Valahányszor lengyel darabbal vagy előadással van dolgom, elámulva és irigykedve konstatálom, hogy Mickiewicznek az ezernyolcszázharmincas években írt monumentális Ősökjétől kezdve az egymást követő írók (többek között Słowacki, Wyspiański, Witkiewicz, Gombrowicz, Mrożek, Rózewicz, Słobodzianek) műveikkel megőrizve és megtagadva folytatják elődeik életművét. Motívumok, szituációk, helyszínek, figurák vándorolnak évszázadokon át. Ez igaz a rendezői életművekre is. Magától értetődő, hogy egy valamire való rendező sorra megbirkózik a hazai klasszikus drámákkal, de ami a fő: azok korábbi interpretációival is. Ez az attitűd alig-alig van jelen a mi színházművészetünkben.
Ezt a jelenséget Jan Bloński kritikus a parazita jelzővel illette, utalva arra, hogy miként a fagyöngy a fából, az írók elődeik műveiből táplálkoznak. Magyarországon azokat a szerzőket, akiket Witkiewicz (művésznevén Witkacy) követett, alig játszották, ám azok viszonylag ismertek, akik Witkacyból merítettek. Sőt, e 20. század első felében alkotó festő és író több mint harminc darabjából is jó néhányat bemutattak színházaink. Így az 1921-ben született Vízityúknak is két premierjére emlékszem. (Az elsőt Fodor Tamás rendezte 1979-ben a miskolci társulattal a diósgyőri művelődési házban, a másodikat Bocsárdi László vitte színre Sepsiszentgyörgyön 1996-ban.)
A különc, életet habzsoló úriember, Stanisław Ignacy Witkiewicz (1885–1939) életére és művészetére két esemény volt döntő hatással: ifjan egy régész barátjával hosszabb időt töltött Ausztráliában, illetve az első világháború kitörését követően a cári hadseregben harcolt, és tanúja volt az 1917-es forradalmaknak. Ezen élmények nyomán jutott többek között arra a következtetésre, hogy a világ rohan a katasztrófába (katasztrofizmus), és mivel e folyamatot a korábban hatékony vallás vagy filozófia nem tudja ellensúlyozni, utolsó reménysugárnak marad a művészet, szűkebben a Tiszta Forma. Végül a „formizmusba” vetett hite is elenyészett, és amikor a szovjet hadsereg 1939-ben elfoglalta Kelet-Lengyelországot – akárcsak a Vízityúk főhőse, Edgar a forradalom kitörésének hírére – öngyilkosságot követett el. Munkássága évtizedekre elfelejtődött, csak a hatvanas évek közepétől figyelt fel rá ismét a világ, felfedezve műveiben a szürrealista és abszurd vonásokat.
Witkacy igyekezett száműzni drámáiból a valószerűséget, s arra törekedett, hogy elmosódjon bennük a valóság és az álom, a képzelet, az irracionalitás közötti határ. Ahogy írta: „Amikor az ember kijön a színházból, az az érzése kell legyen, hogy valamilyen furcsa álomból ébredt, amelyben még a leghétköznapibb dolgoknak is különös, kifürkészhetetlen varázsuk volt, ami álmainkra jellemző és semmihez sem hasonlítható”. Ez igaz lehet a Vízityúkra is, ami felfogható úgy, mintha minden, látszólag egymással nem túl szoros kapcsolatban álló történés a főszereplő, Edgar Walpor képzeletében vagy álmában zajlana.
Ugyanakkor a Vízityúk cselekménye akár egy szerelmi háromszögtörténeté is lehetne, mint ahogy erre a Witkacy-életmű egyik legjelentősebb magyar ismerője, Pályi András a Színház 1980/3-as számában utal, s egyben azt is jelzi, hogy a szerző hogyan lép túl a maga teremtette dramaturgiai struktúrán: „Adva van egy hercegnő, egy volt uszálykormányos, egy »vízityúk«, egy művészjelölt és egy gazfickó. A művészjelölt (Edgar) megöli a szeretőjét, Vízityúkot, hogy e visszavonhatatlan cselekedet által nagy legyen; a hercegnő egy vadászaton elveszíti a férjét, aki szintén Edgar volt, s az Edgarok összefolynak egymásba; a néhai Edgart vonzalom fűzte Vízityúkhoz, s »ő«, azaz Edgar Walpor, Wojciech Walpor hajdani uszálykormányos fia, a néhai Edgar barátja, feleségül veszi a Ladyt (ahogy a darabban Alice of Nevermore hercegnőt szólítják), ám a Ladynek szeretője is van, Korbowski, a gazfickó. Vízityúk tisztázatlan körülmények közt egy tízéves fiúcskát is hagy maga mögött. (…) Vízityúk visszajön a Nevermore-kastélyba, előbb kísértetként, majd valóságosan, Edgar újra lelövi és végez magával is. Majd »összedől a világ«: kitör a forradalom. Witkacynál a halottak tovább élnek, a halál ugyanúgy kulissza, mint a filozófia vagy a művészet. A nagyság a »tiszta formában« rejlik, azaz a mechanizmusban, melynek rajzával az író a »katasztrófához« vezető utat mutatja.”
