A négy évvel ezelőtt bemutatott, kimagasló sikerű Kertész utcai Shaxpeare-mosóhoz hasonlóan, Bodó Viktor új Örkény színházi rendezése is William Shakespeare drámája, Závada Péter átirata és a társulat improvizációi alapján készült. Az átirat alapja ezúttal a mester egyik legismertebb komédiája, a Szentivánéji álom, amelyet nem annyira nehéz a drogokkal társítani, hiszen a cselekmény lefolyását nagy mértékben határozzák meg Puck varázslatai, amelyek alaposan megváltoztatják a szereplők egy részének tudatállapotát (de a város és az erdő egymásra vetülő világához is könnyen kapcsolható a tudat módosulásra súlyt helyező értelmezés). A kissé esetlen cím a köztudatban nyilván LSD-ként él majd tovább – éppúgy utalva a tárgyra, mint a formára.
Miként négy évvel ezelőtt, most is megjelenik a játék elején William Shakespeare (vagyis az ő illúziókeltő maszkját viselő Máthé Zsolt), aki meztelenre vetkőzik, majd szerepbéli ruhájába (ezúttal az egyik terápiás segítőébe) bújik – ezzel a szimbolikusan is értelmezhető, az ironikus idézőjeleket rögvest felmutató, profán rituáléval adva meg a játék alaphangját. Miután megismerjük az otthon ápoltjait, segítőit és vezetőit (a terápiás foglalkozás, a függők és a függőségek bemutatása felidézi Bodó nyári rendezését, a témával közvetlenebbül, szikárabban foglalkozó A csoportot is), megtudjuk, hogy a fenntartó szeretné látni a színházterápiás foglalkozások eredményét. Mivel erre igen sok pénzt kapott a rehab (amit aztán másra költött), a retorziót, bezárást elkerülendő mindössze egy nap alatt kell színre vinni valamit. Így kezdődik el a reménytelennek látszó casting.
A jelenetek már ekkor sem a klasszikus realista stílben mozognak, hiszen a szereplők többsége Giliga Ilka karaktereket élesen elrajzoló jelmezeiben, maszkjaiban lép színre, póthajat, álszakállat, töméseket viselve. A külsőnek jelentősége van (vagy lesz a későbbiekben): Patkós Márton például a vicces álszakáll mögé rejti a figura elfojtásait, Kókai Tünde és Józsa Bettina a külsőségek kontrasztjaiból előbb az alapkaraktert, majd a Hermia-Heléna párost is megteremtheti, Novkov Mátét pedig az előadás végén szintén általa megformálandó „fenntartótól” is megkülönbözteti karakterének fizimiskája. A rehab vezetőjét alakító, élethűen kopasszá formázott Polgár Csaba a Breaking Bad antihősére, Walter White-ra emlékeztet, megnyitva ezzel a számtalan filmes asszociáció sorát, illetve a cselekmény szintjén is megágyazva a bonyodalomnak. Merthogy Zoltán/White az, aki padláson összegyűjti az elkobzott drogot, amelynek a beázással szabad útja nyílik, s már a Szentivánéji álom próbái előtt a levegőbe szivárogva teremt furcsábbnál furcsább pillanatokat, amelyek a casting előrehaladtával sokasodnak, majd fokozatosan a valóság helyébe lépnek. Így rugaszkodik el a reálszituációktól az előadás, s alakul ki a Bodó Viktor rendezéseit gyakran jellemző szürreális, groteszk, víziószerű forma, amelynek fő alkotóelemei a humor, a zene és a számtalan kulturális (zenei, filmes, irodalmi) utalás.
Hámori Gabriella és Polgár Csaba az előadásban.
Schnábel Zita nyomasztó lepusztultságot részleteiben és egészében is szuggesztíven érzékeltető tere, ha nem is erdővé, de elvarázsolt kastéllyá alakul, ahol a második felvonásra mindenki átváltozik valamelyest – van, aki „csupán” mentálisan, van, aki fizikailag is. A fokozatosan elszabaduló, abszurd játékötletektől hemzsegő őrületet a társulat lenyűgözően valósítja meg; minden figura önmagában is tökéletesen kidolgozott, többrétegű és mulatságos, az egymásra épülő csapatjáték pedig szemkápráztató lendületű és gazdagságú. Ha nem is úgy, mint Shakespeare-nél, de itt is egymásra kopírozódik a szomorú köznapi valóság és a felszabadító erejű, varázslatos vízió.
