A sakk mint filmes tematika legutóbb a nagysikerű A vezércsellel futott fel, ám számos egyéb formátumban és műfajban is feltűnt, legtöbbször az élet metaforájaként: a 8×8-as tábla létünk korlátolt színtere, melyen folyamatosan összecsapunk másokkal, tetteink, döntéseink a lépések, sorsunk pedig a játszma kimenetelétől függ. A sakk és a valóság összefonódásáról Nabokov írt Luzsin-védelem címen nagyhatású regényt (2000-ben megjelent az adaptáció is, a főként Magyarországon felvett Végzetes végjáték), felejthetetlen filmtörténeti mérföldkőnek számít Block és a halál párbaja A hetedik pecsétben, de szellemesen dolgozza fel az időskori magányt a Pixar 1997-es rövidfilmje (Geri Sakkozik), melyben a címszereplő önmagával vív ádáz harcot a protkó használati jogáért.
A sakk az elme játéka, így nem véletlen, hogy Tóth Barnabás is ebben az értelemben használja a Stefan Zweig Sakknovellájának alapjaira épített Mesterjátszmában, ami az Akik maradtakhoz hasonlóan meghatározó történelmi határhelyzetbe tereli az alapmű szellemét, kiegészítve azt a komplex narratíva (szűkítve az elmejátékfilm) eszköztárával.
A kezdetben két szálon futó történetben István (Váradi Gergely) és Márta (Varga-Járó Sára) az utolsó Nyugatra tartó vonattal menekülnek az 56’ utáni megtorlás elől, míg B-ből (Hajduk Károly) a hatalom verés nélkül, teljes elszigeteléssel (elidegenítéssel) próbálja kiszedni az egyházi ereklyék pontos helyét. A vonaton később feltűnik a rejtélyes Czentovics (Mácsai Pál) is, aki egyből kiszúrja Márta sakk-készletét: ki is hívja egy partira, melyhez István titokban kötött fogadása adja a tétet. Persze később a szálak összefutnak a szabadság felé zakatoló vagonok belső tereiben, majd végül lehull a lepel arról a vezércselről, melyhez az alkotók számos kapaszkodót, rejtett és kevésbé rejtett utalást rendeltek – igaz, a kezdeti fordulatokon kívül elsőre nem egyszerű megfejteni a lépések között eldugott sakkrejtvényt.
Némileg új terep ez Tóth Barnabás számára, akit eddig leginkább érzékeny kamaradrámáiról (Susotázs, Akik maradtak) ismertünk, mely előtag most is megmaradt – hiszen a cselekmény egy kifejezetten a filmhez épített vonaton és egy cellában játszódik -, az emberi létet meghatározó morális kérdésekből sincs hiány, ám műfaji keretként, új változóként a pszichothriller kerül az egyenletbe, mint a scriptnek (és az alapnovellának) újabb jelentésréteget és nem utolsó sorban feszültséget adó körülmény.
A képek forrása: MAFAB
A Mesterjátszma hangvételében, formájában, látványában és az elbeszélésmódjában olyan terepre merészkedik, melyen kevés bábu sikeres: a minőségi magyar közönségfilm ideája lebeg a szeme előtt, amire rengeteg 2020 utáni alkotás jelentkezett be, legyen szó a Toxikomáról, Az unokáról vagy A játszmáról – hogy csak a jobbakat említsük. Rövid (93 perc), de kompakt játékidővel, könnyen azonosulható témafelvetéssel (’56-os keret, szerelmespár), bejáratott műfaji konvenciókkal (szereplők mentális állapota mint központ, hatalom vs. „kisember” stb.) és a zárlatra minden szálat gondosan elvarró cselekménnyel operál, ám tesz gesztusokat a gyakorlottabb mozilátogatóknak is finom utalásaival (pl. Bereményi Géza karaktere), kreatív látványtervezésével és szolid szimbolikájával.
Nabokov zsenijéből rengeteg elem került át a Fonyódi Tiborral közösen írt forgatókönyvbe: a pap ép elméjének megőrzése érdekében nem akar játszani, de nem tud elszakadni a lépésektől; a sakk mint az elnyomás, a tudatba férkőzés eszköze és a módjában eltérő, események szintjén hasonló sorsok – melyet a szerző Luzsin-védelemként azonosít –, melyek morális tartalmukban válnak el egymástól (Nabokovnál a végkifejletnek nincs olyan értelemben vett erkölcsi tartalma, mint B képletes küzdelmének). Az öreg Geri aranyos mesébe oltott tudathasadása itt tényleges téttel jár (a pap jobb híján magával kezd el sakkozni a cellában, így egyszerre lesz fehér és fekete), de Bergman legendás halál-allegóriája is feltűnik: B az életével játszik, amikor nem hajlandó elmondani titkát, vallatói bármikor kivégezhetik, ha nem fedi fel a kincs hollétét. Ezt a partit látszólag az elnyomók kontrollálják, egyszerre több csapdát állítottak a makulátlan papnak, ám a lépéskényszer mégis őket sürgeti, az idő pedig egyre inkább B mellé áll. A Mesterjátszma egyfajta sakktáblára írt kollázs, melyben egyszerre összpontosul rengeteg, más kontextusban már látott elem, amik tudatosan épített svédcsavarok köré épülnek, azaz a filmet leginkább a forgatókönyv minősége (ebben az esetben a lelke) határozza meg.
Mindez papíron egy végig körömrágós thrillert ígér, azonban Tóth Barnabás harmadik egészestés rendezése a hosszhoz mérten nagyon lassan indul be: a szerelmespár szála azon túl, hogy több sebből vérzik (nem igazán működik közöttük a kémia, amiért nem a színészeket, hanem a hiányos jellemrajzot érdemes okolni), szinte teljes érdektelenségbe fulladna a pap szála nélkül. Ez azért is fájó, mert a nagy fordulat is nagyobbat ütött volna, ha kicsit többet tudunk meg az ő kapcsolatukról, a fiú szokatlan modoráról, vagy a lányról úgy általában, aki szinte tényleg csak azért szerepel, hogy általa világosabb legyen a központi történet – holott plusz mélységet és érzelmi töltetet adhatna az alapsztorihoz. Ám amikor a Mesterjátszma felveszi az utazósebességet, elkezdik egymást keresztezni a szálak, akkor elkezd működni a már a nyitás pillanatától elvárt taktika: jönnek az erős dialógusok, a párhuzamos montázsból fakadó suspense és az allegorikus végkifejlet, ami a megvalósítás (azaz a képek) szintjén kissé hatásvadász, mégis gondolatok sokaságával engedi útjára nézőjét.
A realitás/képzelet és az imaginárius/valós terek között elmosódnak a határok, az életet modellező játék befejeződik, ám nem a fizikai táblán, hanem a morál színén adott matt tesz pontot a játszma végére. A Mesterjátszma nem tör David Fincher vagy Christopher Nolan babérjaira, de egy tisztességesen összerakott, kiváló castinggal, a második felére feszes történetvezetéssel és remek képi megoldásokkal (a cellák felülnézete sakktáblaként, arctalan őrök stb.) operáló közönségfilm, melyből sokkal többre lenne szüksége a magyar filmnek ahhoz, hogy érdemben képes legyen újra megszólítani rég elvesztett nézőjét. Arról nem is beszélve, hogy a Mesterjátszma A vezércsel után újra meghozhatja az emberek kedvét a sakkhoz – és ha emiatt valaki táblát és bábut ragad, már megérte.