Jelenetek a Vízityúk című előadásból
Sokrétegű mű bemutatására vállalkozott tehát a Katona József Színház, megrendezésére pedig aligha talált volna értőbb és autentikusabb rendezőt Zsótér Sándornál. Zsótér nem a Witkiewicz ars poeticájának tartott álomszerűségből indult ki, hanem a „szférikus tragédia” abszurditását állította rendezése középpontjába. Komolyan vette, ami a drámában történik, de éppen ettől válnak a szereplők s azok cselekedetei komolyan vehetetlenné, és ebből következően abszurddá.
Zsótér előadásaiban mindig meghatározó a látvány, amely az értelmezés primer leképzése. Így van ez a Vízityúk esetében is. A naturalizmust radikálisan elutasító Witkiewicz realistán részletező leírást ad a darab helyszíneiről. Eszerint az első felvonásé: mező, ritkás borókacserjével, háttérben tenger, „a szín közepén halom (egy méter magas). A halomba oszlop van szúrva, bordó színű (másfél méter magas). Az oszlopon lámpás, nagyon nagy, nyolcszögletű, zöld üveges.” A Kamra előadásában ezzel szemben töméntelen mennyiségű kék, sárga, piros és zöld gumimatrac van. Ezek egy vagy több sorban határolják a színpadot (még a plafont és a padlót is). Ha összehúzott szemmel, hunyorogva nézzük a játékteret, olyan érzésünk lehet, hogy nagy és széles ecsetvonásokkal készült festményt látunk, s a színfoltokból kirajzolódik az író által elképzelt táj. Witkacy boldog lenne, hiszen nemcsak festő és fotográfus énje elégülne ki a látványtól, hanem a filozófusi és színházi is, mert Ambrus Mária tervei alapján megvalósult az író által áhított, az illúzió- és valószerűségmentes „Tiszta Forma”, azaz a színek, hangok, szavak, gesztusok vagy cselekedetek valamiféle érvényes konstrukciója. Ebben a képben a lámpa megjelenítése is csak lényegét tekintve követi a szerzői leírást, mert itt óriási citromon áll a lámpaoszlop, és nem szecessziós, hanem 20. századi a lámpatest. Hasonló tervezői metamorfózison ment át a második és harmadik felvonás díszlete, amikor a precízen leírt kastélybelsők helyett a színpadon csupán jobbra egymás mellett három támla nélküli fotel, balra pedig egy hasonló stílusú kanapé áll, s a két felvonás közötti tíz évnyi ugrást a két bútorcsoport térbeli megcserélésével érzékeltetik. Ezekben a felvonásokban a falakat és az ajtót jelző matracok piros színe dominál. Benedek Mari jelmezei viszont ezúttal sokkal inkább követik a szerzői leírást, mint a díszletek. A viseletek közül a nők toalettje a változatosabb, és például a Lady kék és a Vízityúk ezüst ruhája nemcsak a figurákat jellemzi, hanem (szín)dramaturgiai szerepük is van.
Az előadásban a dráma szövege csaknem teljes egészében elhangzik, Kerényi Grácia érzékeny és élő fordítását Ungár Júlia dramaturgnak (néhány mellékszereplő elvetésén kívül) csak minimálisan kellett a mára és a társulatra finomítani.
A Witkiewicz-darabot csak akkor érdemes műsorra tűzni, ha van olyan színész a társulatban, aki képes megjeleníteni a Witkacyra jellemző nonszensz gondolkodást. Keresztes Tamás ilyen színész. Edgarja egyformán otthonos a darab valós és képzeletbeli világában. Egyszerre van belül és kívül a cselekmény menetén, a színész megrendülés és meglepődés nélkül vált innen oda és vissza. Edgart vonzza a nagyság, de nem lát maga körül lehetőséget ennek elérésére. Apja művészt akar faragni belőle, de ettől a feladattól is menekül. Keresztes mindezt kicsit a némafilmek stílusában, szinte rezzenéstelen arccal játssza el, s ennek a flegmának és mindent elfogadónak mutatkozó mentalitásnak köszönhetően megjelenik a darab és a szerep humora is.
Edgar párja, lényének kiteljesítője a Vízityúk névre hallgató Flake-Prawacka Erzsébet, akit vendég, Stork Natasa játszik. Az első felvonás nagy része az ő kettősük: Edgarnak a Vízityúk öngyilkos kérésének kéne eleget tennie, ám a férfi képtelen meghúzni a ravaszt, és lelőni kedvesét. Statikus helyzet: a nő áll a lámpaoszlop dombocskáján és várja a mindent lezáró lövést, Keresztes áll, és vagy a puskáját babrálja, vagy hosszasan célozgat. Ez a hosszú jelenet mégis érdekfeszítő a két színész vibráló jelenlététől, egymásra hatásától. Titokzatos nő ez az Erzsébet – meghal, de mégsem, hol kísértetként, hol valóságos alakjában jelenik meg, lehet, hogy van egy tízéves fia, akivel tíz évvel később azonban, mint idegennel, vadul szerelmeskedik. Mintha mindenkivel lenne kapcsolata, de az se biztos, hogy élő-e egyáltalán. Stork Natasa különleges és titokzatos színésznő. Kereszteshez hasonlóan ő is pontosan beszéli Witkacy és Zsótér színházi nyelvét. Alakításában Vízityúk ellenállhatatlan lény, az események irányítója, aki, ha kell, tud önfeláldozó, csábító, hidegen racionális és szeszélyesen nőies is lenni, a két asszony összecsapásakor pedig még közönséges perszóna is. Stork figuráját látva valósnak tűnik a teatrológusok által kimutatott rokonság a Vízityúk és Gombrowicz Yvonne-ja között.
Keresztes Tamás és Stork Natasa a Vízityúk című előadásban. Fotók: Dömölky Dániel. A képek forrása: Katona József Színház
Edgar apját, a hajdani uszálykormányost Mészáros Béla játssza. Az ő figurája Keresztes Tamáséhoz és Stork Natasáéhoz képest egységesebb és masszívabb. Az apa harsány, gyakorlatias, a háttérből manipulálja a történéseket, komikus is tud lenni.
Feltételezem, hogy a stáb fiatal színészeinek ez a próbafolyamat felérhetett egy szakmai továbbképzéssel. Alakításukban a tanulófolyamat eredményei tükröződnek. Mentes Júlia a Ladységet hangsúlyozza, és halványabb az alak rafinált nőisége és játékossága. A darabot leggyakrabban úgy játsszák, hogy Tadek szerepét két színészre osztják, az egyik a tízéveset, a másik az ifjút alakítja. Zsótér mindkét alakot Lelkes Botond egyetemi hallgatóra bízta (aki nem mellékesen az előadás zenéjét is alkotta). A színésznek sikerült elkerülnie a gyerekábrázolás buktatóit, s játékában összecsúszott a két életkorú figura ábrázolása. Látszólag passzív szerep a Gazfickóé, de annál fontosabb, hiszen a nevével egyezően ő az, aki az események mögötti sötét erőket képviseli. Béres Bence betölti ezt a feladatát, de adós marad azzal az erővel, ami érthetővé teszi, hogy ebből az alakból származtatható Mrożek Tangójának Edekje. A fellépők közül a másik egyetemista, Jakab Balázs szintén a Witkacy-stílust jól értő és beszélő színészek egyike. A Lakáj alig szólal meg, de a színész metakommunikációja, mozgásának és gesztusainak ritmikája és dinamikája minden szónál többet mondó.
Szép ellenpontot képez a fiatalok csoportjával szemben a kisebb szerepekben fellépő időseké: Ujlaki Dénes, Bán János és Dankó István (aki már az egyetemi évei alatt is többnyire a koránál idősebb szerepeket kapott) triója képviseli a haszonelvű külvilágot.
Jan Kott, lengyel esztéta megfogalmazása szerint „A Vízityúk a zöld szecessziós lámpa és a forradalom közt játszódik”. A forradalmat a színpadon nem látjuk, a feldühödött nép hangját sem halljuk, csak a felkelés következményeiről és az abszurd valóság összeomlásáról értesülünk. A színen csupán az Apa és az öregek maradnak, akik a romokon kártyázni kezdenek. Passz.
Az előadás adatlapja a Katona József Színház oldalán itt található.
