A székesfehérvári Vörösmarty Színház elmúlt öt éve – 1. rész
2020.10.19.

Kétrészes elemzésben vizsgáljuk, mi történt a Vörösmarty Színház legutóbbi, 2012-es igazgatóváltása óta. Rendezőkről, társulatról, a színház és a város, illetve a színházi szakma kapcsolatáról szól az első fejezet. URBÁN BALÁZS ELEMZÉSE.

2013 tavaszán szinte minden kulturális témával foglalkozó orgánum címlapjára kikerült a székesfehérvári Vörösmarty Színház társulatának látványos átalakulásáról szóló hír. Csaknem egy tucatnyi taggal bővült a társulat, ráadásul majd’ minden új tagról elmondható volt, hogy sok más társulatban is komoly vérfrissítést, erősítést jelentene. (Az pedig némi sajátos zamatot adott a hírnek, hogy az új tagok egy része a - fogalmazzunk finoman – átalakulóban lévő Nemzeti Színház társulatától szerződött Fehérvárra.) A Vörösmarty Színház hirtelen a szakmai érdeklődés középpontjába került, hiszen egy csapásra a legerősebb társulattal rendelkező vidéki teátrummá vált. Amivel teljesen új fejezetet nyitott a helyi színháztörténetben is. S noha tudom, hogy egy amúgy is hosszú írást nem illik Ádámnál és Évánál elkezdeni, ahhoz, hogy feltérképezhessük azt a vállalást, amely Szikora János színházvezetői megbízásának, következésképpen a Vörösmarty Színház jelenlegi és közelmúltbeli működésének kulcsa és tétje, kicsit vissza kell mennünk az időben, 2013-nál is korábbra. Nemcsak azért, mert az elmúlt öt év az az időszak, amikor a teátrum élére 2012-ben kinevezett Szikora Jánosnak és alkotótársainak a munkája beérhetett (következésképpen igen nehezen választható el a korábbi három évtől), hanem azért is, mert a vállalkozás jelentősége a fehérvári színház korábbi működésének kontextusában érthető meg igazán.

Pillangó
Pillangó
Bár a színház második világháborúban lebombázott épületét a hatvanas évek elején helyreállították, állandó társulat csak a kilencvenes évek közepétől játszott a városban. E társulat - még Péterffy Attila igazgatása idején - a GNM Színitanoda frissen végzett hallgatóiból verbuválódott, hogy aztán fokozatosan egészüljön ki idősebb művészekkel. Az évek során természetesen számos változáson, átalakuláson ment keresztül, de sem Péterffy, sem az őt az igazgatói székben követő és a társulat munkáját 2008-ig meghatározó Szurdi Miklós idejében nem vált jelentős tényezővé. Fokozatosan besorolt azok közé a vidéki teátrumok közé, amelyek a népszínházi profil cím- és jelszava alatt alapvetően szórakoztató színházi repertoárt építenek ki – amin egy-két váratlanabb, érdekesebb bemutató sem változtatott (mivel gyakorlatilag folytatás és következmény nélkül maradt, mint Vlad Troickij Csongor és Tünde-rendezése). Pedig a város lélekszáma, kedvező földrajzi helyzete (közelsége Budapesthez) elvben lehetővé tette volna egy valóban erős társulat és egy változatos, kezdeményező repertoár megteremtésének esélyét – ám erre hosszú évekig nem mutatkozott direktori szándék, mint ahogy feltehetően fenntartói szándék sem. Utóbbi alighanem változott a helyi politikai változásokat követően, ám a 2008-ban, már az új városvezetéstől lehetőséget kapó Vasvári Csaba regnálása alatt sem lépett előre sokat a színház – legfeljebb némi „ideológiai hatást” lehetett észrevenni egyes bemutatókon. A repertoár ugyan komolyodott kicsit, de kiemelkedő produkciók nem jöttek létre, miként az óvatosan, finoman át-átalakított társulat sem vált formátumos, erős csapattá. Vasvári és munkatársai kényszerű és gyors távozását követően rövid ideig, átmeneti jelleggel Quintus Konrád vezette a színházat, aki érezhetően izgalmasabb, változatosabb repertoárt próbált kiépíteni. Ám a fenntartó nem benne látta azt a személyt, aki látványosan felhelyezheti a Vörösmarty Színházat az ország színházi térképére. Hanem Szikora Jánosban.
 
Az ember tragédiája 1.
Az ember tragédiája 1.
Ami becsülendő és nem kockázatmentes elhatározás. Szikora János nemzedékének jelentős alkotója, akinek munkássága markánsan eltér attól a fősodortól, amelyet legsikeresebb nemzedéktársai képviselnek. És akinek szakmai sikerei többször is színházvezetői kudarchoz vezettek. Már ha kudarcnak nevezzük azt, ha egy szakmailag sikeres színházvezető kénytelen munkáját idő előtt befejezni. Szikora első, kiemelkedően fontos győri regnálásának és politikai indíttatású elbocsátásának krónikája számomra is történelem, nem úgy a kilencvenes évek eseményei: a kérész életű és sajnálatosan folytatás nélkül maradt pécsi tevékenysége, majd szegedi tagozatvezetői munkája, amelynek eredményeképpen a korszak egyik legizgalmasabb alkotói műhelye jöhetett létre egy ciklus erejéig a városban. S noha a kétezres évek Szikora-rendezéseire éppúgy jellemző egyfajta „klasszicizálódás”, mint ahogy az általa vezetett műhelyek (Szolnokon, majd az Új Színházban) is távolodtak az esztétikai progressziótól, az nyilvánvaló, hogy személyében a városvezetés semmiképpen sem egy klisék mentén gondolkodó, kényelmes, esztétikai vagy politikai értelemben betagozódni kívánó alkotót választott igazgatónak. 
 
Az ember tragédiája 1.
Az ember tragédiája 1.
Szikora már első pályázatában sokféle vállalást tett, amelyeket a 2017-ben írt (második ciklusát megelőző) újabb pályázata részben megerősített, kiteljesített, esetleg újraértelmezett. Annak, hogy ezeket nem sorolom fel részletesebben, nem pusztán terjedelmi, hanem elvi okai is vannak: nem gondolom, hogy az igazgatói munka sikeressége vagy sikertelensége azáltal lenne megállapítható, hogy a pályázat egyes kitételeinek teljesülését örömmel nyugtázzuk, avagy elmaradását a direktor fejére olvassuk. Inkább az a fontos, miben jelentettek újat Szikora megvalósult elképzelései a korábbiakhoz, illetve más vidéki teátrumok működéséhez képest. Művészi szempontból maga a színházvezetési modell a legfontosabb, amelynek lényege az állandó rendezői kar jelenléte. Vagyis az, hogy az igazgatón kívül további három rendező dolgozik rendszeresen a társulattal. Ami nemcsak vidéki színházi viszonylatban számít csaknem unikumnak - hasonló állandó rendezői kar jelenleg csak Miskolcon van -, hiszen mostanság a pesti teátrumok többsége is inkább vendégeket hív az egy-két szerződtetett rendező mellé. Fehérváron ráadásul nincs fluktuáció, vagyis Szikora mellett a kezdetektől Bagó Bertalan, Hargitai Iván és Horváth Csaba működik rendezőként. Pontosabban nem csupán rendezőként: Bagó Bertalan a művészeti vezető, Hargitai Iván a prózai-, Horváth Csaba pedig a fizikai színházi tagozat vezetője. Hogy ennek a felosztásnak pontosan mi a jelentősége, kívülről inkább csak sejthető, miként a fizikai színházi tagozat körvonalai is elmosódtak mára (mozgásszínházi bemutató utoljára a 2016/17. évadban volt), de a művészi munka szempontjából ez voltaképpen mellékes, hiszen a rendezői kar folyamatos jelenléte alapvetően határozza meg bármely társulat munkáját. Részben azért, mert négy, a színházcsinálásásról feltehetően hasonlóan gondolkodó, de eltérő habitusú, szemléletmódú, formavilágú alkotó folyamatos működése eleve változatossá teheti a repertoárt. Részben azért, mert négy olyan rendező dolgozik is a teátrumnál, aki a maga szemszögéből figyel a társulatra és lehetőséget teremt a színészeknek arra, hogy az egyes produkciókban más-más arcukat mutathassák meg. És jó esetben feltételezhető az is, hogy ők négyen egymást is inspirálják, vagyis munkáik kontextusa kitágul.
 
