Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

IDEGRONCSDERBI

Békeidő
2020. ápr. 26.
Hajdu Szabolcs új filmje olyan nyíltan és közvetlenül beszél az életünkről, ahogy magyar film ritkán szokott. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.
Online mutatták be Hajdu Szabolcs új filmjét, ami még úgy is a lehető legjobb döntés volt, hogy a Békeidő képei mögül kifejezetten hiányzik a nagyvászon. Egész más élmény lenne moziban látni ezt a feszültségtől és neonfénytől vibráló, mágikusan realista világot, de a Békeidő olyannyira a közelmúltunkról szól, hogy ha még egy évet várnak vele, és a járvány addigra máshová tolja a hangsúlyokat az életünkben, félő volt, hogy az szertefoszlatja a jelenidejűség mellbevágó érzetét.
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Márpedig a Békeidő épp attól olyan hatásos, hogy szokatlanul közvetlenül beszél a közéletünkről és magándrámáinkról. Egymás mellett korzózó sorsai nem összefüggő történetet, hanem egy rossz közérzetet mesélnek el, amelyben az emberek már képtelenek emberien szólni egymáshoz, mert az életüket olyan régóta mérgezik különféle belső feszültségek, hogy egészen banális helyzetekben is kivetkőznek magukból. Hosszú évekig ápolgatott düh, tehetetlenség és frusztráció bugyborékol a felszínre, és ha már ott van, az emberek egyből ráöntik a legközelebb állóra; reflexből alázzák meg és uralják le egymást, hogy a cigánykurvázásig és prosztózásig fajuló veszekedések után egyedül maradjanak a szégyenükkel. Mert nem romlott, csak szétcsúszott emberek nézik itt egymást szemetesvödörnek, amelybe bele lehet önteni minden felgyűlt frusztrációt.
 
„Olyan társadalomban élünk, ahol az emberek kezdik elveszíteni a mértéket” – mondta nekünk Hajdu az Ernelláék Farkaséknál kapcsán, és most erről a mértékvesztésről forgatott tablófilmet. A Békeidő érezhetően a rendező színházi válságtrilógiájának (Ernelláék FarkaséknálKálmán-napEgy százalék indián) féltestvére, amelyben ugyanúgy a zsákutcába fordult párkapcsolatok problémái jelennek meg: kiüresedett érzelmek, egymásra mutogatás, és persze a kín, hogy mit lehet kezdeni a megszokássá sivárodott együttléttel. De ahogy a középosztály életközepi megrekedését feldolgozó előadásokban is más és más fénytörésbe kerültek és egy kicsit másról szóltak a konfliktusok, úgy a Békeidőben is másfelé viszi tekintetünket a fókusz: Hajdut mintha az érdekelné most, hogy mi történik, amikor eljutunk a kontrollvesztés határához, és egy kicsit azon is túlra.
 
Török-Illyés Orsolya
Török-Illyés Orsolya
Már a nyitó jelenetben is arról panaszkodik a szánni valóan törékeny, ám kényszeresen hazudozó lány, hogy úgy érzi, egy nagyobb erő befolyása alatt áll, és emiatt nem képes irányítani a cselekedeteit. A kedves tanárnő egy virágvásárlást durvít el a nácizós ordibálásig, a színészt az a túlságosan közeli hasonlóság roppantja össze, ami a darabja és az otthoni élete között feszül, az ellenzéki tüntetőket a rendőrök csuklóztatják, a hírekben pedig félremagyarázzák az akciójukat. Mintha valami keserű hiábavalóság költözött volna az emberek életébe, amin már nincs erejük túllépni, és amit megfogni sem tudnak igazán, csak azt érzik, hogy szűk a tér, fogytán a levegő – és ezt csak részben lehet a mindenfelől áradó politikai szólamokra fogni.
 
Hajdu nem is fogja: bár a film érezhetően kritikus a kormányzati kommunikációval szemben, a Békeidő épp arról szól, hogy az életünk ennél sokkal összetettebben van elcseszve, a kérdés csak az, miként erősítik egymást a magánéleti és a társadalmi folyamatok. Hajdu az elmúlt évek nagy port kavaró társadalmi történéseit veszi elő, egy híres aktivistát és egy híres #metoo-ügyet, de finom önreflexív játékot űz, amikor mindegyiken csavar egyet, akár már a szereposztással is (nézzük meg, kit játszik Schilling Árpád vagy Vágvölgyi B. András). A magyar film már elszoktatott minket attól, hogy ennyire direkten és világosan is lehet a közéletünkről beszélni, amikor mindent elvont parabolákba csomagolt: a Békeidő vállalása, hogy közvetlen lenyomatát adja annak a miliőnek, amelyben élünk, már pusztán ezért merésznek tűnik. Pedig nem az, mert amit mond, abban semmi új vagy meglepő nincs: hatásosnak éppenséggel azért hatásos, mert Hajdutól megszokottan találó és pontos a látlelet.
 
És persze vicces is. Sötét film a Békeidő – annyiban is, hogy egyetlen éjszaka játszódik, Jarmusch taxizós szkeccsfilmjéhez, az Éjszaka a földönhöz hasonlóan –, de nem deprimáló, mert váratlan pontokon bukkan fel a humor, és a sejtelmes képek is őriznek valamit egy teljesebb világ ígéretéből. Van valami varázslatos ebben a világban, és nem csak azért, mert a végén szó szerint átlépünk a mágia birodalmába. Hajdu felstilizálja ezt a közeget, amit a szemkápráztatóan erős neonfények, a Budapestet Kolozsvárral összemontírozó terek, és a hipnotikus tempóban lebegő kamera is átúsztat egy megfoghatatlan másvilágba. A saját életünkben járunk, de közben mégsem – és épp ennek a különös játéknak köszönhetően tudunk különös élességgel rátekinteni arra, amibe a hétköznapokban már belefásultunk. Amint szürreális köntöst kapnak, máris idegennek érződnek a megszokásaink, és pláne az a kisszerű dominanciaharc, ami békeidőben is kitölti az életünket, és ettől a film is pontosabban tudja megragadni az egyébként ismerős folyamatokat.
 
Földeáki Nóra és Hajdu Szabolcs. A képek forrása: MAFAB
Földeáki Nóra és Hajdu Szabolcs. A képek forrása: MAFAB
Nehéz eldönteni, hogy a legkiábrándultabb, vagy a legoptimistább filmje ez Hajdunak: talán mindkettő, egyszerre. A befejezés azt sugallja, hogy ezen a világon már csak a csoda segíthet, de ez a csoda, hangozzék bármily szentimentálisan, akár a következő generáció is lehet – feltéve, ha nem mérgezi meg őket a felnőttek világából rájuk csorgó frusztráció és indulat. A fiatalok általában passzív szemtanúi a történeteknek, amikor pedig főszerephez jutnak, azok a megnyugvás pillanatai. Szomorú irónia, hogy a filmnek ezek a jelenetei a gyengébbek: a randizó fiatalok, vagy a kuvikos jóslás, amelyekben nem sikerült olyan precízen artikulálni a mondanivalót, mint máshol.
 
Hajdu tablófilmje szerencsére nem esik szét egymásról leszakadó szkeccsekre, ugyanakkor itt is megjelenik az erre a filmtípusra jellemző egyenetlenség: néhány szál lógva marad a levegőben, mások párkapcsolati problémáinál pedig azt érezni, hogy a rendező ezeket már alaposabban kifejtette, amikor egy teljes filmet vagy darabot szentelt nekik. Ennek az is lehet az oka, hogy a jelenetek magvai a 2017-es Filmtett-tábor óráin születtek, amin Hajdu rendezőtanárként vett részt; ezeket vette fel újra és egészítette ki néhány helyzetgyakorlattal, amit a feladat nélkül maradt fiatal színészekre írt. 
 
Nem Hajdu főműve ez, hanem ujjgyakorlat, nem a nagy mű, hanem az a kicsi, amelynél a művész szusszan egyet, megáll és körbenéz, és amit lát, azt feljegyzi a naplójába. Olyan korlenyomat, amilyet sajnálatosan ritkán látni magyar filmben – és amit csak még rokonszenvesebbé tesz, hogy zsebpénzből, lelkesedésből, egy oktatási projekt keretében forgattak le. Ha minden évben készülne egy-két ilyen, a magyar film is sokkal frissebb, aktuálisabb és izgalmasabb lehetne.
A Békeidő megtekinthető a Vimeón egy mozijegy áráért – ezért az összegért az egész család megnézheti, akár többször is, hiszen 24 órára lehet virtuálisan kikölcsönözni.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek