A székesfehérvári Vörösmarty Színház elmúlt öt éve – 2. rész
2020.10.20.

A fehérvári színház elmúlt éveit vizsgáló elemzésünk második részében a társulat, vagyis a színészek és a rendezői kar áll a fókuszban. Emlékezetes szerepek, kiemelkedő előadások. És a konklúzió. URBÁN BALÁZS ELEMZÉSE.

A társulati tablón jelenleg harminc színész és egy táncművész fotója látható. (Utóbbi, Rovó Tamás utolsó mohikánként maradt a régi tánctagozat tagjai közül. A tagozat elsorvadásának és a táncszínházi bemutatók elmaradásának okairól nemigen esett szó, de tény, hogy időközben létrejött a székesfehérvári balett, s meglehet, Horváth Csaba sem ambicionálta azt, hogy saját társulatával, a Fortéval párhuzamosan a Vörösmarty Színházon belül is vezessen egy tánctagozatot). A társulat életkor szerinti megoszlása mutat némi aránytalanságot, különösen női vonalon: a tizenegy színésznő közül négyen a kilencvenes években, ketten a nyolcvanas évek közepén-végén születtek, hatvan év feletti színésznő pedig egyáltalán nincs. A férfiaknál viszont épp a legfiatalabb generáció alulreprezentált: Kovács Tamás a társulat egyetlen huszonéves férfiszínésze. Ezeket az aránytalanságokat az elmúlt években részint darabválasztással, részint körültekintő szereposztással sikerült feledtetni; vendéget ritkán kell hívni és arra sem emlékszem, hogy kor és alkat megmagyarázatlan, jelentés nélküli elütése okán jelentett volna problémát számomra bármely alakítás is. (A Szikora János rendezte Hamlet - amelynek nem kényszerű sajátossága, hanem alapkoncepciója volt kor és alkat felcserélése -  más lapra tartozik.) Ugyanakkor igaz az is, hogy nem mindenkit sikerül változatosan foglalkoztatni (néhány színészre nemcsak alkati okokból muszáj mindig ugyanazokat a karaktereket osztani, hanem azért is, mert nemigen van alternatívája), és sokaknak nem jut minden évadban valóban színészformáló, méretes szerep.
 
László Zsolt a Hamlet című előadásban.
László Zsolt a Hamletben.
Ugyanakkor az elmúlt öt évben többek színészi pályája is látványosan épült, gazdagodott. Sőt, ha visszagondolok a közelmúlt minőségi szempontból is igen változatos előadásaira, először a kitűnő színészi alakítások jutnak eszembe. És ezen nem csupán néhány emlékezetesen megoldott főszerepet értek, hanem azt is, hogy többen megmutathatták kevésbé ismert oldalukat is; változatos eszközökkel formálhattak meg különféle karaktereket. Tóth Ildikó például az elmúlt évad egyik legemlékezetesebb alakítását nyújtotta A vágy nevű villamos Ilonájaként, elmélyítve, torokszorítóvá téve a Blanche-reinkarnáció talajvesztettségének drámáját, míg kevéssel korábban komikai vénáját is megmutathatta a Kartonpapa másképpen sérült és érzékeny asszonyának szerepében. Gáspár Sándor talán kevesebb klasszikusan „nagy szerepet” játszott az utóbbi időben, de markáns, erőteljes karakteralakításai megmaradnak az emlékezetben – a Három nővér világtól elidegenedett, emberségét még foltokban őrző Csebutikinje éppúgy, mint a Bűn és bűnhődés pokolra szálló Szvidrigajlovja. Kricsár Kamill pályájának fontos állomása az elmúlt évad két élesen eltérő karaktere, A vágy nevű villamos környezetéből óvatosan kitörni próbáló, érzelmi kapaszkodókat kereső Kórója és a Szétbombázva agresszorból áldozattá váló Ianje. Sághy Tamás nemcsak a színészi alkatához papírformaszerűen passzoló karakterekben (mint például a Chicago Billy Flynn-je) bizonyult meggyőzőnek, hanem Esterházy Mercedes Benzének Isten-figurájában vagy a Horváth Csaba rendezte, alapvetően mozgásszínházi formára épülő Halál Thébában fontos karaktereként is. Varga Gabriella precízen, kimunkáltan építette fel a Szutyok Irénjének pálfordulását, és magas szakmai színvonalon, vokális szempontból is meggyőzően abszolválta a Chicago főszerepét is. Nagy Péter különböző karakterű, de egyként szenvedélyes figurákat – A Jóembert keresünk Jangja, a Bűn és bűnhődés Raszkolnyikovja - formált meg, igazán szuggesztíven, de színészi jelenlétének ereje még a kisebb szerepeit is emlékezetessé tette. Egyed Attila nem minden előzmény nélkül vált végképp Fehérvárott olyan színésszé, aki minden körülmények közt, még a legkevésbé sikerült előadásokban is figyelemre érdemes teljesítményt képes nyújtani (volt is egy-két alkalommal olyan érzésem, hogy eme adottságával kissé vissza is élnek a rendezők), Kuna Károly öntörvényű színészi egyénisége, esetenkénti túlzásaival és harsányságával együtt is átüt minden játszott szerepén. Otthonra  - vagy legalábbis második otthonra – találtak itt a Forte első generációjának férfiszínészei  - Andrássy Máté, Kádas József és Krisztik Csaba -, és nemcsak Horváth Csaba rendezéseiben. Közülük az utóbbi években elsősorban Kádas József kapott olyan feladatokat, amelyek fontos lépést jelentenek pályáján (a Halál Thébában Oidipusza, A Vágy nevű villamos Józsija).
 
