A győzelme előtt álló miniszterelnök-jelölt, Oidipusz komolyan veszi ígéretét: hatalomra jutását követően feltárja a Laiosz-ügyet. Őszinte akar lenni, ami a pusztulását okozza. Robert Icke brit rendező, író a szophoklészi tragédiát napjainkba helyezi, ahogy részben Pasolini is tette 1967-es, Oidipusz király című filmjében. Az aktualizálást Oidipusz esetében külön indokolhatja a máig velünk élő ősi rettegés attól a fajta bűntől (ha annak lehet nevezni), amit akaratunkon kívül, nem tudatosan követünk el, és amely paradox módon az éppen az elkerüléséért tett lépések során teljesedik be, és okoz pusztulást.
Hogy mivel jár az aktualizálás? Icke drámájából (fordította: Upor László) kikerül a szophoklészi szöveghez képest például a szfinx és a pestisjárvány. Járvány nélkül Icke-nál persze megváltozik Oidipusz motivációja: tetteinek inspirálójaként nem merül fel a közösség megmentése, helyét a magabiztos mai politikus (részben hübriszként értelmezhető, hiszen ezáltal is népszerűségre, hatalma körülbástyázására törekszik) igazságtevő szándéka veszi át, amelyet aztán fokozatosan szorít háttérbe az identitástisztázás kizárólagossá váló vágya.
Hogy ki a választási ellenfél, illetve hogy ki volt mindaddig Thébai miniszterelnöke, az nem derül ki, igazából nem is szükséges, hogy kiderüljön. Kreón – szakítva a hagyománnyal – nem egyértelmű előd, hiszen a kampánycsapat oszlopos tagja, a választási propaganda irányítója, akit Oidipusz ki is rúg hirtelen haragjában, attól tartva, hogy az itt Tiréziásznak nevezett jóst ő hozta a nyakára. Tiréziász pedig modern köntösben, ám mintha egyenesen a mitológiai korból érkezne. A szándékolt anakronizmus ahhoz hasonló, ahogy Pasolini az Oidipusz királyban korszakokon átívelve az ősidők mellett az egységes Olasz Királyságot, és a film keletkezésének jelen idejét is megidézi – az utóbbi a befejezés része, amikor a már vak Oidipusz vezeklését a munkás gyászinduló akkordjai kísérik.
Szikszai Rémusz rendezése finom eszközökkel ábrázolja a kampánycsapatot, a választási finist, jó érzékkel kerüli ki a direkt politikai utalások csapdáit. A jelek, a plakátszlogenek így is önmagukért beszélnek („OID – Jövőt teremtünk!”), az óriás kivetítőkön rendre a miniszterelnök-jelölt tűnik fel. A tragédiához kikövezett út keservét erősítik a megjelenő egyéb szálak: Jokaszté és Oidipusz gyerekeinek belső harcai, válságai. A kamaszlány Antigoné barlangbeli végzetét tapintatosan megidéző kamaszos összeférhetetlensége és igazságkeresése, Polüneikész coming outja (akit a drámán túl majd testvére, Eteoklész kitaszít az örökségéből).
A helyszín a miniszterelnök-jelölt kampányváró szobája. (A díszlet Zöldy Z. Gergely munkáját dicséri.) Az illúziók elvesztésével, a hazugságok, elhallgatások lelepleződésével párhuzamosan kiürül a színpad, tűnnek el a kijelzők, az összeállítható modern bútorok, az álfalak. (Elviszik a munkások, mert lejárt a kampánycsapat szerződése.) Mindent meghatározó díszletelem az elektromos visszaszámláló, amely egyszerre jelzi a választások lezárultának közeledtét, és az igazság pusztító pillanatának eljövetelét – a kezdő pillanatoktól baljós színezetet kölcsönözve minden gesztusnak.
A kiürülő színpad magát a közeget szünteti meg, amelyben a korábban megszokott módon lehetne tovább élni, igaz, Jokaszté és Oidipusz a látszatot fenntartva, a választási győzelem pillanatában mintha mégis tétova kísérletet tennének erre. Gépies, gyors öltözködésük, hogy a siker bejelentését váró hívek elé lépjenek, megrázó pillanat. Végül az előadás a szophoklészi befejezést követi. Az addig rejtett, a háttér sötétjében meghúzódó, egyetlen objektumként, azaz egyetlen lehetőségként megmaradt fürdőszobában Jokaszté – a látványt tükör által felerősítve – öngyilkosságának következményét láthatjuk, az elernyedt testet, a revolvergolyótól véres homlokot. A halottat megtalálva Oidipusz felesége cipőjének tűsarkával szúrja ki saját szemét.
Fotók: Dömölky Dániel. Forrás: Radnóti Színház
Szikszai Rémusz megrázó, emlékezetes, valószínűleg még hosszú időn át bennünk élő rendezése kitűnő színészgárdát vonultat föl. Kováts Adél Jokaszté szerepében nem egyszerűen boldog, elégedett családanya és feleség, hanem a férjéhez változatlan heves szexuális vággyal és szerelemmel kötődő nő, akinek esendőségét ez a tény még jobban megemeli. A múlt eseményeit, Laiosz elviselhetetlenségét, a csecsemő megölését felidéző monológja megrendítő, ahogy a gesztus is az a befejezés pillanataiban, amikor az összeomlás után kibontakozik Oidipusz öleléséből. A címszerepet Pál András alakítja. A siker bűnétől átitatott politikuson egyre inkább áttör az ember; dühös, hatalmát gyakorló főnök, szerető nagyvonalú apa, férj és a maga pőreségében álló, pusztulásra ítéltetett létező – olykor egyszerre; mindez hiteles és erős Pál Oidipuszában. Rutinos, sokat tapasztalt politikus, bajt elkerülni kívánó jó rokon, hűséges ember némi középszerűséggel meghintve László Zsolt kiváló Kreónja. A szfinx kérdését együtt olvassa egy könyvből Antigonéval – groteszk pillanat a későbbi, darabon kívüli események tükrében. Bálint András vak jós Tiréziásza nagy tudású bölcs és nagy hatalmú maffiafőnök jól eltalált keveréke. Berényi Nóra Blanka pedáns titkárnő, akit a finoman érzékeltetett szerelem (esetleg beteljesült-beteljesületlen szeretői viszony) is Oidipusz közelébe vonz. Schneider Zoltán a család mindeneseként, Jokaszté szerelmes testőreként menni és maradni is akaró, tébláboló figura; éppúgy tudja, hogy „hol a helye”, mint a Gazsó György által alakított, tanúként beidézett volt sofőr. Martin Márta (Meropé) gondos, nevelt fiát óvni kívánó kisebbségi komplexussal küzdő anya, az unokái – Kozma Veronika egyetemi hallgató (Antigoné), Kuttner Bálint (Eteoklész), Major Erik (Polüneikész) – nehezen kezelhető kamaszok; Major Erik melegségével küzdő hősként éppen olyan erős, mint az Istentelen ifjúság rideg halszemű T-jének szerepében.
A Radnóti színpadán az illúziók elvesztésével rövid idő alatt semmivé válik mindaz, ami addig valóságnak tűnt. Ezzel – túllépve a darab szűkebb kontextusán – Szikszai Rémusz rendezői közegében a jelen világ kézzelfoghatósága foszlik semmivé, egyáltalán nem csak politikai értelemben. A tapintható valóság riasztó nemléte válik nyilvánvalóvá.
Az előadás adatlapja a Radnóti Színház weboldalán itt található.