A groteszk jelenetek, a virtuóz, néha akrobatamutatványba hajló mozgássorok eleinte még kötődnek a rehab valóságához (Gyöngyike, az otthon mindenese a felborult létrába, illetve a mennyezetbe kapaszkodva lóg plafon és padló között), később a szürreális világ szerves részévé válnak (Heléna kosárpalánkról csimpaszkodik lefelé). Máskor a mozgás a zenei betétek professzionálisan megvalósított táncmozgása. Néha ismeretlen forrásból dalok szólalnak meg, és a szereplők tátognak – ám a legtöbbször maguk lépnek elő énekessé, s adnak elő hosszabb-rövidebb popdalokat vagy musicalbetéteket. Noha az Örkény nem egy színésze (Borsi-Balogh Máté, Ficza István, Friedenthal Zoltán, Józsa Bettina, Zsigmond Emőke – és még folytathatnám) énekhangját, mozgáskészségét tekintve bármely zenés színház meghatározó művésze is lehetne, e számok jóval többek szórakoztató betétnél. Egy részük szellemes(en blőd) asszociációként kerül ide (mint a Padlás részlete), a legtöbbször azonban komoly dramaturgiai jelentőségük van.
Jelenet az előadásból. Fotók: Horváth Judit. A képek forrása: Örkény Színház
Merthogy a felettébb szórakoztató show – amelynek éppúgy meghatározó komponense Závada Péter invenciózus poénoktól hemzsegő szövegkönyve, mint a rengeteg játékötlet és a pazar látvány – csupán egyik szegmense a produkciónak. Az előadás ereje, jelentősége – a szakmai megvalósítás kimagasló színvonalán túl – éppen a rétegzettségében, az összetettségében rejlik. Hiszen a rehabon vagyunk, ahol kisiklott életek sorát látjuk. Ezen keresztül és ezen túl pedig a mai magyar valóság szeleteire is ráláthatunk. A színházi keret arra is alkalmat ad, hogy a kortárs magyar színház lehetőségeiről, azaz a túlélés alternatíváiról essen szó. És a kettő között sok az összefüggés: Zoltán felesége, Hajnalka, a majdani Titánia népnemzeti-lovaglós filmforgatásról érkezik, s hol filmbeli szerepéből kiindulva társalog a többiekkel, hol egészen prózai tónusban sürgeti válását Zoltántól – amit a később Puckká átváltozó, Zoltánért epekedő Gyöngyike még nála is inkább sürgetne. Magánélet, közélet, színházi élet gondjai keverednek egymással – és lehet, hogy a felvetett témák önmagukban sztereotipikusak, ám e szálak egymásba fűzése, a koncepciózus szerkesztés és a színészi megformálás elmélyíti, többrétegűen ambivalenssé teszi a szituációkat, súlyt és formátumot adva a játéknak.
Így válik nem pusztán szimpla paródiává, hanem keserűen fájdalmas (ön)iróniává, amikor Jéger Zsombor összeomlott sztárszínésze a Fame híres dalát, a Hadd legyek művészt énekli, így kerül sajátos kontextusba a híres Szécsi Pál-dal, a Viharként tombol már a messzi távol, amelyet Hajduk Károly újonnan visszaeső segítője szentimentalizmusától megfosztott esettanulmányként ad elő. A Nyomorultak felvonásfináléja, az Egy nap még pedig szinte észrevétlenül, minden didaxis nélkül alakul napjaink barikádjaira, kordonbontásaira utaló mementóvá (amelyet aztán a mondandót félreértő „égi hang” állít vissza a történet kontextusába, még egy napot adva a próbákra). De nemcsak a dalokra igaz mindez, hanem a karakterekre, a szituációkra is. Polgár Csaba alakításban egyszerre jelenik meg az elvarázsolt drogtermesztő-függő és a tutyimutyi, befolyásolható, sumákoló kisember. Hámori Gabriella színészi és privát tónust nagyszerűen váltogató, kielégítetlen, vágyait Titániaként hajszoló Hajnalkájának és Jéger Zsombor Zubolyként nem pusztán szamárrá, de latexbe bújt „csacsiszörnnyé” avanzsáló színészének szenvedélyes násza olyan véget ér, melyről spoiler nélkül is elárulható, hogy tökéletesen fedi a Szentivánéji álom Pyramus-Thisbe történetének azt az értelmezését, mely szerint a mesteremberek minden bohóckodása ellenére ez az egyetlen olyan szerelem, amely valóban a sírig tart. Zsigmond Emőke kitömött, torzított, esetlen Gyöngyikéje pedig először bravúrosan változik át Puckká, majd újabb és újabb alakokat vesz fel pillanatok alatt, szinte jelenetenként, az elhatalmasodó őrület motorjává válva, de minden metamorfózisa közepette megmarad a Zoltánért reménykedve-reménytelenül sóvárgó nőnek is. Így aztán bármilyen fergeteges is a színpadi mulatság, rendre elfog valami torokszorító érzés.
Ami fokozottan igaz a zárlatra, amikor már túlestünk a fenntartó látogatásán és egy keserű slusszpoén után megértjük: nem lesz sem változás, sem bezárás, maradunk, ahol vagyunk, a málló-széteső rehabon. Zsigmond Emőke Gyöngyikeként kezdi ugyan énekelni a Korál hajdani slágerét, a Maradj velemet, ám a szentimentális dal érvénye kitágul, a benne megfogalmazott életérzést nemcsak a színpadi karakterek, de mi, nézők is magunknak érezhetjük – amit ha nem látok-hallok, aligha hinnék el…