Tóth Ildikó A vágy nevű villamos című előadásban.
Tóth Ildikó A vágy nevű villamos című előadásban.
A fiataloknál nagyobb a fluktuáció; az utóbbi években többen (Radnay Csilla, Törőcsik Franciska, Makranczi Zalán) is fontos szerepek eljátszását követően távoztak a színháztól, s akadtak olyan színészek is, akiknek távozásában alighanem közrejátszhatott, hogy nem várták ki a komolyabb lehetőségeket. Különösen a színésznőkre igaz ez, hiszen belőlük van „túlkínálat”, így előfordulhat, hogy egy sikeresen megoldott főszerepet nem követ közvetlenül egy újabb méretes feladat. De azért így is látszik, hogy az 56 csepp vérben debütáló Kiss Diána Magdolnát távolról sem csupán az abszolválandó zenés szerepek miatt szerződtették (többek között a Leonce és Lénában vagy a Kartonpapában nyújtott erőteljes alakításán). Ballér Bianka rövid idő alatt több arcát is megmutathatta már (a két végletet alighanem Az arab éjszaka álmatag, titokzatos naivája és a Játék a kastélyban erősen karikírozott dívája jelentette), Kerkay Rita hosszabb idő után a Szétbombázva női főszerepével kapott fontos drámai karaktert. Varga Lili A rajongók kiismerhetetlen, játékosan kihívó Regine-jét követően legutóbb A Vágy nevű villamos pasztell színekkel is igen szuggesztíven megformált Csillájaként hívta fel magára a figyelmet, Pálya Pompónia tematikailag és stilárisan is különböző produkciókban (Kartonpapa, Mercedes Benz, Az éhség) játszhatott eltérő karaktereket, a színházhoz frissen szerződött Ladányi Júlia fehérvári pályája pedig két jelentős szereppel (a Bűn és Bűnhődés Dunyája és a Romeo és Júlia Júliája) indult. Kovács Tamás a társulat egyetlen huszonéves férfiszínészeként szerencsésebb helyzetben van, egészen különböző figurákat megformálva épülhet pályája: a Romeo típusú ifjú hősök mellett a Kartonpapa anyai mániához igazodó, mentálisan labilis Zsoltiját és Caligula hideglelős alakját is eljátszhatta. És a felsorolás folytatható volna, hiszen alig van olyan színész a jelenlegi társulati tablón, akinek ne jutna eszembe legalább egy-egy emlékezetes szerepformálása, és akkor még nem beszéltünk az időközben távozókról, akiknek szintén maradtak meg emlékezetemben jelentős alakításai.

Gáspár Sándor és Törőcsik Franciska a Három nővérben.
Gáspár Sándor és Törőcsik Franciska a Három nővérben.
Összetettebb kérdés az, hogy miként változott, érett a színház rendezőinek alkotói pályája – illetve az, hogy mennyire fontos fejezetét jelentik az ő tevékenységüknek a fehérvári évek. Szikora János pályájuk különböző szakaszában járó rendezőket hívott dolgozni Fehérvárra. Bagó Bertalan eddigi munkásságának meghatározó szakaszát Zalaegerszegen főrendezőként töltött évei jelentették, ahol izgalmas, egyéni hangú, nem egyszer provokatív előadások sorát (Koldusopera, Úri muri, Hamlet) hozta létre. Ezt követően vendégként több színházban dolgozva általában jóval tradicionálisabb, kevéssé ötletgazdag, inkább professzionálisan gördülékeny produkciókat készített. Hargitai Iván ígéretes pályakezdését (Danton halála, Homburg hercege, Merlin) követően igazi színházi vándorrá vált: számos teátrumban - Pesten, vidéken, határon túl – minden szempontból változatos produkciókat rendezett. Az általam látottak közt voltak izgalmas, de problematikus vállalkozások is, ám legtöbbször kiegyensúlyozott, ugyanakkor kevéssé egyéni hangú, tartalmi és formai szempontból is konvencionális produkciók kerültek ki a keze alól. S noha Szikora, Bagó és Hargitai pályája, rendezői eljárásai, stb. sok eltérést mutatnak, mindhármójukról elmondható, hogy egyénibb, progresszívebb rendezésektől haladtak a hagyományos, szélesebb közönségrétegnek szóló előadások felé – és az is, hogy legfontosabb alkotásaikat nem a fehérvári indulás előtti években hozták létre. Más eset Horváth Csaba, aki saját társulatával, a Fortéval a 2010-es évek elején több jelentős produkciót készített, amelyek a sajátosan Horváthra jellemző fizikai színházi nyelven szólaltak meg. Ő is számos helyen dolgozott vendégként – vegyes eredménnyel (amely gyakran függött attól, hogyan sikerült ezt a sajátos nyelvet az adott társulatra applikálni). Várható és elvárható volt, hogy négyük közül Horváth Csaba hozza majd létre a mainstreamtől leginkább elütő, színészt és rendezőt a komfortzónájukból kimozdító előadásokat. Az kérdéses volt, mennyire válhat ez dominánssá Fehérvárott, egyáltalán: hogyan találkozik a nézői igényekkel. Nem mondom, hogy négyük fehérvári munkái sok tekintetben ellentmondanának a papírformának, de azért előfordultak néha kisebb meglepetések.

Kádas József és Varga Mária a Halál Thébában című előadásban.
Kádas József és Varga Mária a Halál Thébában című előadásban.
A zenés/szórakoztató előadásokat, illetve az erősen hagyományos nyelvű, „kosztümös”, szélesebb közönségrétegeknek szóló nagyszínpadi produkciókat nagyjából testvériesen osztották el egymás közt a rendezői kar tagjai, nem egyszer pedig vendégeket is hívtak e bemutatókra, általában a műfajban járatos szakembereket (Tasnádi Csabát, Lendvai Zoltánt, Keszég Lászlót). Az e kategóriába sorolható, általam látott produkciók többnyire precízen, különösebb invenció nélkül követték a műfaj prezentációjának sztenderdjét. Így az egyes előadások színvonalbeli különbségét leggyakrabban az alapanyag minősége okozta (nehéz elképzelni például, hogy az 56 csepp vérből bármilyen szakmai professzionalizmus is olyan bemutatót faragjon, ami a saját kategóriájában kiemelkedőnek mondható). Némileg kivételt képeznek Horváth Csaba rendezései, elsősorban a kliséktől élesen elváló koreográfiájuk, markáns látványviláguk, koncentráltságuk okán. A Száll a kakukk fészkére esetében nem éreztem azt, hogy az a színházi nyelv optimálisan találkozna az alapanyaggal, a Chicago viszont az eredeti koreográfiát - amelyet a Horváth egyetemi osztályának tagjaival megerősített színészcsapat adott elő – és az absztrakt látványvilágot kitűnően párosította a komoly műfajismerettel és méltánylandó szakmai tudással prezentált musicalvilághoz, s vált ezzel szakmailag kitűnő és egyúttal a nagyközönség számára is jól fogyasztható produkcióvá.

