; közbeszól a drog, a vízió – no meg Bodó Viktor. URBÁN BALÁZS KRITIKÁJA.
Nem, nem a Szentivánéjit láttam, amiben Zuboly az oroszlán szerepét is elkívánja, mondván: „Majd ordítok én, hogy még a fejedelem is azt kiáltja rá: ordítson még egyszer!” Hajduk Károlyt hallottam ugatni Ionesco Különórájának Mozsik Imre által átírt változatában. GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.
A Sirály kínálja magát tételdrámaként: generációk és/vagy tehetség témakörében a rendezőnek döntenie kell. A számos vagy inkább számtalan megtekintett előadás alapján gondolom így – és akkor mostantól, Székely Kriszta rendezését látva másképp is gondolom. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.
Tudom, hogy demerung hajnalban is, alkonyatkor is van, mégis úgy döntöttem, mert a rendezők is úgy döntöttek, hogy a Narratíva Csehov-előadásának címe az alkonyati demerungot idézi. Mint Wagner az istenek kapcsán. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.
A Szkéné színház bemutatója a legújabb kori magányosság változatait, intimitását és komikumát vizsgálja. A díszlet változott, de a sóvárgás tárgya ugyanaz: a tömegtársadalmi őrületben is csak szeretetre és törődésre vágyik mindenki. MOSOLYGÓ MIKLÓS KRITIKÁJA.
Tulajdonképpen mi, nézőtéri székünkben kuporgó vagy terpeszkedő restek volnánk a negyediknek besorolt jellemhiba hordozói, és ezen, hitvány éltünkön tehát, kellene változtatnunk. BAZSÁNYI SÁNDOR KRITIKÁJA.
Jennifer Hailey disztópia-drámája a Földön játszódik, ahol a természet már régen kipusztult. Itt egy kihallgatószobába és egy fizetőképes pedofiloknak fejlesztett oldal virtuális világába enged számunkra betekintést. PROICS LILLA KRITIKÁJA.
Az egész játék ilyen: egyszerre bujkál benne realizmus és poézis, valóság és stilizáció, földközeliség és elrajzoltság. STUBER ANDREA KRITIKÁJA.
Álszent gyászolók gyülekezete, egy konstans helyváltoztatásra kárhoztatott holttest és nem kevés lopott pénz. Joe Orton éjfekete humora több mint fél évszázaddal az ősbemutató után is betalál, kíméletlenül karikíroz halálhoz való viszonyt és kirakat-hitbuzgalmat. Az Ódry Színpad Padlásán színre vitt Szajré (eredeti címén Loot) nem akar több lenni, mint ami, az viszont maximálisan sikerül. KÓNYA RITA VERONIKA KRITIKÁJA.
Furcsa előadás; amikor úgy érzem, megtaláltam a fogást rajta, mégiscsak kicsúszik a kezem közül. Lehet, hogy éppen ez a rendező szándéka? CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.
„Na, most kell nagyon vigyázni”, ez jutott eszembe, amikor még el sem kezdődött a Kurázsi és gyerekei című előadás a Radnóti Tesla Laborban. A Narratíva nevű új független csapat első premierjére olyan közönség gyűlt össze, mintha az egész városban elmaradt volna minden előadás. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.
Az Oscar-díjas Mindenki rendezője és a friss Oscar-nevezett Tóth Barnabás is a Rákosi-korszakban keresett és talált szíverősítő történeteket. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.
Jöjj el, szabadság, mondja tagolt, pontos értelmezéssel a színészkirály a József Attila-verset az előadásban. A négy évszázados tragédia, s a harmincas évek súlyos látlelete a mába ér. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.