Jólesik néha egy-egy békén hagyott klasszikussal is találkozni, s persze, titkon rá is kérdezni, vajh működik-e a szerkezet, amit az író száz évvel ezelőtt rakott össze. Örömmel jelentem – igen. Lőrinczy Attila dramaturgi és Keszég László rendezői együttműködése egy némiképp leegyszerűsített, de lábán álló, háromfelvonásos kamaradarabot eredményezett, melynek próbái során olyan csapatjáték alakulhatott ki a közreműködők között, ami az előadások idején is megemeli a történetet. A kamaraszínház terében érvényesülni tudó Az üvegcipő című produkció érdekében egyetlen statáriális rendezői és dramaturgiai beavatkozást kellett megtenni: a második felvonás lakodalmi tömegjelenetét szövegileg megkurtították, térben pedig egyszerűen eldugták egy – csak Sipos szobájának ajtaján keresztül látható – zöldekkel befuttatott kerítésfal mögé. Így az első két felvonás tulajdonképpen egy díszletben játszódik, s a lakodalmi jelenet létszámbeli visszafogottságának is köszönhetően, csodák csodája, nem áll elő a már szorongva várt, híres-nevezetes dramaturgiai „zuhanás” a csendőrségi várószoba helyben toporgó eseményei miatt, inkább a domború óraüvegek lehajló vonalát követi a játék dinamikája.
A puha szürke és sárgás csontszín tónusokat használó díszletről, Árvai György munkájáról szólnunk kell pár szót. A nagy ötlet, mint említettem, a második részben középütt kinyitható, kétszárnyú ajtó, a külvilág óvatos beengedésére. Egyébként minden egyszerű és célszerű, Sipos pokróccal leterített ágyától kezdve a főszerepet játszó asztalig és az almákkal megkoronázott tálalószekrényig. (Szeretetteljes kellékesi odafigyelés érzékelhető, s tán épp ennek köszönhető, hogy feltűnik a zománcos bádogkancsó és az állványos mosdó tartójára biggyesztett, mostanában vásárolt, bolyhos törülköző. Ennek szürkesége csodásan rímel Sipos Lajos öltözékére, csak maga a látvány biccen kicsit, hisz az efféle mosdószetteknek a fehér damaszt vagy lenvászon törülköző volt a mindenkori velejárója.) Nagyobb gond, hogy a naturális berendezkedés egyszer csak elunja magát, s felfelé és kétoldalt is, egy bordásfallal körülvett tornateremként folytatódik, szürke lécei és gerendái között szabadon hagyva a háttér lelombozó éjfeketéjét. Az őrszoba körül ez mintha eltűnne, lesz ott egy a hátfal, meg egy előtte végig futó pad, s az épp elegendő. Mondhatjuk: a díszlet erénye, hogy a színészre irányítja a nézői figyelmet. S van is kire!
Harsányi Attila
Harsányi Attila játssza a 48 évesnek mondott bútorrajzolót, Sipos Lajost, a szobaurat, akit Adél nagysád (Rusznák Adrienn), a már egy ideje a Császár nevű ékszerész suhancba (Tegyi Kornél) szerelmes panziótulajdonos hölgy etet évek óta, s most hozzá kíván menni feleségül. Ki ez a fickó, akit Irma úgy beborított a maga szerelme kristályaival, hogy maga Stendhal is csettintene? Ahogy a sóbánya aknái mélyére dobott ágat se lehet egy idő után megismerni, mert „tündöklő kristályok borítják”, Irma se látja már a megfáradt férfit, csak az imádott „pilótát”, az „édes mérgest”. De ki ő? Első benyomásom az volt a színpadra lépő bútorrajzolóról, hogy bárki legyen is, mindegy, ennek az embernek „világa van”. Második meg, hogy nyitva van a lelke, nem számít, mit mond, az számít, ahogy lopva ránéz Irmára. S csak azután kezdtem csodálkozni, mire képes prózai színészként az énekesként oly kiváló Harsányi Attila! Milyen hibátlan belső ritmus vezérli a dialógusok során, s mire, milyen nüanszok kifejezésére képes akusztikailag ezzel a kissé fölcsúszó, prózában hol fémesnek, hol fátyolosnak tűnő tenorhanggal. Hogy szervezi a maga iparoséletét ez a férfi a tanult reménytelenség köré, majd hogy adja meg magát egy nő ifjúságának és áradó szenvedélyének.
Rudolf Szonja szerelemtől sújtott „távolról rokon, közelről cseléd” lánykája úgy, ahogy van, tündéri jelenség. Első pillanattól kezdve érzékelhető a maga irizáló aurája, az, hogy a színházi karzatról szerzett élmények bűvöletében él. Neki is van világa, de az egy képzelt álomvilág. Gyönyörű, ahogy később, részegségében sem válik közönségessé, inkább csak sutává és esendővé lesz, s persze, átkozottul hatékonnyá is egyben. Különösen emlékezetes a harmadik felvonásra magára húzott, rongyolt kis estélyiben. Fehérre sápadt, elkent festékű bohócarcával olyan abban a ruhában – Szűcs Editnek is köszönhetően – mint egy sebzett angyal, akinek a szárnyaiból csak vérpiros strucctollpihék maradtak. Láttam már őt színpadon, de azt érzem, most találkoztam vele igazán.
Rusznák Adrienn Adélja változik legtöbbet a cselekmény során, s ehhez nagy segítséget kap Szűcs Edittől, a jelmeztervezőtől. Ez az Adél megszépül, sőt, megfiatalodik, ahogy a magára tekert, kényszerű kötelékek lefoszlanak róla. Sokat jelent, hogy mielőtt a néző megsajnálná őt, el lehet kapni a Császárt játszó Tegyi Kornél tekintetét, hogy felismerhessük: Te jó ég! Ez a fiú szerelemmel szereti ezt az asszonyt. A játék legfestőibb alakja a kívül-belül gyűrött házmestert csodálatos bentléttel játszó Kokics Péter. Feleségét, Katit, Mikita Dorka Júlia e.h. alakítja. (Az ő nagyon is szabályos, akár néptánchoz is megfelelő sminkjét esetleg érdemes lenne úgy is megnézni egyszer, hogy az ő elhasználtabb emberével együtt állnak a tükör elé.)
Harsányi Attila, Rusznák Adrienn. Fotók: Miskolci Nemzeti Színház
Huszonkét évvel ezelőtt, Tasnádi Csaba rendezésében is volt itt Miskolcon egy előadás Az üvegcipőből, amit már csak azért is érdemes megemlíteni, mert Máhr Ági, aki most Adél csokoládészínbe öltöztetett anyját alakítja édeskés, mégis kellően nyomasztó vonulással, akkor Roticsnét játszotta, Kerekes Valéria pedig, aki most Roticsné némán is jelentőségteljes társalkodónőjét alakítja, házmesterné volt az akkori előadásban. Roticsnét, a legjobb hírű rossz hírű ház madámját most a varázslatos Nádasy Erika alakítja. Erősen igyekszem, de attól tartok, nem fogom tudni pontosan leírni azt az egyperces jelenetet, amelynek során Nádasy Erika egyszerűen megnő, vagyis hullámozva és lüktetve, minden irányban terjedve betölti a teret, majd mint egy víz alatt ide-oda sikló, sokkarú lény, visszahúzódik egy kő alá, s eltűnik a képből. A mértéktartás kecsessége jellemzi őt, és a játék legjobb pillanataiban tulajdonképpen magát a társulatot is. Hiszen akár a tanácsost játszó Zalányi Gyulára, akár a Viola kisasszonyt megformáló Fazakas Júliára, akár az orvosként és fényképészként is megjelenő Osváth Tiborra emlékszem vissza, legfőképp azt őrzöm, ahogy egymásra figyelnek. Így lehet örülni a bájos bordélyházi lányt játszó Prohászka Fanninak, s az angolul is beszélő, amerikás őrmestert megformáló Keresztes Sándornak is.
Igaz, ami igaz, a vége felé, elsősorban a szerzőnek köszönhetően, szakadozik és minden erőfeszítés ellenére leül ez a darab. Az általános meghatottságot talán le tudná győzni a gyorsuló tempó. De ezek apróságok. A lényeg a csapattársi kötelékrepülésben megvalósult, szerethető produkció. S azt is észre kell venni, hogy az a pár lépés, amit Rudolf Szonja Irmája az egyik csúcspillanatban, balról jobb felé haladva, az ő imádott Sipos Lajosa felé tesz meg, jelképes és visszavonhatatlan előrelépés is egyben, mely egy művészi pálya magasabb szintjének elérését jelenti.