 Reviczky Zsolt: A levegő királyainak drámái – sasmérgezések Magyarországon |
Tudom én, hogy végső soron a kiállított művek számítanak, de ha csak így lenne, nem törnék magukat annyian, hogy korszerű galériákat, múzeumokat építsenek. A tiszta, világos, sima falak a művek érvényesülését szolgálják, ezekre (vagy eléjük) bármit oda lehet tenni – hatni fognak. De most nem is képzőművészetről, hanem az annál sokkal szerényebb fotóról beszélünk, ráadásul sajtófotóról, amelyeket egészen más funkciójú oldalakra szántak alkotóik. Az csupán bónusz, hogy kiállítási darabok váltak a legjobbakból – idén már huszonhetedszer.
 Móricz Simon: Bécsi melegfelvonulás |
A korábbi helyszín, a Néprajzi Múzeum nem éppen enteriőrje szolid visszafogottságáról híres, ám ideálisnak a csupán leheletnyivel higgadtabb Nemzeti Múzeum belső tere sem mondható. A két szemközti, puritánabb folyosószakasz – ahol a sajtófotók egy része illetve A határnyitás 20 éve című kísérő kiállítás kapott helyet – még csak rendben volna, ám az emeleti folytatás mellbevág. A tágas díszlépcsőházban fölfelé haladva, a méretes aranyozott kandeláberektől és Lotz Károly freskóitól övezve a 48-as sajtószabadság eszméjét szuggerálom – bár akkor még nem ilyen volt a belső összkép – a genius locit előhívandó. Az emeleti kupolacsarnok fotókiállítási helyszínné való átalakítása még tetszik is, mert extravagáns: az ipari stílusú, huzalokból, fémcsövekből kreált installáció szinte posztmodern hatású, ráadásul engedi, hogy a képekre koncentráljunk.
Ezzel szemben (többek között például) a ’48-as országgyűlésnek és az 1894-es főrendiházi ülésnek helyet adó dísztermet, sajnos, sikerült teljesen tönkretenni, nyilvánvaló kínból klubterem hatásúvá süllyeszteni a körbefutó, szánalmas összképet eredményező paravánsor behelyezésével. De hát valahová csak fel kellett tenni a majd’ ötszáz képet!
 Takáts Péter: Dunaszerdahelyi pokol |
Amelyek persze jók, sőt, némelyek nagyon jók. Sok az alkotó, de szellemes és gondos az elvi rendezés, egymásra felelnek több helyütt a témák, hangulatok. Itt most nincsenek protokolláris kötelezők, csak spontán emberi és állati pillanatok, csúcsok és mélységek, „szabad szemmel” nem látható esendőségek, vagy éppen ijesztések. Már a nyitó, jobbról-balról párhuzamosan falra tett olimpiai képsor is ezzel a kettősséggel szembesíti a nézelődőt: örülünk és fájunk. Érvényes ez valamennyi színtéren – elvontan és konkrétan: a különböző témakategóriájú fotókon és a múzeum egymástól távol eső tereiben egyaránt –, legyen szó ünnepről, sztrájkról, szélsőséges természeti és társadalmi helyzetekről, művészek és földönfutók arcáról, oroszországi mellékutcáról vagy bárhonnan való tájakról.
 Schmidt János: Le a Magyargyűlölettel |
A képeken rajta van a Föld majd’ minden öröme és bánata: az „Orosz álmok” (Szandelszky Béla) és a minden határon túli szegényemberek valós környezete (Kristo Robert és Madácsi Zoltán), a meleg férfi napernyője (Móricz Simon) és a magyar hajléktalan kézfeje (Tombor Zoltán). A Csepel Művek gyakorlatilag meghalt, a „Halálzóna” (Kerekes M. István) lakói pedig meg fognak. A gyűlölködés nem lanyhult: vannak, akik a dunaszerdahelyi lelátón verik egymást (Takáts Péter, MÚOSZ nagydíj), mások a flaszteron rázzák az öklüket ártatlan színesbőrű lányokra (Schmidt János, Escher Károly díj). Még a sasmadarak sincsenek biztonságban (Reviczky Zsolt), talán csak a rács mögött élő csimpánzok, akikkel Jane Goodall oly könnyen szót ért (Kovács Attila János) – pedig velük bonyolultabb lehetett kommunikációt kialakítani, mint két emberlény között feltételeznénk… Szóval a tavalyi évünk sem volt könnyebb, mint az azelőtti, s gyaníthatóan a szint idén is marad. Persze akadnak vigasztaló, sőt derűs pillanatok is, bár mi tagadás, látványosan kisebb arányban, s többnyire valamiféle fanyar ízzel keveredve (Földi Imre).
 Kovács Attila János: Jane Goodall (A képek forrása: sf2008.hu) |
Mostanában olyan idők járnak, hogy az ember csak menne előre, háta mögött hagyná az összekent éveket – és akkor a szokásos sajtófotós seregszemle még egyszer elénk tárja a közelmúltat (képletesen) feketén-fehéren. De így már jobb egy kicsit, mert a néma printek pontosabbak az átélt valóságnál: nincs hang, amely magáénak tulajdonítaná a sikert vagy vádolná a másikat. Önkiszolgálással tekintjük tehát át 2008-at, és érdekes módon „az ügy” – valahány – így már közös, mert senki nem kommentál, a képek tartalmát csak magunkon engedjük át. Ez tetszik is az embereknek, annyian vagyunk, hogy egymás sarkára hágunk, mindenki elmélyülten figyel, hiába, nincs izgalmasabb téma önmagunknál. Csak a hozzá illő helyet találná már meg a bemutató. Mert bár a tegnap valóban a múlt, az mégsem járja, hogy rögtön múzeumba zárjuk.