Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
babszinhaz krabat kicsi revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A MISKOLCI TERÁPIA

Kisfaludy Károly: A tatárok Magyarországban / Miskolci Nemzeti Színház
2023. dec. 7.
kisfaludy károly a tatárok magyarországban miskolci nemzeti színház revizoronline
Ez a beteg annyi sebből vérzett már a születésekor, hogy kirurgus legyen a talpán, aki bármiféle beavatkozásra vállalkozik vele kapcsolatban. A Szőcs Artur és Cser Ádám által vezényelt népes medikussereg jóvoltából azonban a műtét nem csupán sikerült, de a beteg azonnal táncra perdült, sőt dalra is fakadt. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

Igen, már megint a miskolci társulatot kell dicsérnem; és itt a csapat része lett az évek során a támogató-pártoló közönség is, a taps tehát nekik is szól. Meg fordítva is: túlzok, de ez a formáció lassan bármit sikerre tud vinni, és erre itt van élő, másfél órás bizonyságként a teátrum kétszáz éves születésnapját ünneplő kötelező kűr, vagyis Kisfaludy Károly A tatárok Magyarországban című, méltán elfeledett opuszának a nyári díszelőadás után ősztől a színház repertoárját gazdagító előadása. 

Kötelező, merthogy kereken kétszáz éve ezzel a művel nyílt meg a miskolci teátrum, hogy aztán 1923-ban, a százéves jubileumon a második felvonást vezessék elő a hosszú gálaműsor részeként. 2023 nyarán Szőcs Artur rendező, az új szövegkönyv megalkotója, valamint Cser Ádám zeneszerző pedig valójában nem tesz mást, mint meggyőz a lehetetlenről: lám, megfelelő szakértelemmel és kellő elszántsággal mindenből lehet várat építeni. 

Elnézést kérek az összes lelkes Kisfaludy Károly-rajongótól és -filosztól, de ez a darab rossz. Ezzel nem mondtam újat, hiszen bár a székesfehérvári színtársulat 1819-es ősbemutatóján, majd 1820-as pesti vendégjátékán lelkesedett érte a közönség – a bécsi titkosrendőrség jelentése szerint kicsit tán túlságosan is –, azt már a kortársak is elismerték, hogy a kétdimenziós alakokkal teletűzdelt történetecskének inkább gyengéi vannak, mint komoly erényei. És mégis, és mégsem: a Himfy-versek szerzőjének, Kisfaludy Sándornak a testvére anno épp a Tatárokkal robbant be az irodalmi és színházi köztudatba – a művet, ahol csak színre tűzték, tomboló siker fogadta. 

kisfaludy károly a tatárok magyarországban miskolci nemzeti színház revizoronline

Jelenetek az előadásból

Az eredeti szöveget forgatva ezen legalábbis meglepődik a jelenkori olvasó, de egy 1930-as újságcikk segít a titok leleplezésében: „…a darab gyöngéit bearanyozza a szent cél: a hazaszeretet felébresztése, a magyar publikum meghódítása a honi nyelv, a hazai színészet számára.” Valóban, ha a nagy magyar színházi ugaron körbetekintünk ezekben a korai években, se utódját, se boldog ősét nemigen találjuk a szövegnek (a források és minták feltárását hagyjuk az irodalmárokra), és hát kik volnánk mi, hogy elvitassuk a honleányi és honfiúi kebel szíve vágyát, ugye. Mert hát a (haza)szerelem olykor vak, de legalább rövidlátó.

Kisfaludy művében ugyanakkor valahol lenyűgöző az a naivitás és reflektálatlanság, amivel választott témáját tárgyazza. A tatárjárás vége felé vagyunk, már csak a fiktív Szádvárt tartja a magyar, vagyis az idős, tekintélyes Bebek Zsigmond. Saját lánya, Emelka és nevelt fia, Elek természetesen egymásért epednének, ha Eleket nem rabolta volna el a tatár. Elek amúgy igen népszerű a gyengébbik nem körében: az ellent vezető Kajuk lánya, Zelmira szíve is érte dobog, ám mielőtt valaki arról kezdene képzelegni, hogyan él vissza hatalmi pozíciójával a mongol kisasszony, csalódást kell okoznunk, Zelmira ugyanis segíti Elek szabadulását. 

Nemes lélek ő, de amúgy Kajuk is az, Zsigmondról, Emelkáról meg Elekről aztán végképp nem beszélve – egyrészt tisztára, mint egy nagy, boldog család, másrészt megtudjuk, hogy vannak nagyon rendes mongolok is, sőt szinte csak azok vannak. Ugyanez nem mondható el a két kapura játszó kun fogolyról, Kobutról, akit mindenki megvet és gyűlöl, de azért mindenki használja is manipulátori készségeit, míg végül el nem nyeri méltó büntetését. Csalás, hazugság, intrika, féltékenység, múltbeli sérelmek, hímközi kakaskodás, szóval minden van itt, mi szem-szájnak ingere, csak győzze a néző ésszel meg erővel. 

kisfaludy károly a tatárok magyarországban miskolci nemzeti színház revizoronline

Elöl Rózsa Krisztián

Az, hogy Szőcs Artur magyarról magyarra fordította a művet, a nulladik, megkerülhetetlen fázis lehetett. Egyébként épp 1819-ben, az ősbemutató évében fejezi be Katona a ma nyelvét tekintve szintén menthetetlenül távoli Bánk bánt, de Kisfaludy cirka egy évtizeddel korábban elkészítette már a Tatárok végső verzióját, aminek nyelvezetét 1820-ban egy Kazinczyhoz írott levelében ő maga mondja nehézkesnek, hiszen sok évi külföldi lét alatt magyar könyv is alig került kezébe. Szőcs szövegkönyve hű az eredetihez, gyakorlatilag hiánytalanul megkapjuk Kisfaludyt, csak éppen a merev, rugalmatlan mondatok megtelnek értelemmel. Nagyon izgalmas – és itt már az előadásról beszélek – a pátosz kérdése a Tatárok kapcsán: ennyi áldozatos, bátor, odaadó, heroikus stb. figurát egy rakáson látni már-már fárasztó a nézőnek, de 2023-ban Miskolcon valahogy sikerül a varázslat: a legsutább mondatoknak is súlya, jelentése, komolysága lesz, méghozzá azért, mert a színészek nem viccelik, nem bliccelik el a dolgot. 

Szőcs új epizodistákat is beiktat, hogy némely, eredetileg baltával faragott motivációt lekerekítsen, de a tatár-magyar-kun etnikai körtánc négyszögesítése az est legkomolyabb invenciója: sokáig kommentár és magyarázat nélkül, de hangsúlyosan tűnnek fel a színpadon egy cigánytábor lakói, akik a végső, nagy összecsapásban – amit Kisfaludy meglehetősen kétes dramaturgiai érzékkel egyszerűen elfelejtett megírni – a magyarok oldalára állnak. Ez a koreografált, szikárságában is elképesztő fizikai erőnlétet igénylő csatajelenet az előadás meghaladhatatlan csúcspontja. A produkció három koreográfusának nevét érdemes megjegyezni: Tókos Attila, Kocsis Andrea, Lukács Ádám. 

kisfaludy károly a tatárok magyarországban miskolci nemzeti színház revizoronline

Czvikker Lilla és Fandl Ferenc. Fotók: Éder Vera. A képek forrása: Miskolci Nemzeti Színház

Az előadás másik valódi főszereplője a zene, minden a kottafejek között kezdődik, és ott is ér majd véget. Cser Ádámra színházi komponistaként az amúgy mérsékelten emlékezetes A Mester és Margarita kapcsán figyeltem fel, és most újra emelem kalapom: a mongol, magyar, cigány (nép)zenei világ különbözőségét és sajátosságait úgy őrzi meg nagyszabású, előre felvett zenei etapokkal és effektekkel dúsított, máskor oratorikus-himnikus stílusú művében, hogy az tartást és súlyt biztosít a prózai részeknek is. 

Kovács Dániel Ambrus stilizált, elegáns minimáldíszlete fehér operafóliából, projektorból, hatásos fényekből és videóból, valamint egy bástyafokból, trónszékből, meg kétdimenziós erdőből, várból áll. Ami a látványvilágot illeti, Kovács Andrea gazdagon díszített, szemet gyönyörködtető jelmezei idézik meg valójában a kort, a 13., meg a 19. századot is. 

A szolidan rögzített pillérekre pedig meglehetős magabiztossággal állnak a színészek: imponáló a két korelnök, a magyar vezért játszó Gáspár Tibor, illetve a tatár elöljárót alakító Fandl Ferenc józan elszántsága. A forrófejűség a következő generáció sajátja: Simon Zoltán izomerővel, Prohászka Fanni könnyekkel, Czvikker Lilla csengő énekkel, Tóth Dominik akrobatikával oldja meg a rá mért feladatot. Harsányi Attila intrikusát inkább a környezet csinálja meg: megvető tekintetek, elharapott mondatok szegélyezik kellemetlen útját. A gyakorlatilag néma cigánytáborban Rózsa Krisztiánt, Lajos Andrást kell észrevenni.

Apropó, cigányok: a nézőnek mindezt látva muszáj, hogy eszébe jusson, hogy miközben a színházépületen kívül a lózungokat mantrázó politikusok csak két lábon járó szavazatoknak tekintik a cigányokat, addig a színház mer és akar is többet állítani ennél. És azt hiszem, ebben (is) áll a nagy titok, már ami az előadás működőképességét illeti: semmi melldöngető magyarkodás, semmi aktuálpolitikai kacsingatás, csak az avult matéria leporolása és gondos feljavítása annak érdekében, hogy igazi összművészeti produkció szülessen, amiben a többtagozatos miskolci intézmény apraja-nagyja megmutatja, mire képes. Így is lehet. Vagyis hát: így kellene. 

Az előadás adatlapja a Miskolci Nemzeti Színház honlapján itt található. 

A szerző a cikk megírásához az Arcanum Digitális Tudománytárat használta.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek