Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
babszinhaz krabat kicsi revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ANYATEHER

Marcin Wicha: Amit nem dobtam ki
2023. dec. 5.
marcin wicha portre revizor online
Marcin Wicha regényében a gyászmunka útját családtörténeti mankókkal járja végig (?). A szűkebb közösség történetében pedig ott a lengyel társadalom 20. századi múltja és ez így egyben ott kísér(t)i az elbeszélőt is. NAGYGÉCI KOVÁCS JÓZSEF KRITIKÁJA.

Az Amit nem dobtam ki elbeszélője, az író-újságíró Marcin Wicha azt ígéri, hogy tárgyakról fog szólni a szövege, mert, mint mondja: „nem tűnünk el nyomtalanul. Vagy, ha el is tűnünk, itt maradnak a tárgyaink, e porlepte barikádok.” Szülei, elsősorban az édesanyja halála után maradt tárgyak, hasznosak, valaha hasznosak és haszontalanok egyaránt okok és ürügyek a szavak felemlegetésére, előhívására és dokumentálására. Mert persze szavakról szól, meg a szavakat használókról, akikre valamiképpen úgy kell emlékezni, hogy ezekben az emlékekben, ha megoldás nem is, de feloldás legyen.

A történet maga a szeretteink halála után velünk maradt örökséggel való szembenézést és különösen az édesanyához fűződő kapcsolat mélyebb megértésének lehetőségeit mutatja be olyan kiemelkedő fontosságú témákat érintve, mint az emlékek, a családi múlt, az identitás és az örökség átvétele. Az emlékek ereje nyilvánvaló: az elbeszélő édesanyja örökségével dolgozik, elsősorban az általa gyűjtött sokféle, jellemzően könyvtárggyal és az ezekhez kötődő emlékekkel. A remek borító is – amit sajnálatos módon megtör a ráhelyezett túlontúl sok szöveg – így reprezentálja a hiányt: üres olvasófotel, mellette kis asztalon két könyv. Kettő, azaz vagy két ember által olvasott egy-egy könyv, vagy egy ember által olvasott több, utóbbi esetben azt is üzenheti a kép: még tervben volt másik olvasnivaló is. „Anyám terápiaként alkalmazta ezt a regényt. – olvassuk az anya számára kiemelten fontos kötetről. Olyankor tért vissza hozzá, ha bánata volt. Ha beteg volt. Depresszió és történelmi kataklizmák idején. 1961-ben vásárolta az Emmát, következtettem ki a kiadás dátumából, és a következő ötven évben több tucatszor végiglapozta.” A regény szerint az anya utolsó szavainak is közük volt a könyvekhez:

„Délutánonként a barátnői tartanak ügyeletet. Felolvasnak neki. Néha fölmegyek én is. Elmesélik, hogy telt az ügyelet. – Ma nem szólalt meg – mondja egyikük –, de nevetett, amikor felolvastam neki a könyvből. – A megfelelő helyeken – szólal meg váratlanul anyám. – A megfelelő helyeken nevettem. Később derül ki, hogy ez volt az utolsó mondata.”

marcin wicha amit nem dobtam ki typotex revizor onlineSzámos magyar kortárs regénnyel lehetne párhuzamba hozni Marcin Wicha könyvét, nekem Györe Balázs két munkája jut eszembe, a Halottak apja, melyben az édesapja és a Halálom után eltüzelni, amelyben édesanyja elgyászolását-elengedését írja meg. A párhuzam pedig elsősorban a könyvek kiemelt szerepe miatt adott, előbbiben például így fakad ki az autofikció szerzője: „nyilvánossá tesszük titkaid, közösen, te meg én. Én akarlak megírni? Könyvet csinálok belőled? Könyvet, amit elő lehet venni a polcról? Belelapozni, olvasni, vagy a sarokba vágni. Olvass! – életednek ez volt az egyik fő parancsa.” De az elmúlt élet maradékai felszámolásának-integrálásának drámai leírása is egymás mellé helyezi a két szerző szövegeit, mert ahogy utóbbiban olvassuk: „terheket raknak ránk az élők, terheket raknak ránk a holtak”. Története van a gyerekkönyveknek, a szakkönyveknek és minden másnak is. Az általuk felidézett pillanatok pedig nem csak azt mutatják be, milyen erőteljesen hatnak az emlékek az emberre, különösen egy elhunyt szeretett személy kapcsán, hanem ismertetnek egy felnövéstörténetet, egy családtörténet és nem utolsó sorban egy tágabb közösség, egy közép-európai ország, Wicha esetében Lengyelország történetét.

