Az idei tavaszi fesztivál legbizarrabb és egyúttal legegyedibb rendezvénye a Haydn-vacsora volt. Közepes műsorral, jó ételekkel, valamint nagyszerű borokkal. KOLOZSI LÁSZLÓ CIKKE.
Csákányi Eszter egyszemélyes produkciója nem monológ, nem monodráma, nem megszokott formájú önálló est, bár mindből van benne egy kicsi. Leginkább olyan bravúráriához hasonlítanám, amelyben kivételes képességű operisták adnak számot technikai és művészi tudásukról. NÁNAY ISTVÁN KRITIKÁJA.
Kissé alarmírozó fantáziacímet kapott a Zuglói Filharmónia (azaz a Szent István Király Szimfonikus Zenekar és Oratóriumkórus) Záborszky Kálmán vezényelte hangversenye, amelyet március 20-án a Mátyás-tempomban rendeztek. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.
Szabadi 50? Ez persze sületlenség, jól tudjuk, Szabadinak nincs kora, soha nem is volt neki ilyen. Na jó, játsszuk azt, hogy tényleg ötven, a végén egy ilyen trikót is kapott. Különben mindegy, úgyis csak a koncert számít, a zene. Azzal nem lehet viccelni. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.
Kevésbé ismert, valamint jószerével ismeretlen francia zeneszerzők dalaiból állította össze műsorát a Pesten első ízben vendégszereplő kontratenor világsztár, Philippe Jaroussky. Csupa-csupa fölfedezés. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.
„Ki kellett irtanunk belőle a poézist, hogy eljussunk a poézishez”, nyilatkozta a nagyszerű Gaudeamus megalkotója, Lev Dogyin 2006-ban, a Lear király szentpétervári bemutatója alkalmából. BÁN ZSÓFIA KRITIKÁJA.
Jó néhány héttel ezelőtt Budapesten járt, s kurzust tartott Bruno Monsaingeon, számos zenész-portréfilm készítője, Glenn Gould és Szvjatoszlav Richter dokumentaristája. PÉTERI LÓRÁNT ÍRÁSA.
A megemlékezéseknek a jó ötletek adnak komolyságot. Bartók Béla II. hegedűversenyének bemutatóját éppen 70 éve, e koncert napján, március 23-án tartották az amszterdami Concertgebouw-ban, Willem Mengelberg vezényletével. VÉGSŐ ZOLTÁN ÍRÁSA.
Bármilyen környezetben lehet kiállítást rendezni; a jó hely felerősíti, az előnytelen gyengítheti a mustrára kitett anyagot. Olyan is van, hogy minden zavaró tényezőről képesek vagyunk elfeledkezni, de az is előfordul, hogy a disszonancia nem hagy nyugton. IBOS ÉVA ÍRÁSA.
Két eltérő félidőt kaptunk a Nemzeti Filharmonikusoktól Bartók Béla születésnapján. Az elsőben – kakukktojásként – Debussy balettje mellett két (és fél) Bartók-rapszódiát hallhattunk Kelemen Barnabás szólójával. A második rész színtiszta Bartók-zenét hozott. MACZKAY GÉZA ÍRÁSA.
Miközben a kapitalista világrend sokak örömére talán épp az utolsókat rúgja, az emberiségnek már megint nem jut semmi új az eszébe, így aztán a már kipróbált, de nem bevált módszerek után keresgél a könyvtár polcain. Hogy mi lesz ebből? Marx redivivus. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.
Van abban valami szürreális báj, amikor kiválóan képzett balett-táncosok felnőtt közönség előtt a Paff, a bűvös sárkány, akarom mondani, a ’magic dragon’ dallamaira mozognak. Ráadásul mindezt teljes komolysággal és hihetetlen profizmussal. JUHÁSZ DÓRA KRITIKÁJA.
A kérdést egyetlen szóval meg tudom válaszolni. Az indoklás kicsit bonyolultabb, mert túl azon a kézenfekvő érven, hogy van nekünk sajátunk, minek szaporítsuk, meg hogy a nacionalizmusok természete kínosan egyforma, Mucha-kiállítást mégsem látunk minden nap Budapesten. KÜRTI EMESE KRITIKÁJA.
Budapest végre felkerült a Max Raabe-térképre. A Palast Orchester 2008-as lemezének (Heute Nacht Oder Nie) koncertjén a német kultuszzenekarnak és lelkes közönségének sikerült kölcsönösen elbűvölnie egymást. Max Raabe a végén például egy pillanatra elmosolyodott. HALÁSZ TAMÁS ÍRÁSA.
Két nagy, színpadra szánt Bartók-művet láttunk-hallottunk a fesztivál harmadik napján: A kékszakállú herceg vára Mundruczó Kornél rendezésében, A csodálatos mandarin Kovács János dirigálásával került színre, immár szcenírozás nélkül. Két rész, két világ. CSONT ANDRÁS KRITIKÁJA.