Csoportkép az előadásból

Az egyik cél, mármint az előadásé, hogy ez is eszünkbe jusson. Ha előbb nem, hát a legvégén, távozáskor, amikor az előcsarnokban „szembenéz” velünk három kép a falon: az egyiken Rákosi, a másikon Kádár, a harmadikon… majd meglátják, ha megnézik.

Amit színházilag bele lehetett pakolni ebbe a dokumentumhalmazba, az mind bele van pakolva: díszlet, jelmez, vetítés, zene – és legfőképpen a színészi játék.

A földön – szemét. Vagyis könyvek, újságok, vöröscsillag. Tetszik nekem, hogy Khell Csörsz díszletének eme „járásnehéz” részén simán közlekednek a színészek, pedig akár botladozhatnának is. És mintha rájuk öntötték volna azokat a V-alakban duplasoros zakókat is, az akkori funkci-egyenruhát (persze hogy Szakács Györgyi jelmezei). Jók a régi híradó-részletek, a zenék és dalok – van mit nézni és hallgatni.

Kádár és Rákosi: Vizi Dávid és Elek Ferenc

Spiró György szövege tán nem teljes egészében, de jórészt dokumentumokra épül. Hősei ugyanazok, akik a valóság főszereplői is voltak akkor. Közülük emeli ki Rákosit, Kádárt és Rajkot; mondjuk, ők az előadás főszereplői. A kor drámaiságát a benne élők – politikusok és közemberek – sorsának drámaisága adja, ám ez nem színházi, hanem köznyelvi drámaiság: a színházhoz más, ennél több vagy mélyebb, egyedibb és emberibb történetek kellenek. A színpadon csupa politikus, a nevükhöz jó esetben társul némi történelmi tudás – a nézőtéren pedig csupa civil, akikből nem lesz történelem, sem dokudráma.

Rajk László és Farkas Mihály: Fekete Ernő és Mészáros Béla

Nem kétlem, hogy manapság – a történelmi amnézia, sőt a történelemhamisítás korszakában – önmagában is fontos erény és eredmény a hiteles, vagyis dokumentumokkal hitelesített valóság bemutatása. Vélhetően nem csak azok számára, akik akkor nem éltek, bár nyilván ők vannak többen. Nekünk, akiknek nincsenek emlékeink erről a korról, még lehet tudásunk róla, elégséges vagy elégtelen. De ahhoz, hogy ez a színházban is drámai legyen, megírt sorsok, megírt helyzetek kellenek. Olyanok, amelyekben nemcsak az derül ki, hogy a politikus is ember, a gazember is ember, hanem amelyek felkínálják a kapcsolódást a közönségnek. Akár empátia, akár elutasítás, akár kíváncsiság formájában.

Különben ugyanis marad például a rácsodálkozás – „nahát, ez is milyen egy mocskos kor volt” –, vagy az addigi ismeretek bővítése – „nahát, nem tudtam, hogy ez a Kádár már a börtönben is milyen szar alak volt”. Szóval marad az a szöveghalmaz, amely tud ugyan színházi formát ölteni – nevezzük verbatim színháznak, politikai-közéleti produkciónak, társadalmi felelősségvállalásnak a színpadon; ennek mind van létjogosultsága. Zsámbéki Gábor rendezése ezt nyújtja is, de a szöveg, vagyis a darab hiányosságait, a színházi drámaiságot nem tudja pótolni. Sem ő, sem a karakterformálásban, kivált a külső jegyekben jeleskedő színészek.

Vizi Dávid és Elek Ferenc. Forrás: Katona József Színház. Fotó: Szilágyi Lenke.

Egy-egy pillanatra izzik föl a színházi dráma; például abban a jelenetben, amikor a Rajk Lászlót játszó Fekete Ernő szerepe szerint megérti, mire megy ki a játék, milyen politikai szerepet osztottak rá – egy lehajtott fej, ennyi. Ettől a pillanattól kezdve lehetne érdekes, hogy ez az ember – aki jóval több is lehetne, mint ahogy több is volt annál a politikai sakkfiguránál, akit Rákosi mozgatott a táblán – miért vállalja el, teszi magáévá a temérdek hazugságot. Ez azonban nem jelenik meg a színpadon, csak a fegyelmezett engedelmesség. De ilyen, vagyis drámai pillanat az is, amikor Rákosi szerepében az igazán perfekt Elek Ferenc felvillantja, látni engedi az alak belső bizonytalanságát, megbillentségét. Rákosi – aki „nem ilyennek képzelte a rendet” – emlegeti Arisztotelészt, Rembrandtot; milyen érdekes lenne, ha ez nemcsak futó színezés lenne a figurán, hanem viszonyba kerülne a történelmi szereppel… Vizi Dávid hitelesen hozza a magabiztos Kádárt, az igyekvő Kádárt, a gyáva Kádárt; amikor beszéd beszéd közben el-elnémul a mikrofonja (vagyis Vizi Dávid maga némul el-el), az meg finom színházi geg.

Péter Gábor, Gerő Ernő, Farkas Mihály – a mából visszatekintve ugyanazon halmaz ugyanolyan színű elemei. Pedig Vajdai Vilmos, Rajkai Zoltán és Mészáros Béla tehetségéből akár megteremhetne három, a korral, egymással, a felettesekkel különféle viszonyban álló figura is, de ezen az estén ez elmarad. A színészek hozzák, amire a szöveg és a helyzet lehetőséget ad, a kegyetlenséget, a korlátoltságot, a határtalan engedelmességet.

Mondom, kifelé menet azért vár ránk egy drámai pillanat.