A múlt személyes és történelmi kontextusa, hogy az édesanya emlékein keresztül egyben rávilágít a múltbeli történelmi és társadalmi kontextusra is. Az elbeszélő utal a háború előtti idők antiszemita hangulatára, a vészkorszak katasztrófájára és a háború utáni kommunista diktatúrára és annak elhallgatáspolitikájára, mégpedig úgy, ahogy ezek befolyásolták a szülei és a szülei generációjának életét. „Sosem fogadta el a rutinszerű vigaszt. Az aprópénzen vett fordulatokat.” – mondja az elbeszélő. A családi múlt és az örökség nem csupán egyéni, hanem történelmi és kulturális dimenzióval is bír – és fordítva: a történelmi-kulturális determináció csak nehezen haladható meg.

Mindeközben ami igazán fontos az elbeszélő számára, az az identitás és maga az örökség, hisz saját helyét a világban és a családi örökségében egyszerre, előbbit az utóbbiban megképződve vizsgálja. Az édesanya erényeit, erősségeit és értékeit úgy emeli ki, mutatja be, hogy azok hatásáról beszél, azt írja meg, hogy milyen tanulságokat vett át. Az örökség tehát már megint csak nem csupán, nem elsősorban a tárgyakra és – bár azok meghatározóan fontosak, de úgy, hogy szinte minden mondatból, még a legegyenesebb jellemzésből is süt a gyengédség – még csak nem is a személyes emlékekre, hanem értékekre és morális irányelvekre is vonatkozik. Az őszinteség, amivel az elbeszélő a saját édesanyjáról beszél szintén örökség: ez segített és segít az identitás megőrzésében. Mert ahogy az édesanya küzdött a rendszerszintű hazugságokkal és még inkább az önbecsapásokkal, úgy kell az utódnak és utókornak is egyenesnek lenni. Tételmondat a szövegből:

„Sok hibája volt az én anyámnak. Úgynevezett „nehéz ember” volt. Mint egy szorgalmi feladat az ötösért. Mint egy keresztrejtvény a szombati lapban. A barátai szerint a szemükbe mondta az igazat. Néha a szemükbe mondta, néha nem. De egy biztos: ha egyszer ki akart mondani valamit, senki sem tudta elhallgattatni.”

Az őszinteség és vele együtt az integritás fontos szerepet játszott az édesanya életében, és ezek az értékek öröklődnek az elbeszélőre is. Ez pedig az egyik lehetséges feloldása a kötet címének is, mert ez (is) az, amit nem lehet kidobni. Az anya terhei és az anya mint teher összekapcsolódik. Az anya nehéz, súlyos. Nem szól erről a könyv, de a héber nyelvben egyazon kifejezés jelenti azt, hogy súlyosnak lenni és azt, hogy tisztelni.

Mindezek leírásához a szerző a részletekre figyelő, érzékeny nyelvet használ – a magyar változat Mihályi Zsuzsa munkája –, eközben a szöveg végig képes valamiféle derűt is sugározni, akár az anya szarkasztikus stílusáról van szó, akár az elbeszélő illeti magát és a környezetét iróniával és persze öniróniával. A rövid mondatok, a figyelmet végig fenntartó szerkesztési technika – szemben a kötetben részletesen elemzett Jane Austen-i nyelvvel – az olvasói részvét lehetőségét kínálják fel még akkor is, ha a lengyel történelmi eseményekre tett utalásokat – dacára a kötet végén szereplő jegyzéknek – nem könnyű minden esetben dekódolni. Ugyanezzel az olvasó felé forduló előzékenységgel jár el a szerző a nagy történelmi és humánkatasztrófák súlyának érzékeltetésekor is, hogy miközben a lengyel zsidósággal történt szörnyűségeket szóba hozza, elsősorban mindent az anya sorsán keresztül mutat be. A legszemélyesebbre szűkít s így teszi általánossá, mindenki által megismerhetővé és átélhetővé. Ez akár biztonsági játék is lehetne, de messze nem az: egy anya hétköznapi felmutatása összetör minden giccsest maga körül, a fogalom körül, mégsem lesz sem tiszteletlen, sem hanyag. Csak emberi. A szöveg egyik legszebb részében pedig még arra is jut figyelme, hogy a legfinomabb distinkciót is megtegye:

„– De te nem halsz meg, kérdeztem egyszer. – Meghalok majd. Mindenki meghal. – De te nem halsz meg? – Meghalok, de majd csak akkor, ha nem lesz rám szükséged. Ötéves voltam és első pillanatban kielégítőnek találtam ezt a választ. Nem könnyű megtárgyalni a halál kérdését. Ahogy a szakszervezetisek mondják, kihoztam a helyzetből a maximumot. Csak később értettem meg, hogy feltételt szabott. ’Majd csak akkor, ha nem lesz rám szükséged.’ Belehalt a fölöslegességbe. Százszázalékosan zsidó anya.”

A száz százalék itt nem a zsidónak, hanem a zsidó és így bármelyik édesanyának mértéke. Én legalább is így olvasom.

 

mazurka vagy polonéz lengyel hónapok waclaw felczak alapítvány

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek