Nemcsak most „jött jól” a pénztelenség, hiszen ugyanilyen jót tett a visszafogott költségvetés az első filmjének, a Macerás ügyeknek, később a Tamarának és az Off Hollywoodnak. Mint ahogy nem mindig segített, ha sok volt belőle, hiszen tompább lett a Fehér tenyér; életidegen, ám gyönyörű a Délibáb; egyedül a Bibliothéque Pascal lett ilyen szempontból tökéletes, hiszen úgy lehetett minden ízében hajduszabolcsos, hogy a nagyobb büdzsé láthatóan nem kényszerített az alkotókra túlzott kompromisszumokat. Vagy legalábbis nem tűnt fel.

Az Ernelláék Farkaséknál esetében már a háttértörténet is sokatmondó. Hiszen ez a film, ha úgy vesszük, a tiltakozás filmje. Vagy még pontosabban: az alkotás és a függetlenség önérzetéé. A kiállásé. Azt már korábban láthattuk, hogy a Filmalap elvárásainak szorításában készült Délibáb sokkal inkább a manőverezés szemet gyönyörködtető példája lett és nem a felszabadult művészeté. Ezért Hajdu döntött: elég az állami pénzekből, az idegen szempontokból, ők bizony visszatérnek a csupasz gyökerekhez. 

Az Ernelláékat 12 nap alatt hozták össze Hajduék bérlakásában (a szemfüles néző kiszúrhatja a falon a Tamara, az íróasztal mellett pedig a Délibáb megfordított plakátját). Beszállt az egész család, a két gyerek, az eddig is nélkülözhetetlen feleség, és persze az állandó alkotótársak. Az operatőri munkát mesterszakos egyetemistákra bízták, tizenhárom (!) hallgató vette kézbe a kamerát, ám ez kicsit sem befolyásolta a film egységes képi világát, magyarul: a nézőnek fel sem tűnik a tizenhárom kéz és tekintet. Mint ahogy a háttérhangokban is diákok segítettek. Vagyis ami minimum elmondható az Ernelláékról, hogy a rendszeren kívül készült, a lehető legegyszerűbb eszközökkel, puszta létével is demonstrálva, hogy kuncsorgás és megalkuvás nélkül is terem babér a művészi kreativitásnak, s talán épp ez az egyetlen járható út: találékonyságot és összefogást állítani az állami pénzből finanszírozott útvesztők helyére.

Ahogy a Tamarának és az Off Hollywoodnak, úgy a mostani filmnek is színházi előélete van, emiatt ugyan kissé statikus (nem mozdulunk ki a lakásból, csupán Farkas néz ki egyszer hosszan az ablakon), de ez egyetlen kockában sem zavaró, inkább a teljesség érzetéhez vezet. Semmi sem hiányzik abból a világból, ami a lakáson kívül van, hiszen a szereplők szavai, az onnan hozott gesztusok és indulatok pontosan leírják. 

Ernelláék egyéves skóciai tartózkodás után térnek haza, bár legalább tíz évre tervezték a „kiruccanást”. (A film egyik legviccesebb jelenete, amikor a Hajdu Szabolcs alakította Farkas szembesíti Albertet a kudarcával, a visszamenekülés tényével, a korábbi fogadkozással. Bár ez igazából nem is vicc, hanem maró humor.) Az autójuk lerobbant és nincs hova menniük, ezért Farkaséknál (a két feleség, Eszter és Ernella testvérek) húzzák meg magukat. S bár elvileg csak néhány napról van szó, a vendégeskedés már néhány óra múlva is nyomasztóvá válik, hiszen azonnal felszínre törnek az elfojtott frusztrációk, indulatok, sértettségek. 

Úgy lesz nagyon magyar és nagyon kortárs a történet, hogy a mai magyar viszonyokat épphogy csak érintik, nincsenek nagymonológok a menni vagy maradni témában, senki sem politizál nagy hangon, s leginkább csak a családi szennyest mossák, az Ernelláék Farkaséknál mégis hajszálpontos pillanatkép. Kényszerpályák találkozása. Ám ebben a kevésben ott van minden: a visszatérés kudarca éppúgy szíven üt, mint amikor Ernella mesél az amúgy világjárt, szintekkel gazdagabb vendéglátóknak a skót életről, a vágyott, de otthagyott világ másságáról. Jobb volt kint, Skócia élhetőbb és tágasabb, mint Magyarország, ám ők ezt is elszúrták, nem tudtak élni a lehetőséggel. Ott támadt repedés, ahol nem várták: a családon belül. És ez nagyon jól rímel Farkasék válásközeli viszonyaira.

Az Ernelláék ugyanis épp ebben a legerősebb: a bonyolult és megkövesedett kapcsolatok gyors feltárásában, mindezt közvetlen nyelven, hol csípős, hol simogató iróniával. (Nem véletlenül lett közönségdíjas a film a miskolci Cinefesten.) A másik nagy erénye az arcok. Szabó Domokos és Tankó Erika arcán a sok visszanyelt sértés és megemészthetetlenség (főként az, hogy a húga családja sokkal előrébb tart, a családi örökségből is többet kaptak) váj szomorú árkokat, de máris itt az újabb ránc, hiszen most is ők jöttek haza, megvert seregként, még kevesebb pénzzel, mint ahogy elindultak. A magabiztos és nagyvárosi Farkasék (Hajdu Szabolcs és Török-Illyés Orsolya) arcáról pedig erkölcsi és szellemi fölényük sugárzik, hol saját családi boldogtalanságuk sötétíti el a vonásaikat, hiszen önmaguk elől csak a nagyképűségükbe tudnak menekülni. A bezártság jobban kiemeli a színészi játék összetettségét (Hajdu Karlovy Varyban a legjobb férfi főszereplő díját érdemelte ki), a legfinomabb gesztusoknak is teret ad, hiszen mindent látunk, senki és semmi nem rejtőzhet el, a kamera hol nyugtalanul pásztázó, hol közömbös tekintete minden zugba betekint. De nem csupán a finom gesztusok, a rezdülések fontosak, hanem a már említett belső rímek. Az, hogy Ernelláéknak kölcsön kell kérniük a jobban elengedett rokonoktól, akik ki is nevetik a legatyásodott, lúzer családtagokat, ám az esti vendégeskedés előtt mégis Farkas felesége az, aki gondosan kettévágja a szalvétákat, a kicsinyesség és spórolás jelképeként.

Hajdu Szabolcs új mozija sokat tud a saját hálójában vergődő emberről és családról. A lakályossá tett zsákutcákról. És ezt a tudását kíméletlenül, sokatmondóan tárja elénk, így lesz az utóbbi idők egyik legjobb magyar mozija. Talán csak a rövidségével, a kurta 81 perccel van baj, s azon belül a talán túlontúl lebegő végkifejlettel, az hagy maga után némi rossz ízt. Mintha életlen ollóval vágnák el a filmet. De csak odakint jön rá a néző, hogy ez sokkal inkább az ő „mohósága”, ő szeretne még többet megtudni a kisiklott vagy épp kisiklásra váró életekről. Arról, hogy vajon mindent elsimít vagy végképp katasztrófába torkollik az esti, családi vacsora. Ő nem tudja letenni, ahogy egy jó könyvet is nehéz az utolsó pont után.