Ami a kalkulálást és a tapasztalatot illeti: úgy van a zenében is, mint bármely más művészeti ágban. Ha valaki klasszikus zenével kel és azzal fekszik, tudja, mire számíthat a zeneszerzőtől és mire az előadótól, ezért nagyjából előre megjósolhatja, milyen lesz az este. Olyan is lesz – többnyire. De nem mindig! És ez a „nem mindig” az, amiért érdemes koncertre járni. A meglepetésért, a váratlanért, a meghökkenésért. A pillanatért (vagy egy egész estéért), amikor borul a papírforma. Ilyenkor ránk nevet a véletlen (amelyről később általában kiderül, hogy inkább szükségszerűség a neve), és azt mondja: nagyokos, tévedtél.
A hetvennyolc esztendős Elisabeth Leonskaja, a zsidó és lengyel felmenőktől Grúziában született zongoraművésznő – akinek világkarrierje tizenkilenc éves korában kezdődött, amikor megnyerte az 1964-es bukaresti Nemzetközi Enescu Zongoraversenyt – élő legenda, korunk egyik legjelentősebb zenei előadóművésze. 1978 óta Bécsben él, osztrák állampolgárként. Nem kisebb művész választotta kamarapartneréül, mint Szvjatoszlav Richter, akihez bensőséges barátság fűzte. Nemcsak hangfelvételeit hallhattuk az elmúlt évtizedekben, de személyesen is megfordult Budapest koncerttermeiben: adott szólózongora-esteket, fellépett zenekarokkal versenyművekben, kamarazenélt. Számos oldaláról ismerjük tehát, így nemegyszer meggyőződhettünk arról, hogy nagy művész, akinek játékából tisztaság, mélység, nemesség, gondolatgazdagság sugárzik.
A Concerto Budapest áprilisi hangversenyein kétszer lépett fel, az első estén Brahms d-moll, a másodikon Beethoven c-moll zongoraversenyét játszotta. Mivel a kettő közül a Brahms-versenyművet (op. 15, 1858) jóval ritkábban szólaltatják meg, logikus volt ezt az estét választani a kritika tárgyául. A darab fiatalkori alkotás, a huszonöt éves zeneszerző műve. Ötvenperces monstrum, súlyos, komoly mondandóval, olyan magánszólammal, amely igen nehéz, de nem engedi csillogni az előadót. Nagy állóképességet és teherbíró technikát követel, szimfonikus hangzással, bonyolult faktúrával, robusztus oktávmenetekkel.
Nem véletlenül játsszák ritkán: sokan félnek, hogy beletörik a bicskájuk. Leonskaja nagy lendülettel és erővel tolmácsolta, megjelenítve a mű monumentalitását, derekasan állva a sarat, győzve a virtuóz követelményeket. Játékából nem hiányzott a brahmsi elmélyültség, hatottak a sötét tónusok, tudott meditatív és borongó lenni, de a lágy, lírai hangulatok is hitelesen születtek meg ujjai alatt. Szép és gazdag előadás volt, technikailag olykor leheletnyit elnagyolt, de ez a hangszeres teljesítmény ebben a műben egy hetvennyolc éves művésztől így is csodálatraméltó. Leginkább személyiségének nemessége volt az, amely nagyszerű harmóniában egyesült a mű tartalmaival. A ráadásként játszott Mozart-mű, a C-dúr szonáta (K. 545 – „Sonata facile”) Andante-tétele sallangtalanul egyszerű, őszinte vallomásként hatott.
Ezen az estén a koncertre igyekezve azt a prognózist lehetett megfogalmazni, hogy a műsor első részében megszólaló zongoraverseny lesz az az élmény, amely hatásával uralja majd az estét, és a szünet után megszólaló Sosztakovics-szimfónia, a Tizedik (op. 93, 1953) a tisztes, elgondolkodtató intellektuális tapasztalat, amelyet udvarias elismeréssel nyugtázunk. Ez lett volna a „papírforma”. Fordítva történt. Leonskaja játékát jó volt hallani, de a tolmácsolás nem hagyott mély nyomot maga után – nem volt rendkívüli.
Fotók: Mudra László
A második részben azonban a Sosztakovics-mű, amelyet a zeneszerző közvetlenül Sztálin halála után írt, s amelynek Allegro második tétele, a scherzo – ha hihetünk a Szolomon Volkov által összeállított Testamentum című posztumusz emlékezéskötet soha nem hitelesített Sosztakovics-nyilatkozatának – maga a diktátor portréja (a zene hallatán aligha támadnak kételyeink), kivételes erővel szólalt meg. A Concerto Budapest Keller András vezényletével a zongoraverseny kíséretét is professzionizmussal játszotta, amit azonban a karmester és a zenekar a Sosztakovics-szimfóniában nyújtott, az a páratlan erő és szuggesztivitás, az az elsöprő lendület, az a részlet- és kontrasztgazdagság, az a feszültség mindent felülmúlt.
Ez a Sosztakovics-szimfónia (amelynek személyességét jelzi, hogy motívumvilága tele van a zeneszerző D-[E]S-C-H monogramjával és annak különféle változataival) hatalmas feladat karmesternek és zenekarnak – és megpróbáltatás a zenehallgató számára. Zenei pokoljárás, amely leképezi a sztálini Szovjetunió polgárainak tényleges pokoljárását. Nagyszerű és egyben szörnyű zene, ádáz ereje van, úgy söpör végig a hallgatón, mint egy borzalmas szökőár vagy tűzvész, letarolja a lelket, és a végén az ember ott áll megsemmisülve, miközben minden sejtjével tudja: ez a katarzis.
Keller András lenyűgözően vezényelt, minden karakter, minden szólambelépés, minden hang útját figyelemmel és azonosulással egyengetve. A zenekar vonósai sűrű, telt tónussal, virtuózan muzsikáltak, a többi részleg közül kiemelhetjük a kamarazenei részletekben – és ilyenből seregnyi akad a műben! – nagyszerűen teljesítő piccolót, fuvolát, klarinétot, fagottot, a kürtöket és a teljes ütős csoportot. De igazságtalan volna bárkit külön méltatni: a karmesterrel az élen a teljes együttes egy emberként csodát művelt, átütő erejű előadásban idézve fel egy rendkívüli kompozíciót.