Kiss Diána Magdolna és Ballér Bianka a Leonce és Lénában.
Kiss Diána Magdolna és Ballér Bianka a Leonce és Lénában.
Egyebekben Szikora János klasszikusokat és kortárs szövegeket is színre vitt, leggyakrabban a nagyszínpadon. Klasszikus interpretációi (Hamlet, Három nővér) eltértek a sablonoktól, már sajátos szereposztásukkal is megkérdőjelezték a játéktradíciókat, ám egyiket sem éreztem következetes, átgondolt, az eredeti kérdésfelvetést eredeti formába csomagoló produkciónak; mindkettő után megválaszol(hat)atlan kérdések maradtak bennem. Sikeresebbnek gondoltam kortárs rendezéseit: a Kafka a tengerparton esetében elsősorban a korábbi Szikora-rendezésekre jellemző, különleges erejű képek maradtak meg bennem, míg a Mercedes Benz igazolta már korábban is bizonyított affinitását Esterházy Péter írói világához. Bagó Bertalan elsősorban színészközpontú, hagyományos dramaturgiájú produkciókat rendezett, még azokban az esetekben is, amikor többé-kevésbé átdolgozta az alapanyagot. Legerősebb előadásai közül a Jóembert keresünk egy igen sűrűn játszott drámát tudott színvonalasan és szórakoztatóan prezentálni, míg A Vágy nevű villamos nem annyira a Williams-dráma magyar közelmúltba transzponálása okán, hanem a benne látható kimagaslóan erős színészi teljesítmények sora miatt lett erős produkció. Hargitai Iván munkáira továbbra is igaz az a fajta tartalmi-stiláris-minőségi változatosság, amit a korábbi bemutatóiról írtam. Fehérvári rendezései között éppúgy akadtak érezhető gondossággal készült, ám csekély átütő erejű produktumok, mint ellentmondásos, következetlen, de originálisabb kompozíciójú, eredetibb munkák (mint A félkegyelmű). Legsikeresebb rendezéseinek a kortárs magyar drámák megvalósítását éreztem; mind a Szutyok, mind a Kartonpapa esetében finoman, érzékenyen, szellemesen gondolta tovább az alapanyagot és kiváló színészi összjátékra támaszkodva építette fel az előadást. Horváth Csaba esetében elsősorban a darabválasztásoknál mutatkozott meg a kompromisszum kényszere. Érthető persze, hogy a székesfehérvári közönség nagy része nem feltétlenül arra a színházi nyelvre kondicionált, amelyre a Trafó vagy a Szkéné törzsközönsége, ám nem egyszer éreztem úgy, hogy maga az anyag a gátja annak, hogy valóban eredeti, izgalmas produkció jöjjön létre – olyan, ami nemcsak a fehérvári közönség számára jelenthet újat, hanem Horváth Csaba alkotói pályáján is. E szempontból a leginkább kompromisszummentes, következésképpen legerősebb, legfontosabb fehérvári munkájának a Márton László drámája nyomán készült Carment láttam.

Pálya Pompónia a Mercedes Benz című előadásban. Fotók: Vörösmarty Színház
Pálya Pompónia a Mercedes Benz című előadásban. Fotók: Vörösmarty Színház
Mellettük „házon belül” a társulat néhány színésze is rendezett alkalmanként. Az általam látottak alapján vegyes eredménnyel: Derzsi János például érvényes előadást készített a Kane-drámából, míg a Cserhalmi György által színre vitt, elvben átdolgozott, valójában csupán néhány kósza ötlettel kiegészített - a koedukálttá tett esküdtszék csaknem minden női tagját buta libaként láttató - Tizenkét dühös ember a legkínosabb fehérvári estéim közé tartozott. Blaskó Borbála rendezései - Pukedli, Hajsza - markáns színt képviseltek a repertoáron (még a mozgásszínházi repertoár leépítése előtt). Vendégrendezők, ha nem is nagy létszámban, de meg-megfordultak a színháznál az utóbbi években, ám közülük senki nem számított visszatérő, gyakori vendégnek, vagyis olyannak, aki markánsan új színt hozhatna a repertoárra (feltehető, hogy ezt sem a színházvezetés, sem ők nem ambicionálták). Az utóbbi évadokban rendezni hívott fiatalok munkái azonban valóban új színt jelentenek: Kovács D. Dániel Leonce és Lenája, Widder Kristóf Az arab éjszakája, Nagy Péter István Caligulája és a Trafóval közösen megvalósított Az éhség című előadása külön-külön is érdekes, fontos részértékekkel bíró bemutatók. Együttesen pedig egy másfajta - a gesztusokra, a mozgásra, a zenére, az atmoszféra erejére, a vizuális effektusokra nagyban építő -  színházi nyelv egyre látványosabb és egyre hangsúlyosabb prezentációját jelentik a színházban. Ami reményt ad arra is, hogy a közeljövőben mind fontosabb előadások születhessenek a különböző játszóhelyeken.
 
Mert ha valami igazán hiányzik a fehérvári színház utóbbi öt évéből (és gyakorlatilag a Szikora-éra egészéből is), az a valóban kiemelkedő, revelatív bemutatók sora. Pedig attól kezdve, hogy 2013-ban oly látványosan megerősödött a társulat, azt lehetett várni, hogy előbb-utóbb megszületnek majd azok az emblematikus előadások, amelyekre esetleg színháztörténeti szempontból is korszakos jelentőségűként emlékezhetünk majd, s amelyek egy esetleges „Fehérvár-jelenség” ikonikus lenyomatai lehetnek. Ez azonban mostanáig nem történt meg. A bemutatók színvonala az elmúlt öt évben is hullámzó volt. Születtek jó előadások, amelyekben a társulat több tagja emlékezetes teljesítményt nyújthatott, létrejött néhány izgalmas, egyéni hangú színpadi alkotás, miközben örvendetesen emelkedett a szórakoztató célú produkciók átlagszínvonala is. Nem egy olyan előadást láttam, amelyet kudarcában is fontosnak és tanulságosnak éreztem, s örömmel nyugtáztam, hogy egyes bemutatók láthatóan eseménnyé tudtak válni a város életében.

Mondhatnám, hogy ott a másik pólus, hiszen láttam nem egy középszerű, érdektelen munkát, sőt egy-két mellbevágóan gyenge produktumot is. De hiányérzetem nem ezek miatt van, hanem a reveláció elmaradása miatt: olyan előadások, amelyek nemcsak szakmailag kiválóak, hanem tartalmi-formai szempontból fontosak, egyéni hangúak és esemény értékűek, annak ellenére nem jöttek létre, hogy a társulat összetétele, a színészcsapat ereje, az összesűrűsödött rendezői tapasztalat predesztinálná erre a színházat. Ez nemcsak szubjektív vélemény; a teátrum előadásai nem voltak gyakori és díjakkal elhalmozott vendégek a POSZT-on (más fesztiválsikerekről sem tudok), mint ahogy mi, kritikusok is kevésszer voksoltunk rájuk az éves szavazásnál. (Más kérdés, hogy a szakmai elismerés mint olyan bizonyos fokig relatív: a Szikora-éra első olyan bemutatója, amely a POSZT-ra meghívást kapott, a már említett Tizenkét dühös ember volt.) Mindennek több oka is lehet: a repertoár építésének óvatossága, a rendezői kar alkotói erejének, ihletettségének ingadozása, a sokféle elvárás teljesítésének néha alkotó energiákat felaprózó igénye, de akár a csillagok kedvező együttállásának hiánya is. Ha születne néhány ikonikus bemutató, az alighanem a társulat működésének egészére visszahathatna (beleértve a repertoár finom áthangolását, de talán a meghívandó rendezők körének bővítését is). És ezzel nagyban hozzájárulhatna ahhoz, hogy a nagy biztonsággal üzemelő, kiváló színészeket a soraiban tudó, szűkebb környezetével, törzsközönségével kiemelkedően jó kapcsolatot ápoló, de keveset kockáztató, kevéssé kezdeményező színház egyéni hangú, fontos alkotóműhellyé váljon. Hogy ez utóbbira mennyire erős színházvezetői szándék mutatkozik, nem tudom pontosan megítélni, hogy mekkora ennek az esélye, nem szeretném találgatni. De reménykedem benne és szurkolok érte. 
 
A cikk a 2019/2020-as évad végén készült.