Nem gondolnám. A Petőfi ’73-on és az István, a királyon se kérték számon a történelmi hűséget. Az alkotók kiindulhattak a korabeli mából, használhattak nyugodtan anakronizmusokat, kezelhették nagyvonalúan a tankönyvekben vastag betűkkel kiemelt adatokat, mégis képesek voltak átadni a történet és a megírás aktuális korszakait. Az átélhető élmény azáltal jött létre, hogy egyszerű sztorizás vagy felmutatás helyett akkor – és a fene egye meg, azóta valahogy még mindig – aktuális témákat feszegetve egymásra reflektált a két idősík.

2006-ban pedig eljött a forradalom ötvenedik évfordulója, megszületett az 56 csepp vér, nem is kispályás alkotásnak, de mindjárt az Arénába, sőt onnan egyenest a filmvászonra. Ne feszegessük e beszámoló kereteit, meg hát régi kor árnya felé visszamerengni mit sem ér, úgyhogy a méretbeli alkalmasság kérdésébe ne menjünk bele. Jóval relevánsabb talán arra választ találni, miért nem játszották szét legalább alkalmi, jubileumi jelleggel a darabot öt éve vagy idén a magyar színházak, színjátszó körök és ünnepségrendezést megnyert iskolai osztályok a Pintér Tamás ötletéből, Horváth Péter szövegírói, Mihály Tamás zeneszerzői közreműködésével készült alkotást.

Talán mert annyira vázlatszerű a történet, hogy képtelenség erővel, hitellel, élettel megtölteni. Ha egy karakternek egyetlen dimenziója van, az már jó, az már játszható, itt azonban a kontúrok is hiányoznak. Vagy mert Shakespeare ebben a formában nem talál közös nevezőt az ötvenes évekkel. A Rómeó és Júlia alapkonfliktusa, a rég elfeledett gyökerű, teljesen irracionálissá, szinte értelmetlenné vált ellenségeskedés nem feleltethető meg vagy állítható párhuzamba a kitelepítettek nagyon is konkretizálható, megfogható, okolható gyűlöletével, amit a szovjet hatóság és az ávósok iránt éreztek. 

Lehetne még, jobb híján, vivőereje a zenének, ami részben a szerzői mesterség, részben a hallgatói ízlés kérdése. A korrektül semmi különös viszont nem lesz emlékezetes, fülbemászó, és – suszterinasok híján – a futószalag mellett álló munkások nem dúdolják a meglehetősen képzavaros dalokat, amelyekre Horváth Csaba az alapanyaghoz alázattal alkalmazkodva készített koreográfiát. Ha a jellemábrázolást nézzük, a szexuális szolgaság alól felszabaduló anyuka bluesa az egyetlen valamilyen szám, igaz, az meg dramaturgiai zárvány. Pedig lett volna tíz év arra, hogy – külső segítséggel, akár felsőbb akaratra – sláger teremtődjön belőle. 

Van tehát ez a soványka, kanavásznak is vékonyka alapanyag, amelyből Szikora János rendező a játszhatatlant játszani próbáló, megbízhatóan tehetséges székesfehérvári társulattal, a szerepek szerint nem különösebben, felteszem, csak a koprodukció mivolta miatt indokolt operista vendégekkel és néhány helyes, lelkes, életkorban a színpadon levő fiatal színészekhez képest láthatóan gyerekarcú középiskolással készített előadást. A végeredmény: fékezett forradalmi habzású produkció.

Eleve az univerzálisból indulunk, hiszen az égboltot – tán Robi és Juli szerelmének csillagrendszerét – is láthatjuk a LED-falon, ami a korabeli mozgóképes dokumentumokkal hitelesíteni és ismeretterjeszteni kívánt történelmi hátteret is biztosítja, és ugyanide vetítenek hangulatfotókat, hogy hangulatba kerüljünk. A lélek terei mellett Szendrényi Éva konkrétabb díszletelemekkel is operál. Van egy hosszú szürke fal, rajta a szocialista gyárvárosokból ismert relief a munkás-paraszt hatalmat élteti. Ez hol ház-, hol börtönkerítés, hol a város maga; általánosítva megidézi a tribünöket, ahol pártállami vezetők integettek egykor a felvonulóknak, távolabbi asszociációval pedig akár a ledöntött Sztálin-szobor maradványát is. A beltér, a lakások, az irodák két kétszintes, forgatható, ide-oda tologatható emelvénnyel gazdaságosan alakítódnak ki. Ahogyan a díszlet, úgy Kovács Yvette Alida ruhái szintén korszakot idéznek.

Ha mással nem, pedagógiai haszonnal tehát még bírhatna is a produkció. (Hiszen még a fogmosás fontosságára is felhívják a figyelmet.) Hiszen egy nagyon friss kutatásból az derül ki, hogy a 14-16 éves korosztályt nem érdekli ’56, érzelmi kötődése nincs vagy alig van. És amíg ilyen, akár a szép (?) emlékű Népművelési Intézet pedagógusoknak szóló, iskolai megemlékezésekre műsorötletet adó kötetsorozatába beleillő, erősen izzadságszagú alapanyaggal teszik, hiába a fiatalokról szóló történet, ha abból hiányzik az életszerűség. Ha a zenei világ nem a mai tizenéveseké, hanem a nagyszüleiké. És jöhetne még számtalan feltételes módú mondat, amely mind a kutatás végeredményét támasztja alá: „Nehéz ezen a kietlen romvidéken valami szerethető emlékművet felépíteni”. Sajnos a színháznak sem sikerült.

 

Az előadás adatlapja a port.hu-n itt olvasható.