Ezek a másvilági fiúk készülődnek valamire, megállás nélkül kattog kezükben a rázogatott festékflakon belső golyója. Majd fölfújnak az ezüstös falra egy Banksy stílusú, fekete Jusztícia alakot, s kissé megnyugszanak. A kirekesztettség állandósult állapotát s a vele járó feszültséget jelzi minden látható és hallható rendezői üzenet. Félhomály, füst, távoli kutyaugatás veszi körül Fekete Anna díszletét, mely hét darab, alul „J” formán meghajló fémparavánból álló, alumíniumszürke fal. Az erős hanghatásokkal és színészi erőmutatványokkal játékba hozott elemek olykor elmozdulnak, mögöttük rács, drótháló, vagyis a „másik” világ tűnik föl. Kreon birodalma az, ahová a gyanúsaknak és kitagadottaknak nincs bejárás. Különösen erős pillanat, amikor megunva a menekülők sirámait, a fal szemtől szembe elindul felénk, majd megáll, mintha mondaná: Tapodtat se! Itt nincs helyetek. Medea (Pető Kata) és fiainak birodalma egy a tér jobb felén levert sátor, afféle migránsmenedék.
Pető Kata mint jelmeztervező, csontfehér ruhákat, nadrágokat, zakókat, bermudákat adott a szereplőkre, melyeken itt-ott, a viselt hatalomnak megfelelő mértékben vörös szalagok, gallérok villannak fel. Medea maga, mint valami emberen túli, fékezhetetlen erő elborzasztó változata, hátát szabadon hagyó, tűzvörös, zárt ruhát visel. Ez lesz a riválisának elküldött ajándék is, ez okozza majd Kreon lányának, Kreuszának (Barna Lilla) nyílt színi halálát.
A cím tehát, ha komolyan vesszük, Medea gyermekeinek sorsát ígéri. Csakhogy hiába a vélhetően kollektív alkotásnak tekinthető keretjáték, az elektromos gitárt pengető fiúk (Molnár András e.h. és Lukács Ádám e.h.) énekszava és őseiket idéző regélése, ez az előadás a maguktól is szenvedő, kirekesztettségükkel és el nem ismertségükkel küszködő, törött életű anyáról és apáról szól. A fiúk által előadott dalok pedig nem mérkőzhetnek a három drámaíró – Euripidész, Grillparzer és Anouilh – egyikének soraival sem, hisz a törvény itt is él: az énekelt szöveg tartalmának rend szerint igen csekély része jut el a nézők tudatáig.
Ifj. Vidnyánszky Attila, Barna Lilla és Pető Kata a Medea gyermekei című előadásban
S ha már a címnél tartunk, nem lehet említés nélkül hagyni, hogy – nem beszélve Ulickaja híres művéről, a Medea és gyermekei című családregényről – a Médea gyermekei cím egy éveken át futott, jól ismert színházi produkcióhoz kötődik. A Per Lysander és Suzanne Osten svéd szerzőpáros ötven évvel ezelőtt született, érzésem szerint vitatható dramaturgiai megoldásokkal élő ifjúsági darabját Kúnos László fordításában, Novák János rendezésében mutatta be a Kolibri Színház, 2003-ban. Mai napig úgy érzem, hogy ez az egymással veszekedő szülők gyerekeiről szóló válási történet merő hatásvadászati céllal, s megtévesztő módon használja a gyermekgyilkos Medea nevét a problémákkal megbékéltető produkció címében, ezért is készültem reménykedő izgalommal a Narratíva Kollektíva mostani játékára.
Tudva, hogy a produkció három szerző soraiból és saját alkotóik gondolataiból sző egy új egészet, arra kellett gondolnom, hogy a „mérgező szülők” áldozatairól lesz szó. Nem egészen így történt. Az előadás legjobb, hol mikrofonba lehelt, hol szabadon kiáltozó pillanatai különböző stílusú, hol vérgőzös, hol szerelmi verejtéktől párálló párkapcsolati viadalokba nyújtanak betekintést, Grillparzer művét használva alapként. Ez utóbbi fontos adat, mert ebből a döntésből ered egy csomó dramaturgiai probléma, melyek megoldhatatlanságából s a másik két művel való összeegyeztethetetlenségükből színészi, azaz eljátszási/eljátszhatósági gondok is származnak.
Pedig parádés szereposztás szolgálja az előadást. Pető Katának rég kijárt már egy nagy szerep, amiben tragikai képességeit is megmutathatja, s hálistennek, ezzel a szakadozott szöveganyaggal is majdnem képes teljesen megbirkózni. Írják az alkotók, hogy a Narratíva Kollektíva ezen „projektjének kiindulópontja nem egy Medea dráma, hanem Medea mitológiai alakja maga”. Igen? Nos, ha ez a szándék, akkor azt nem ez a dalokkal szabdalt, ám hagyományos drámai szerkezet lenne képes megvalósítani, hanem talán valami többszólamú, sokszoros zeneiségű szerkesztett játék. Csakhogy itt az alapművekből történeti sorrendben vannak összeválogatva jelenetek, s így én mint néző nem tudok elszakadni a cselekmény figyelésétől. Várakozás közben aztán azon veszem észre magam, hogy jé, ez itt most egy egészen más Medea, mint aki az előző képben volt akcióban.
