Hirdetés

KÖTÉLTÁNC

Rendszerhiba – A magyar film el nem mondott története / Partizán
2023. máj. 16.

A 2019 óta meghatározó modell két szempontból nevezhető történelminek. Egyrészt a korszak központi irányvonalát meghatározó alkotások műfaja miatt (a történelmi film mint az emlékezetpolitika eszköze), másrészt retrospektíve a jelenleg uralkodó álláspont és működési mechanizmus minden bizonnyal a magyar filmtörténet sötétebb tónusú lapjaira sorolja a regnáló rendszert. 

Nagy Szilárd Kilián dokumentumfilmje azonban nem csak erről szól – egy tematikus montázzsal indít, mely a magyar filmtörténet kezdetétől – reflektálva ezzel az első magyar mozgóképre – a táncon keresztül vezeti el a nézőt egészen a 2021-es Külön falkáig, majd a 60-70-es évektől veszi fel a fonalat. A korabeli felvételek mellett a Rendszerhiba – A magyar film el nem mondott története klasszikus beszélőfejes dokumentumfilm, mely rendszereken átívelő, azokban jelentős szerepet betöltő személyek interjúiból bomlik ki. A rendezési elv világos: ahhoz, hogy felállítsuk a ma diagnózisát, meg kell értenünk a múlt kölcsönhatásait, melyeknek gyökerei a kommunizmusig nyúlnak vissza. A több mint fél évszázadot felölelő, kronológiai láncra felfűzött narratíva lehetőséget ad arra, hogy a különböző alkotók – leginkább producerek, rendezők – álláspontjai interakcióba lépjenek egymással. 

A Partizán filmjének egyik legnagyobb erénye, hogy a korszakok a másfél órás hossz ellenére árnyaltan tematizálódnak: mind a Kádár-korszak (1960-1989), mind a Vajna-éra (2011-2019) pozitív aspektusai és kritikája is reprezentált, míg a rendszerváltástól a filmtörvényig tartó időszakról (1989-2004), a „reneszánszról”, az azt követő válságról (2004-2011) és a jelenlegi helyzetről (2019-) nagyrészt egységes kép rajzolódik ki. Az utóbbiról azért is lehet ekkora a közmegegyezés, mert a fennálló struktúra kardinális szereplői (Káel Csaba, Kálomista Gábor, Rákay Philip, Lajos Tamás) nem vállalták az interjúkat, sőt az írásban megküldött kérdésekre sem válaszoltak. Így megy ez. 

A Rendszerhiba fókuszát persze a magyar filmes közeg elmúlt tizenkét éve, azon belül is a Vajna-korszak adja, melynek megítélését két alapvető szempont határozza meg. Hajdu Szabolcs, Janisch Attila vagy Pálfi György a jelenlegi rendszer közvetlen előzményeként értelmezik: a kommunikációs sémák, az eljárás- és gondolkodásmód már megvolt, majd Andy Vajna halála után vált totálissá. Ezzel szemben Kovács András Bálint (aki a döntőbizottság tagja volt a Vajna-éra alatt), Kántor László vagy Lányi András inkább kisebb anomáliákkal terhelt, mégis relatíve szabad korszakként hivatkozzák, amiben egyszerre fértek meg a nagy nézettséget generáló közönségfilmek és a nemzetközi fesztiválokat megjáró szerzői alkotások.

A beszélő fejek között egymással feleselő diskurzus alakul ki, mely rávilágít az időszakot övező ambivalenciára: tényleg rengeteg fiatal (Reisz Gábor, Kostyál Márk, Bagota Béla stb.), illetve tapasztaltabb rendező (Török Ferenc, Enyedi Ildikó, Sopsits Árpád stb.) kamatoztathatta tehetségét, ám a látványos – sokszor személyes sérelemből fakadó – mellőzések (Hajdu Szabolcs, Pálfi György) és a rendszer anomáliái (Kölcsönlakás, Pappa Pia) rámutatnak arra, hogy a két narratíva egyszerre igaz. Mindkettő általános igazságokból táplálkozik, a hangsúlyok tolódnak el más-más irányba: a Vajna-rendszer nem hasonlítható a mai állapotokhoz, viszont kétségtelen, hogy bizonyos elemeiben felfedezhetjük a mai szisztéma előképét. 

Természetesen a Rendszerhiba nem teljes, számos kérdéskör – filmes újságírás, média szerepe, az ún. átmeneti időszak 2019-21 között, mely nélkül a Larry sem készülhetett volna el -, megszólaló és nézőpont hiányzik – a nyilvánvaló távolmaradókon túl a mai, aktív alkotókból is lehetett volna több. Azt azonban érdemes belátni, hogy egy 90 perces dokumentumfilm, mely ekkora időintervallumot próbál annak komplexitásában megragadni, nem képes minden igényt kielégíteni, arra csak egy hosszabb lélegzetvételű sorozat lenne alkalmas. A Partizán célja a kérdéskör tematizálása mellett egyértelműen az volt, hogy laikusok számára is érthető, általános betekintést engedjen a magyar filmtörténet utóbbi 63 évébe: ekkora hiányra nem lehet maradéktalanul választ adni, viszont be lehet kapcsolni a közéleti diskurzusba – ezt a feladatot pedig a lehetőségekhez mérten magas színvonalon látja el a film. 

Gárdos Péter (Szamárköhögés, Uramisten) a hamarosan a mozikba kerülő Semmelweis kapcsán felidézi, hogy ők is adtak be az „anyák megmentőjéről” filmtervet, ami ugyan tetszett a bizottságnak, ám végül elutasították, mivel a Filmalap „más koncepció mellett képzeli el Semmelweis életének feldolgozását”. 

Ez, a más koncepcióra való hivatkozás jellemzi a jelenlegi működést, ahol pénz és igény van a filmek elkészítésére, ám a szakmát egy szűk kör kultúrharcos topikként, bináris oppozícióként fogja fel (mi vagyunk az előző rendszerek ellen, a „nemzeti oldal” a „liberálisok” ellen), melyet arra használ, hogy kifejezetten tanító, történelmet pedellusként magyarázó kurzusfilmeket készítsen. „Ahol nem vagyunk mi, ott az ellenség.” Amiről közben megfeledkeznek, az az, hogy „a kultúra élő organizmus, amit nem lehet megfogni, mert kisiklik és azt fog csinálni, amit akar. Ha pedig már nem kap levegőt, elmegy.” 

Az egyik vészkijáratot az Inkubátor program jelentette – egészen addig, amíg idén márciusban három nyertes pályázatot utólag indoklás nélkül beszántottak –, a másikat pedig a független film, melyhez a példát Hajdu Szabolcs filmjei (Ernelláék Farkaséknál, Békeidő) szolgáltatják, majd erre az útra lépett a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlannal és Rossz versekkel berobbanó Reisz Gábor is. 

Persze közben gőzerővel készülnek a hatalmas költségvetéssel operáló történelmi tablók: az említett Semmelweis-filmen túl jön a Most vagy soha!, a Hunyadi-sorozat, a Tündérkert, már íródik a mohácsi csatát feldolgozó forgatókönyv, de jön a nagyrészt nemzetközi színészekkel készülő 1242 – A nyugat kapujában is. A Rendszerhiba még a maximális fordulatszám elérése előtt készült felkiáltás, melynek szavait érdemes lenne meghallgatni – ám ahogy a filmet záró inzert is jelzi, naivak vagyunk, ha a közeljövőben változást remélünk közös nemzeti ügyünk, a magyar mozgókép frontján.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek