A legkúlabb nap
2016.05.25.

Úgy járja a mondás, hogy gyerekkel és kutyával nem nagyon lehet melléfogni a vásznon. A lista bővülhet a halállal. Hiszen az előre látható vég egyszerre mélyen és kiszámíthatóan drámai, de jó kezekben számos vígjátéki lehetőséget is tartogat, hiszen ki akarna idő előtt elpatkolni, amikor az élet oly giccsesen szép és folyton marasztalni próbál? PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Az Életrevalók megérdemelt és hosszan tartó sikere sokat tett azért, hogy elhiggyük: az illendőségből elhallgatott dolgokon is lehet jóízűen nevetni. A tolószékbe kényszerült, nyaktól lefelé megbénult milliomos, Philippe története azért lett igen emberi, mert a humor feloldotta az akadozó beszéd gátjait. Ráadásul a magatehetetlen emberrel szembeni konvenciókat, a korrekt viselkedés „szabályait” fordította át: az is lehet humánus és életrevaló gesztus, ha egy lebénult embernek átnyújtjuk a telefont, vagy kipróbáljuk a bőrén, hogy valóban nem érzi már a forrót. Mert az élet bizony az egyenes dolgokat szereti a szabályok közé rejtett képmutatás helyett. Valami hasonlóval próbálkozott a belga Hasta la vista! is, ám ott a humánum ereje néha elveszett az erőltetett helyzetek és az érzelmek áradásában, a karcosság viszont megmaradt: az a film is fityiszt mutatott az álszent beidegződéseknek.

A legkúlabb nap a maga jóval szerényebb eszközeivel a korai, az életet valósággal kettétörő halált próbálja áthumanizálni a humor erejével, beszédtémává tenni, vagyis elfogadhatóvá, kissé abszurd szóhasználattal: megélhetővé tenni. Amiről beszélünk, amit meg tudunk fogalmazni, már messze nem annyira ijesztő. És ha még nevetni is tudunk rajta… Hiszen nem ott és akkor ér véget az élet, amikor gondolnánk. És egy jó nap különcsége többet mond el az életről, mint a hospice biztonsága, a szinten tartó gyógyszerek, az orvosilag ellenőrzött agónia kegyessége. Mintha csak A bakancslista kicentizett humora találkozna az Hasta la vista! borzasságával. 

Két életrevaló fiatalember, a zongoristának készült, sikerre áhítozó Andi és az életét laza keretek között tartó, bohém, kallódó Benno sorsa találkozik a hospice steril környezetében. Előbbinek a tüdeje mondja fel lassan a szolgálatot, így mozdulni sem tud az oxigénpalackja, tolószéke és a morfiumadagja nélkül. Utóbbit egy agydaganat küldi padlóra, sokszor szó szerint: a tumor tünete, hogy amikor Bennóra rátörne a sírás, azonnal elnyomja az álom. (Narkolepsziás, mondja magában rögtön a Kontrollon edződött néző, s ekkor még nem is sejti, hogy korai diagnózisával a film egyik fordulatát lövi le.) Nem kell sok hozzá, hogy a konvenciókat nagy ívben lesajnáló, ám a szíve mélyén érző szívű Benno meggyőzze a betegségébe, mint valami kényelmes karosszékbe belesüppedő Andit, hogy ugyan adjanak még egy esélyt az életnek, és találják meg életük legkúlabb napjának rendhagyó boldogságát. Így aztán némi csalás és bonyodalom után máris Dél-Afrika festői tájain találják magukat.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Florian David Fitz (aki nem csupán a film írója, rendezője, de Benno alakítója is) egy dolgot nagyon tud: kiváló érzékkel húz be azonnal a filmbe. A taníthatóan feszes és kíváncsiságot generáló nyitó jelenet után egyből szembemegy azzal a sztereotípiával, amit a németekről alakítottunk ki magunkban. Benno ugyanis rájön, hogy akkor érdemes kölcsönt felvenni, ha az ember biztosan tudja, hogy a küszöbön álló halála miatt képtelen lesz visszafizetni. Ez a kelet-európai mentalitás máris ad némi jóleső borzongást a mozinak. Fitz abban is ügyes, hogy jó érzékkel kerüli el a szentimentalizmus fenekedő csapdáit: amikor már épp kilengene a giccsmérő, azonnal bedob egy poént, így végig élvezhető és könnyed marad A legkúlabb nap. Szükség is van erre, hiszen egyfelől a közhelyek leselkednek (a szép tájak és a képeslap-esztétika most is leveszik a dramaturg válláról a cselekményvezetés legfőbb terheit, és akkor még a cuki afrikai kisfiúról nem is beszéltünk), másfelől pedig a nagy pillanatok érzelgőssége fenyeget. A halál igazából a csehovi pisztoly elveként működik: a veszteség garantált, mint ahogy az is, hogy amit el lehet rendezni előtte, azt a fiúk el fogják rendezni. Így alig marad érzelem, amit ne érintene a road movie-vá átkapcsoló film.

Bár Fitznek ez csupán a második olyan filmje, amelyben egyszerre ír, dirigál és színészkedik, ez mégsem tűnik fel, bár tény, hogy Bennót jobban kedveli a kamera, miközben Andi karakterére (a Madárfészek meleg „énekesnőjétől” kölcsönvett nevetései és hisztijei folytán) több poénos helyzet vár. S bár érthető, hogy miért erejük teljében lévő fiatalemberekről szól a film (hiszen így nagyobb a tét, tehát megrendítőbb az alaphelyzet), ez néha kontraproduktív is: Bennóról egy pillanatig sem hisszük el, hogy beteg lenne, és Andin (Matthias Schweighöfer) is csak a sminkesek segítenek néha, bár a sápadtság (vagy inkább a pirosítás) legalább néha egy-két humorosabb jelenetet is eredményez. 

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Furcsamód A legkúlabb nap abban a leggyengébb, amiben az Életrevalók és a Hasta la vista! nem tudott hibázni. A szexualitással kapcsolatban ugyanis alaposan melléfognak: a szökés közbeni hempergőzés vaskos és ízléstelen (Benno fonódik össze a padlón a hospice egyik termetes nővérével, hogy elterelje annak figyelmét, miközben Andi megszerzi az elzárt morfiumot), a szüzesség menetrend szerinti elvesztése némi homoerotikával főszerezve pedig lapos és erőtlen. Holott éppen az arányérzékben a legjobb Fitz mozija: valahogy mindenben megtalálja az arany középutat. Semmin sem időzik el túl hosszan, a dráma része így nem lesz torokszorító, a vígjáték pedig térdcsapkodósan közönséges. Ízléssel komponált, jó ritmussal megáldott, felszínességében sem bántó dolgozat A legkúlabb nap, amely ha nem spórolt volna ilyen ügyesen az eredetiséggel, talán az Életrevalók kihívójaként léphetett volna színre. De nem. Talán azért sem, mert mind Fitzből, mind Schweighöferből hiányzik Omar Sy elképesztő vitalitása vagy François Cluzet okos derűje. Az alakításukba nem lehet belekötni, ám valahogy mégis úgy lesz jó ez a teljesítmény, ahogy egy viaszbábu hasonlít megszólalásig az igazira a panoptikumban.

A legkúlabb nap tipikusan az a mozi, amelytől jobban fog esni odakint a körúti napsütés, hogy pár nap múlva valamilyen kellemes utóíz maradjon bennünk. Mintha csak egy rég tervezett utazás lett volna, amelyre mégse mentünk el. És már arra sem emlékszünk, hogy miért.