Nagyon jó látni ifj. Vidnyánszky Attilát, aki Jászonként most egy társalgási dráma férfias, keserű, határozottan becsületes és sokat szenvedett főalakját formálja, s felüdülés Hajduk Károly hideg, kemény és tárgyilagos Kreonját látni és hallani. Hogy az alkotók nem akartak „drámát csinálni”, azt az is jelzi, hogy az Euripidész-műből Aigeusz alakját vették át, aki jelen esetben nyugodtan el is maradhatott volna, hiszen a vele való egyezkedés csak gyengíti Medea figuráját. Kedvetlenítő, hogy ez az irritálóan okos asszony ilyen üzletszerűen bebiztosítja magát saját rémtettei előtt. Pedig Kárpáti Pál arra is alkalmas lett volna, hogy Aigeusz epizodikus alakja helyett a most egyébként kimaradt Dajka – Euripidésznél erős, Grillparzernél egyenesen túl hangsúlyos – szövegeit megszólaltassa, s így egy új, lüktető drámát építsenek. De hát azt nem akarták.
Jelenetkép az előadásból
Maradtak tehát a múltbeli bűnöket felhánytorgató dialógusok, magasból nézve vagy lihegő testközelből az Anouilh-tól átvett jelenetekben. De ami nagyobb gond, elmaradt két nehezen megoldható, fontos helyzet kidolgozása. Itt nem hírnök meséli el a királylány lángba borulását, hanem kinyílik az ezüstös fal középső paravánja, s egy dróthálón keresztül látjuk, amint Kreusza (Barna Lilla) „megfullad” a méregtől. Azaz, dehogyis látjuk. Valami haldoklási kezdemény elindul ugyan, szelíd testhullámfélével, de a halál pillanata, az összeomlás ugyanúgy nincs meg, mint ahogy a gyerekek Medea általi elveszejtése sincs sem előkészítve, sem megcsinálva. Itt bosszulja meg magát az alapművek összeilleszthetetlensége.
A gyermekek alakját legerősebben Grillparzer 1819-ben írni kezdett Az aranygyapjú című trilógiájának harmadik része, a Bécsben 1821-ben bemutatott ötfelvonásos szomorújáték, a Medea rajzolja meg. Ezek a nagyobbacska fiúk viszolyognak anyjuktól, akit a szerző egészen vad, ormótlan ősasszonyfélének ábrázol. Az a választási jelenet, amikor a fiúk megtagadják az anyjukhoz való közeledést, igazi dráma lépcsőfoka lenne, s az eredeti darabon belül működik is ez a motívum, hisz Grillparzernél Medea dühében öli meg az őt megtagadó gyerekeket. Itt viszont valami homályos, simogató végbúcsú zajlik csak az árnyjátékra is alkalmas sátoron belül. Kevéssé hihető jelenetsor az is, amikor az a Medea, akit Pető Kata mindvégig úrnői eleganciával és asszonyi mindentudással játszik, érezvén Jászon elhidegülését, azzal akarja férjét visszaszerezni, hogy megtanul és elénekel neki egy dalocskát, amit Jászon gyermekkori szerelme, a korinthoszi királyleány, Kreusza próbál neki – sikertelenül – „betanítani”, egy aprócska, billentyűs hangszerre illesztgetve az ujjait. Másszor, más helyzetben aztán énekel Pető Medeája is, s bár énekelne többet, sóhajt a tájékozódásba belefáradt néző.
Jelenetkép az előadásból. A képek forrása: Jurányi Ház
A szórólap jelzi, hogy mely szerzők nyomán született a szövegkönyv, de részletesebb információ nem áll rendelkezésünkre. Így csak sejteni lehet, hogy Euripidész Rakovszky Zsuzsa által magyarra ültetett Médeiájának, Grillparzer Ambrus Zoltán által fordított Medeájának és Anouilh Somlyó György által fordított Médeia című egyfelvonásosának egyvelegét, a művek illeszteni próbált, ám erősen más anyagból való részleteit halljuk.
Érdekességképpen említem meg, hogy Grillparzer Medeáját már 1887-ben, Jászai Mari megformálásában láthatta a kolozsvári közönség, de Euripidész darabja csak 1913-ban került magyar színpadra, Hettyey Aranka megformálásában. Anouilh művét főiskolai produkcióként rendezte először Mezei Éva, 1952-ben. 1997-ben, a miskolci Csarnokban, Kamondi Zoltán rendezésében pedig volt már egy Euripidész-Grillparzer-Anouilh művekből dolgozó, s a klasszikus szövegeket az akkori rémisztő magyar valósággal, a gyerekgyilkos szolnoki anya történetének dokumentumaival vegyítő előadás, Margitai Ági, Mucsi Zoltán (Jászon) és Vallai Péter (Kreon) főszereplésével. Jelen pillanatban legalább három Médeia-előadás fut az országban.
A Narratíva mostani produkciója előtt alighanem az történhetett, hogy a rendező, Hegymegi Máté és a dramaturg, Balázs Júlia újraolvasta a különböző korokban született drámákat – s érzékeny füllel és szívvel, az őket leginkább megszólító, legerősebb részleteket kiválasztva kezdtek azokból előadást építeni. S bár bőven akad a vállalkozásban vitatni való, nem lehet eltagadni a remek színészi pillanatokat tartalmazó produkció korunkat megszólító erejét.