Milan Kundera: A jelentéktelenség ünnepe
2015.05.31.

Minden jelentékeny vagy legalábbis világhírű író esetében szükségszerűen elkövetkezik az az életszakasz, amikor az önkifejezés már nem ér ki az életműből, mintegy a maga köreit járva megreked a képzelete világában. SÁNTHA JÓZSEF KRITIKÁJA.

Ez semmiképpen nem értékítélet, csupán egy rejtélyes állapot, amikor nem gördül tovább a gépezet, nem nyílik újabb epikus tér, ugyanakkor az író úgy gondolja, hogy okosabb, igazabb, érettebb személyiségként tekint a maga teremtette világára. Hogy van-e a bölcsességnek, az önértésnek felső vagy felsőbb foka, azt nagyon nehéz bizonyos helyzetekben megállapítani. Összességében azt lehet mondani, hogy az írók nagy leleményességgel próbálják a művészetük érvényességének a határait tágítani, és a remény soha nem egy feltörhetetlen pecsét, amely lezárná vagy kirekesztené a szerzőt a saját maga életművéből.

Milan Kundera regénye, A jelentéktelenség ünnepe akár egy sakkfeladvány, megadja a figurák pozícióját, a lehetséges és a siker felé vezető érvényes lépések sokaságát. A szereplők kis számát és a felvázolt szituációk visszafogottságát tekintve mindez mégis csak arra utal, hogy a szerző úgy gondolja, remekművet írt, amikor elhagyva az epikus anyag végtelen gazdagságát, beleszuszakolja magát egy nagyon is jelentéktelen és minden rezzenésében hétköznapi szituációba. Kitalál néhány hétköznapi hőst, akikről a regény egyik lapján (84.) bevallja, hogy az ő teremtményei (óh!). A részletek ugyanakkor alig teszik lehetővé az anyag mélyebb bejárását, mert minden mondat be van ágyazva a hétköznapok artikulálhatatlan semmiségébe. Alain, akit az anyja a születésekor elhagyott, mert nem akarta a világra jöttét, a garzonja falán az ő fényképét őrzi, hozzá beszél; Ramon, aki éppen csak jelen van, nyugdíjas, és övé a véletlen találkozás leleménye, amely a történetet beindítja.  Charles, a parti-rendező, akinek éppen haldoklik az anyja, és Caliban, a munkanélküli színész, aki neki segédkezik a tálalásban, D Ardelo, aki születésnapi partit rendel, és a Ramonnal való találkozás első ijedelmében azt hazudja, hogy halálos beteg. Mindez Párizsban történik, nagyjából a Luxembourg-kertben vagy e jómódú környék szomszédságában.

Egy olyan regény ez, amelyben minden mondatnak különös súlya és térátölelő jelentése van. Alain, az árva megbotránkozik az új évezred divatján, hogy a nők mostanság a köldöküket mutogatják. A felsorolt erotikus zónák (comb, mell, fenék) helyett ez a kis lyuk a hason miféle jelentést hordoz ipari méretekben? – kérdezi. Mindenkinek más-más dologgal van érvényes vagy megmagyarázhatatlan komplexusa. Alain számára természetesen az anyjával való viszony, a köldökzsinór érvénytelensége jelenti a talányt, amely összeköt és elszakít. A barátok együttléte tovább gazdagítja ezt a látszólag pusztító erejű felismerést, eljutnak az Angyalokig és Éváig, akiknek a teremtés folyományaként nem lehetett köldökük. Eme kissé sivár filozófiai, teológiai elmefuttatások során a kelet-európai szerző emeli a tétet, és e kitaláció mesterének (maga az író) ötletéből még egy Hruscsov-önéletrajz elolvasásával is megterheli az eddig sem az átélt dolgok intellektuális feldolgozásában jeleskedő közönséges lényüket.

Ennek az időből rég kihullt történetnek a veleje: miként is reagáljanak a volt poszt-sztálinista pártfőtitkár ama bejegyzésére, hogy Sztálin, a kegyetlenségéről elhíresült mániákus idealista állítása szerint vadásznak beöltözve egyik alkalommal huszonnégy foglyot lőtt le, miközben az ágon ülő célszemélyek nem repültek el. Míg szemtől szemben alig mernek a diktátornak ellentmondani, a márvány piszoárokkal ékesített vécében ugyancsak lázadoznak a teljhatalmú főnökük történetén. Caliban, a színész úgy gondolja, senki sem értette meg, hogy Sztálin csak tréfált, mivel azonban az efféle interperszonális csevej rég kiveszett a szovjet-hatalom vezetőinek köréből, inkább úgy értelmezték, hogy a kedves vezér már megint hazudik. Holott létezhet egy másik, Kundera könyvéből teljesen hiányzó magyarázat is, amely szerint a kommunizmus legfőbb hívei ténylegesen nem mozdultak el az ágról, ha a főtitkár elvtársnak arra szottyant gusztusa, hogy egymás után leszedje őket. Itt aztán nem megkerülhetetlen, hogy a szerző első, az őt a világhírre repítő regényének (Tréfa) valamiféle újraértelmezéséről van szó, amely az igen csak avítt politikai beágyazottsága miatt siklik félre. Ám ez nagyon is eltérő fogalmakat takar. Eljött egy kor, állítja Kundera, amely nem érti a tréfát, ám az efféle kitettséggel megáldott valóság nem a tréfa hiánya miatt, hanem éppen végtelen kiterjeszthetősége révén embertelen.

Mindennek következménye, hogy innentől a regényben már szinte a legelemibb filozófiai szöveggyűjtemények közhelyei hemzsegnek. Miként lehet egyetlen keretbe foglalni a Kant magánvalóját és Schopenhauer szubjektív idealizmusát: „Hogyan teremtsünk rendet a káoszban? … És biztosíthatlak benneteket, hogy egy hatalmas akarattól befolyásolva az emberek végül elhisznek bármit!” – állítja Sztálin. (97.)

A történet vége már színház. A két állástalan színész egy kisebb performanszot előadva megjeleníti Sztálint a Luxembourg-parkban, amint levadássza Kalinyint, Kant szülővárosának újabb keletű névadóját, amiért az összehugyozza a francia történelem nagyasszonyainak szobrait. Az efféle elbeszélői szűkmenet bizonyára sokféle bölcsességgel terhelt, ám az olvasó elvárásait csak akként szolgálja, mintha egy konzerv felnyitása közben a különféle állagú massza mind külön-külön rétegekben tartalmazná a belevalót, anélkül, hogy az egyenként is gusztustalan hozzávalók bármiféle konyhaművészeti beavatkozáson mentek volna keresztül, amely így nem csak ehetetlen, de valamiféle lenézése is a tisztelt fogyasztónak.
Író:  Milan Kundera,  Cím:  A jelentéktelenség ünnepe,  Fordító:  N. Kiss Zsuzsa,  Kiadó:  Európa Könyvkiadó,  Kiadás éve:  2015.,  Oldalszám:  124 oldal,  Ár:  2490 Ft.