Kartonpapa
Kartonpapa
Mindez nem jelenti azt, hogy a fluktuáció amúgy ismeretlen fogalom lenne Fehérvárott. Még a művészeti vezetésben sem az, hiszen a Szikora mellett munkáját stratégiai igazgatóként megkezdő Csányi János például szép csendben, de meglehetősen rövid idő után távozott. És persze a színészek csapata is változik – részben tudatos társulatépítés eredményeképpen, részben egyéni ambíciók mentén. Az új vezetés a korábbi társulat legtöbb népszerű, a város kulturális életébe betagozódott művészét (így Kelemen Istvánt, Kozáry Ferencet, Tűzkő Sándort, Juhász Illést, Keller Jánost, Váradi Eszter Sárát és a színház alapító társulatának egyetlen megmaradt tagját, Závodszky Noémit) megtartotta, igaz, nem feltétlenül a korábbi évek társulati hierarchiája szerint foglalkoztatta őket. Az első, átmeneti jellegű, sok vendégművésszel lebonyolított évet követően az áttörést alighanem a 2013/14. évad jelentette, amikor is a bevezetőben említett művészek megkezdték munkájukat a társulatnál. Igazi húzónevek (mint Cserhalmi György, Gáspár Sándor, László Zsolt) éppúgy érkeztek, mint tehetséges fiatalok (például Földes Eszter, Makranczi Zalán, Radnay Csilla, Törőcsik Franciska), ráadásul a frissen szerződtetettek csapata nem, kor, alkat alapján is sokszínűnek és karakteresnek látszott. Az elkövetkező években fokozatosan bővült tovább a társulat, a színházvezetés érezhetően igyekezett a hiányzó szerepkörökre is szerződtetni színészeket. Horváth Csaba hozta magával a Forte Társulat néhány tagját, közülük többen egyre fontosabb szerepeket kaptak. S noha az elsők között ideszerződők közül nem kevesen távoztak azóta, helyükre minden generációból képességes színészek érkeztek. Nem állítom, hogy az évek során valamennyi szerepkört sikerült egyenletesen betölteni (hatvan feletti színésznő nincs és nem is volt a társulatban - ötven feletti is alig -, míg a negyvenes-ötvenes férfi karakterszínészek között régebben is, most is mutatkozik némi túltermelés), de azért bármely nagy létszámú darab különösebb kompromisszum nélkül kiosztható, és a változatos színészi képességekre változatos repertoár is épülhet. A foglalkoztatottság így sem egészen egyenletes; néhány színésznek talán túl sokat kell várnia igazán jelentékeny feladatokra (nem zárom ki, hogy egyik-másik távozásban ez is közrejátszhatott). Kezdetben volt is olyan érzésem, hogy sok nagy nevet szerződtetettek a színház vezetői, a társulatépítés szempontjából nem egészen átgondoltan, ám ma már azt látom, hogy együttesként is jól funkcionáló társulatként működik a fehérvári, így előfordul az is, hogy a vezető színészek fontos, de kis szerepeket játszanak - a művészi színvonalon túl minden bizonnyal a társulati kohéziót is erősítve.

Éhség
Éhség
Ez utóbbit persze kívülről nem könnyű megítélni – a repertoár kialakításának folyamata egyértelműbben rajzolódik ki. Az első éveket e téren az óvatosság jellemezte. A repertoár szerkezete ugyan rögtön módosult, kevesebb kommersz került színre, de a bemutatók túlnyomó többsége valamennyi játszóhelyen a hagyományos, realista színházi tradícióhoz állt közel, évente talán csak egy-egy produkció kacsingatott más színházi nyelv felé. Óvakodtak mind a bármilyen értelemben vett provokációtól, mind a túlzottan borús-komor tárgyú daraboktól. (Horváth Csaba első bemutatója például Móricz Sáraranyából készült volna, ám helyette végül a jóval inkább közönségbarát Pillangó valósult meg, az is Gyökössy Zsolt átiratában.) Az utóbbi öt év nagyszínpadi bemutatói nem térnek el lényegesen a korábbiaktól. Az átlagosan hat premier közül kettő jellemzően zenés-szórakoztató mű, mellette két-három klasszikust vagy félklasszikust mutatnak be, és mindig színre kerül egy modern színházi nyelven megszólaló kortárs darab is. Ugyanakkor a klasszikus bemutatókon egyre erősebben érződik az igény, hogy valamilyen szempontból túlnőjenek önmagukon és eseménnyé váljanak. Ennek legfontosabb példája Az ember tragédiáját érintő vállalkozás. Madách Imre drámáját 2018 decemberében mutatták be; az előadásban gyakorlatilag a társulat valamennyi tagja szerepet kapott, Ádámot és Évát öt-öt, Lucifert négy különböző színész játszotta, az előadást pedig a négy rendező vitte színre. Ráadásul a bemutató Az ember tragédiája 1. címet viselte, s már a premier előtt lehetett tudni, hogy négy jelentős kortárs magyar író továbbírja a Tragédiát, és az így elkészülő második rész is műsorra kerül majd. (E terv – úgy tűnik - Térey János tragikus halálát követően sem változik, s a bemutató még ebben az évadban megvalósulhat.) Ebben az „árukapcsolásban” is megjelenik az a törekvés, ami érzékelhetően fontos a színházvezetés számára: a hagyományok és a kortársi nézőpont összekapcsolása - a klasszikus és a kortárs alkotások egymásra épülésén keresztül. A repertoáron folyamatosan jelen vannak - még ha nem is feltétlenül a nagyszínpadon – a kortárs magyar szerzők, ám ősbemutatót eddig csak egyszer tartottak (Tasnádi István a színház kérésére írta a Kartonpapát). Ha Az ember tragédiája 2. megvalósul, akkor viszont egyszerre négy szerzőnek - Darvasi Lászlónak, Márton lászlónak, Tasnádi Istvánnak és Závada Pálnak - lehet ősbemutatója. Másfelől a szórakoztató színházi produkciókon is egyre inkább megfigyelhető olyas szándék, hogy az alkotói invenció eredetibb formát adjon az előadásnak (ennek eddigi legsikeresebb példája a Horváth Csaba rendezte Chicago). 

Szétbombázva
Szétbombázva
Tarkább a kép a másik két játszóhelyet illetően. A Kozák András Stúdió repertoárja fokozatosan gazdagodott. A korábbi egy-két bemutató helyett az elmúlt években három-négy premiert is tartottak. A profil ugyanakkor vegyes maradt; a fajsúlyosabb drámák és a mainstreamtől elütő előadások mellett kevés szereplőt mozgató kommerszek (Jövőre veled ugyanitt 1-2.) is színre kerültek. A Pelikán Kamaraszínház repertoárját eleinte szintén szórakoztató célú produkciók határozták meg, s általában itt tartották a gyerekeknek szánt bemutatókat is. Az utóbbi egy-két évadban azonban határozottan változott a profil: a Pelikán egyre inkább a kezdeményezőbb, progresszívebb színházi nyelven megszólaló előadások otthonává kezdett válni. Fiatal alkotók - Kovács D. Dániel, Widder Kristóf, Nagy Péter István - kaptak meghívást, utóbbi második rendezése, Az éhség már a Trafóval koprodukcióban született meg. Nem maradt kihasználatlanul a Pelikán előcsarnoka sem: az elmúlt évad végén ott került színre Sarah Kane „botránydarabnak” minősített, valóban provokatív drámája, a Szétbombázva. (Kane alkotását az elmúlt évadban Debrecenben is bemutatták, és ott már a bemutató szándéka is politikai botrányt kavart. Fehérváron szerencsére ilyesmiről nem lehetett hallani; az általam látott előadáson úgy tűnt, hogy a produkció megtalálta a közönségét.) E drámát a színház kitűnő karakterszínésze, Derzsi János vitte színre, s nem ő az egyetlen, aki „házon belülről” kapott megbízást; korábban Cserhalmi György, az idei évadban pedig Kerkay Rita debütált rendezőként (utóbbi egy Ulickaja-regény színre alkalmazásával).
 
