Este hattól tízig tart az előadás, s már ennek híre felhívja rá a figyelmet. Sokan lehetünk, akiket ez nem rettent el, hisz jól emlékszünk egy hajdani Örkény-produkcióra, az ugyancsak Gáspár Ildikó által színpadra alkalmazott másik nagyregény, Thomas Mann József és testvérei című könyvének Ascher Tamás és Gáspár Ildikó által rendezett, feledhetetlenül szellemes és ennél is hosszabb teátrális változatára. A szereposztás is rendkívül csábító, hiszen ha van társulat, ahol a Bűn és bűnhődés várható szereplőgárdája látatlanban is örömöket ígér, akkor az az Örkény Színházé. Személy szerint azért is vártam a bemutatót, mert pár hónappal ezelőtt – a Budaörsi Latinovits Színház ifjúsági programja keretében – erős drámaiságú, remek osztálytermi változatát láttam a regénynek, Váradi Gergellyel Raszkolnyikov, Szaplonczay Máriával meg Szonya szerepében, és Szonya szerepét itt is a végzős Szaplonczay Mária e.h. játssza.
A játék szövegét – Görög Imre és G. Beke Margit fordítása alapján – Gáspár Ildikó, a darab rendezője írta, korszerűsítve, kortalanítva és némiképp honosítva is a megszólalásokat. Gyermekgyalázás helyett pedofíliát emlegetnek, az öregasszony testvére, Lizaveta „termékbemutatóra” megy a gyilkosság időpontjában, Raszkolnyikov magyar betűs utcatábla nevét olvassa le, szóval föl van rajzszögezve honi jelenünkre is a történet. Az átdolgozás egyébként precízen araszolva követi a regény cselekményét, sőt, szakaszolón hirdeti az eltelt napok számát és sorszámát. Meglehet, a regény szövegén dobbantó, Tóth Réka Ágnes és Gáspár Ildikó által írott, s Matkó Tamás által megzenésített kórusszövegek lettek volna hivatottak szertartássá emelni a játékot, de ezekkel a viszonylag kevés motívumot alkalmazó, énekbeszédszerű, éteri hangzatokkal és a részlegesen elidegenített színészi játékmóddal együtt inkább csak sterilizálni sikerült a történéseket. Olyan felhívó erővel meg, mint a Brecht-darabok songjai, nem bírnak ezek a dalok. Dramaturg: Ari-Nagy Barbara.
Izsák Lili első felvonásbeli, ténylegesen üres színpadot mutató díszletének ásító feketeségébe sorakoznak föl az „Örkény” logóval ellátott, fekete munkaruhába öltözött szereplők, akik közül a nők – a zálogosnőt, Aljona Ivanovnát játszó Pogány Judit kivételével – nemcsak eljátszói, de mesélői is a történetnek. A játéktér dacos üressége és a színészi munkaruhák szándékos egyszerűsége nem tud nem emlékeztetni a jelenkori magyar színházak anyagi szűkösségére, sőt, ez a látvány egyfajta fölvetett fejű büszkeséggel indítja a történetet. Ezek vagyunk, akik vagyunk, ilyen körülmények között, ahogy vagyunk, de most olyat fogunk játszani nektek, hogy nem fogjátok keresni rajtunk sem a díszleteket, sem a jelmezeket. Rendben. Értjük. Szép megoldás, ahogy az első percek tévelygő Raszkolnyikovjának kezében feltűnik egy szipuzásra használt, méretes, sárgászöld nejlonzacskó, majd ez a zacskó először vetítési felületnek is alkalmas óriás, sárga hólyaggá, a második felvonásra pedig az egész teret belülről bevonó, száradó, sárga nyálkává, viszolyogtató sci-fik ismeretlen anyagává változik.
Hajduk Károly
Szabados Luca, vélhetően rendezői kérésre – és hogy a tájékozottabbaknak azonnal eszükbe jussanak a Pussy Riot együttes tagjainak színes símaszkjai, a tájékozatlanabbak meg töprengjenek a kórus tagjaira adott balaklava sisakok láttán – háromlyukú, színes „betörőcsuklyákat” adott a karra, ezeket veszik fel a nők, amikor kilépnek játékbeli szerepükből, s átlépnek a rezonőribe. Ezek a majomsapkának is nevezett fejfedők egyébként az arc hidegtől való védésére, rendőri alakulatoknál és gonosztevőknél az arc rejtésére szolgálnak. Itt, a tarkaságukban is riogató halálfejek inkább egyfajta ijesztgető szellemjárást imitálnak. A képzelt kísértetek megjelenése nem idegen Dosztojevszkij jelen regényétől, de ennek az orosz feminista punk-rock együttesnek a jelképes megjelenítése – bár tagjai híresek társadalmi érzékenységükről – mégiscsak hajánál fogva iderángatott ötletnek tűnik. A gyerekszereplők játékba hívása sem látszik elkerülhetetlenül fontosnak az összhatás szempontjából. Hacsak nem azért az egyetlen, bizarr pillanatért ragaszkodtak hozzájuk, amikor a tökéletesen megbomlott, de hajdan szebb napokat látott Marmeladova az eredetiben szereplő francia dalocska helyett itt a „Szegénylegény vagyok én, erdőn, mezőn járok én” kezdetű, delikát magyar népdallal lökdösi ki a gyerekeit utcai koldulásra.
Lényegében olyan az egész, mintha lett volna valaha egy elkészült előadás, és most arra visszaemlékezve, szövegösszemondó lejárópróbát tartanának nyilvánosan, szigorúan kérve a férfiszínészeket, eszükbe ne jusson átélni a szerepüket, vagy ha már ezt elengedhetetlennek érzik, keressék meg saját figurájuk csúfondáros változatát, ébresszék fel magukban a szerepük iránti hitetlenséget, s eresszék szabadon, ami mindezek után bennük maradt. Időnként jön a zene, vagyis a maszkos női kar énekbeszéde, ami hol a városképet, hol a főszereplők lelkét ecseteli.
A fehér pólóban, fekete nadrágban elővánszorgó Raszkolnyikovot játszó Polgár Csaba valami mindenki másétól elütő, egészen megrendítő lélekállapotban éli át saját figurája történetét. Úgy adja oda magát Raszkolnyikov morális kísérletének, mintha egy önnön vérét is igénylő kémiai folyamatot figyelne az ördög vegykonyhájában. Egyszerre mulatságos és megrendítő a kezdő jelenetek során az a pillanat, amikor elszánva magát „a” látogatásra, úgy csönget be az öregasszonyhoz, hogy egy saját mellére ragasztott villanycsengő kapcsolóját nyomja és szólaltatja meg. Saját magára, erejére és állóképességére kíváncsi. Azt igen szépen sikerült átmenteni a regényből, ahogyan ez a fiatalember a tehetetlenség küszöbén egyensúlyoz billegve, akkor is, amikor szétosztja a nyomorultaknak utolsó fillérjeit, s akkor is, amikor a „Merni kell!” vezényszavától hajtva gyilkosságot tervez.
Mácsai Pál, Polgár Csaba. Fotók: Horváth Judit, Örkény Színház
Bár a bölcsészek ismerik az orosz regényekben felfedezhető beszélő nevek előfordulását, a más szakmájúak kedvéért hadd idézzek pár sort Bali Farkas Péternek az 1749 című folyóiratban megjelent cikkéből: „Raszkolnyikov egyszerre hordozza nevében a szétzúz (расколоть) igét, szakadást, meghasadást (раскол), valamint az ez utóbbi szóval rokon, az orosz történelemből ismert (orosz) egyházszakadást, a társadalom perifériájára szorult közösség azon tagjainak a megnevezését, akiket, többek között, raszkolnyikoknak (раскольники) neveztek. /…/ Luzsin vezetékneve például a tócsa (лужа) szóval rokon, Razumihiné pedig az ész, elme (разум) jelentését hordozza magában.”
Izgalmas elgondolni, milyen Razumihin lehetett volna Borsi-Balogh Máté, ha engedélyt kap a Raszkolnyikov testvérébe, Dunyába (Kókai Tünde) beleszerelmesedő barát eljátszására. Hajduk Károlytól nem lehetett „elvenni a labdát”, az ő Luzsinja pont az a visszataszító gyalogdémon, akinek az író elképzelte. Az meg egyenesen színház a színházban, ahogy Dunya Szvidrigaljovval (Terhes Sándor) való nagyjelenete fölépül. Mácsai Pál vizsgálóbíróját két különböző minőségben hozza közönség elé a rendező. Először mint a közönség közül érkező, az előadást kis időre megszakító és magyarázó rendezőféle jelenik meg, de ez a figura elfelejtődik. Később pedig egy okos és könnyed, kicsit szórakozott Porfirij lesz Mácsaiból, olyan, aki Columbo gesztusával fordul vissza a tettes felé. Ez a valamelyik próbáról sajnos ott ragadt, gyorsan hervadó poén mind a bűnös, mind a bíró alakját leminősíti. De nem rántja ki úgy a történetből a nézőt, s nem hív fel ironikus kacajra, mint amikor a csapásoktól kimerült, tébolytól sújtott Katyerina Ivanovna (Józsa Bettina) mellé, a kétségbeesés tetőpontján belibben a Don Giovanni Ottavio-jaként a Marmeladovként már „elhalálozott” Friedenthal Zoltán. A kísértet-Marmeladov ekkor az „Il mio tesoro” áriával tudat az olaszul tudókkal valami ilyesmit: „A kedvesemet, addig is, ó, vigasztalják meg! Szép szemének könnyeit letörleni, kíséreljék meg! Mondják néki, hogy a sérelmeit megbosszulni indulok, s hogy csupán vérontás és halál hírnökeként fogok visszatérni”… stb.
A Raszkolnyikov anyját játszó Kerekes Évának egy terjedelmes, szinte brechti privát jelenet jut a fiának szóló levél elmondásával, de a nők jobbára megússzák saját maguk megkérdőjelezését. Pogány Judit a maga megbonthatatlan kőszikla erejével úgy ül – háttal nekünk – egy fekete, görgős irodai széken, hogy a kezdő jelenetben igazi színházi pillanatok adódnak. S nem lehet tudni, hogy ebben a spekulatív bölcsészprodukcióban hogyan tudott életben maradni két fiatal női figura, de életben maradt. Sőt, még az is lehet, hogy mindez szándékosan történt. A Nasztaszját játszó Gellért Dorottya e.h. és a játékba csak percekre beeresztett Szonyát alakító Szaplonczay Mária e.h. esendően és kétségbeeséssel telten, mint világító, érzelmi foltok mászkálnak át a cselekményen. Olyanok ők, mint a Földanya életeket mentő, segítő szellemecskéi, és bizony – ez gyönyörű. Mint ahogy megrázóan szép a szörnyű gyermekkori emlék zöldessárga óriáshártyára való kivetítése, a ló agyonverésének rémálomszerű újraélése.
Annak ellenére, hogy összességében rajzfilmként kiteljesedő, s indokolatlanul hosszú thriller ez, melyben a megszólalások a szokásos cartoonok beszédbuborékjában íródnak a nézői érzékelés falára – hálás vagyok az alkotóknak. Harmadszorra olvastam el a regényt. De vajon a sok gimnazista mit kezd ezzel az előadással?