Bűn és bűnhődés
Bűn és bűnhődés
Amellett, hogy Szikora és munkatársai felhelyezték a szakmai térképre a Vörösmarty Színházat, érezhetően a fehérvári térképről sem szeretnének leszorulni, sőt. Bár a város és a teátrum kapcsolatát pesti nézőpontból illik óvatosan elemezni, annyi bizonyosan látható, hogy a színház igen erőteljesen próbál jelen lenni a város életében. Ez számomra újdonság Szikora János színházvezetői pályáján, s könnyen lehet, hogy nem független azoknak a konfliktusoknak a tanulságaitól, amelyek korábban idő előtti távozásaihoz vezettek. A Vörösmarty Színház nemcsak esztétikai, hanem társadalmi értelemben is igyekszik tényező lenni, súlyt helyezve a lokális hagyományokra. A helyi közönséggel való változatos és intenzív kapcsolattartásnak vannak hagyományos elemei (marketing, bekapcsolódás a helyi fesztiváléletbe, művészeti galéria létrehozása stb.), de egyes rendezvények jóval túlnőnek ezeken. Már az első nyáron felélesztették a Koronázási Ünnepi Játékok hagyományát, s azóta is minden évben koronáznak – ami tudtommal azt jelenti, hogy egy kisebb nyári fesztivál keretében, annak csúcspontjaként dramatizált történet formájában jelenítik meg egy-egy magyar uralkodó trónra lépésének történetét. (Azért fogalmazok kissé bizonytalanul, mert személyesen nem láttam a sorozat egyetlen darabját sem, de népszerűségét észlelem, és elképzelhetőnek tartom, hogy az alkalmi szórakozáson túlmutatva közösségformáló erővel is bírhat.) Más jellegű, de hasonló szándékú kezdeményezés az Újszövetség maraton, amelynek keretében a helyi lakosok váltásban olvashatják fel az Újszövetség szövegét. E törekvések alkalmasak lehetnek arra, hogy azok érdeklődését is felkeltsék, akik amúgy tartanának néhány lépés távolságot a színháztól. Így a közösségformáláson keresztül bővíthetik a közönségbázist is, elérve, hogy a rendszeres színházlátogatás a lokálpatrióta öntudat részévé váljon. És úgy tűnik, a színház magabiztosan halad ezen az úton (amivel csak akkor van baj, ha e törekvések esztétikai síkra terelődnek: a helyi középiskolai tanár által írott, kollégája által színre adaptált, erősen műkedvelő ízű Perelj, uram alapművel adekvát színvonalú bemutatója esztétikai szempontból még egy fehérvárinál jóval gyengébb színházban sem igen lett volna értelmezhető). Érzékelhető a fiatalokkal való kapcsolattartásra fordított figyelem is. Nem pusztán a lassacskán így vagy úgy, de mindenütt elinduló színházi nevelési programok tükrében, hanem a középiskolás generáció hangsúlyos jelenlétén konkrétan lemérhetően is. Magam legalábbis nem egyszer találkoztam nagy létszámú, az előadást példás fegyelemmel és figyelemmel követő iskolai osztályokkal a színházban, és a törődést is éreztem, még akkor is, ha nem iskolai nevelési előadásról és nem kifejezetten könnyen emészthető produkcióról volt szó (Hargitai Iván rögtönzött bevezetője a Bűn és bűnhődés előtt például kiválóan ágyazott meg a diákok figyelmének).
 
A szakmai kapcsolattartás nem manifesztálódik ugyan látványos rendezvényekben, de minden szinten érzékelhető. A fiatal, frissen végzett vagy még egyetemista rendezők meghívása, a koprodukciók létrehozása, a befogadott produkciók repertoárba illesztése éppúgy mutatja ezt, mint az a segítség, amelyet a színház a kritikusoknak és az újságíróknak nyújt azzal, hogy utakat szervez számu(n)kra az előadások megtekintéséhez. S noha természetesen a társulatépítéshez is van köze, a szakmai kapcsolatok része volt az is, hogy a színház befogadta a kaposvári egyetem egyik színészosztályát, amelynek osztályfőnöke, Cserhalmi György akkor még a társulat tagja volt. Ez a kapcsolat azonban sajnálatosan megszakadt; az osztály - valószínűleg nem függetlenül Cserhalmi betegségétől és Budapesthez kötöttségétől – eltűnt Fehérvárról (tagjai jelenleg Budapesten gyakorlatoznak végzősként). Más kérdés, hogy az utóbbi évek tanúsága szerint az utánpótlás tekintetében nincs miért aggódnia a teátrumnak, hiszen a végzős fiatalok láthatólag szívesen szerződnek a társulathoz.
 
A cikk a 2019/2020-as évad végén készült. 
 
 
(Folytatása következik)