A TÁNC fesztiválja, Veszprém
2008.05.29.

„Jó szerencsét, semmi mást!” Zrínyi Miklós szavaival zárta a XI. Országos és Nemzetközi Kortárs Összművészeti Találkozót, ismertebb nevén a veszprémi táncfesztivált Jancsó Miklós filmrendező, a zsűri elnöke. VIDA VIRÁG CIKKE.

A jelmondat nagyon is aktuális, hiszen az idei év tapasztalatai alapján komoly aggodalmaink lehetnek a találkozó jövőjét illetően. A rendezvény formálisan rendben lezajlott, ám a fesztiválhangulat teljes egészében elmaradt. A dunántúli megyeszékhelyen - a néhány üzlet kirakatában elrejtett plakáton kívül - semmi nem utalt arra, hogy a város játszóhelyein a magyar kortárs tánc legjelesebb képviselői mutatják be öt napon keresztül az évad kiemelkedő produkcióit. Bár az előadásokon szép számban jelenlévő veszprémi közönség a kortárs táncművészet mellé állt, az előadások meleg fogadtatása sem tudta feledtetni a szervezés hiányosságait. A háttérben zajló események évről-évre megnehezítik a lebonyolítás körülményeit: nem meglepő, ha a zárt kapuk vagy a nyílt elutasítás a szervezők kedvét szegi.

Fosszíliák. Fotó: Tőkés Tamás
Fosszíliák. Fotó: Tőkés Tamás

Vándorfi László fesztiváligazgató több elejtett félmondatában utalt a nehézségekre; kérdésemre pedig kifejtette, hogy a Veszprémi Petőfi Színház idén még a szokásos bérleti díj fejében sem bocsátotta rendelkezésükre az intézmény tereit, annak ellenére, hogy a Magyar Táncművészek Országos Szövetsége is jelezte támogatását. A színház elutasító levelében indokként az állt, hogy a találkozót nem tartják elég színvonalasnak ahhoz, hogy a teátrum falai között biztosítsanak helyet egy-egy programjának. A színház egyúttal a kortárs magyar táncművészetet is minősítette.

A feszült hangulat rányomta bélyegét a rendezvény egészére: mintha a találkozó létrehozói is csupán kötelességtudatból tennének eleget a lebonyolításnak - bár kétségtelenül elismerés illeti kitartásukat. Az idei fesztivál inkább hasonlított egy vidéki vendégjáték-sorozatra, mintsem kortárs táncfesztiválra. Hiányzott a tapasztalatcserére, kötetlen beszélgetésekre alkalmas közösségi tér, ahol táncosok, koreográfusok, táncfotósok és a szakma más képviselői személyesen találkozhattak volna. A szervezők idén eltekintettek a nyílt fórumoktól és közönségtalálkozóktól is, ahol szakmai vitát, beszélgetést folytathattak volna a szakírók a koreográfusokkal, táncosokkal. Kihasználatlannak érzem azt a lehetőséget is, hogy a Pannon Egyetem színháztörténet szakos hallgatóit nem vonták be, nem tették aktív részeseivé a táncünnepnek. Mulasztás az is, hogy a május 20-án kezdődő fesztivál teljes programja alig két nappal a fesztivál megkezdése előtt került fel az internetre.

A kényszerből megváltozott helyszínek azonban új irányt jelöltek ki az eddig inkább konzervatívabb terekben zajló eseménysorozatnak. Frissítően hatott a Városháza aulájában színre lépő, nagyszerű táncosokból álló új utcai kortárs formáció, a Co.ffein Project bemutatkozása. Ők a Séd Filmszínház melletti színpadon is felléptek, szinte missziót teljesítve azzal, hogy szabadtéren vállalták művészetüket, ezzel szélesebb társadalmi réteghez közelebb hozva a modern mozgásművészetet. Élményszámba ment a Dubniczay ház kiállítótermében megtartott Magenta, ahol – Kovács Gerzson Péter mellett - a későbbi különdíjas Lőrinszky Attila és Farkas Zoltán Batyu mutatta meg, hogyan kapcsolódhat össze a kortárs művészet a néptánccal. A ’kortárs néptánc’ fogalma a fesztivál során egyébként több ízben is előtérbe került. Bár a Magenta estjén az eredetileg három zenész-táncos felállású duóból - Horváth Csaba külföldi tartózkodása miatt - csak két formáció lépett színre, a zárónapon a Duna Táncműhely kissé maníros Fosszíliák című előadása is e műfajt képviselte.

Lélektánc. Fotó: Rév Marcell
Lélektánc. Fotó: Rév Marcell

A versenyprogram zöme mégis hagyományosabb színházi terekben zajlott: idén a Városi Művelődési Központ és a Pannon Várszínház állandó játszóhelye, a Séd Filmszínház adott otthont egy-egy estére a nagyobb létszámú, komolyabb szcenikával érkező együtteseknek. A legjobban eltalált helyszínnek a Tűztorony udvara bizonyult, ahol Frenák Pál nagysikerű, minden tekintetben átgondolt és kidolgozott butoh-koreográfiáját, a Mennonót a kivételes táncosi adottságokkal és előadói képességekkel bíró Várnagy Kristóf prezentálta. A Bozsik Yvette egykori szólója után készült EMI-parafrázis a torony tövében lévő várfallal körülvett füves területén megtalálta valódi helyszínét: az előadás a tér organikus részévé vált. Frenák csak a számára lényeges butoh vonásokat, módszereket használta fel, így a test természettel való organikus viszonyát, az előadói introvertáltságot, az ideális test látványának tagadását, a mozdulatok belülről való felépítését. A „sötétség táncának” is nevezett butoh a napfényes délutánon más értelmezést nyert; az ember természettel való viszonyát, természetben való létét mutatta meg. Várnagy Kristófot kiemelkedő munkájáért a fesztiválon hagyományosan jelen lévő (és az eseményeket naponta bővülő tárlaton dokumentáló) fotóművészek az általuk kiadott díjjal jutalmazták.

A tudattalan. Fotó: szegedikortarsbalett.hu
A tudattalan. Fotó: szegedikortarsbalett.hu

Bozsik Yvette Lélektánc című előadásával ingoványos talajra merészkedett. A biztos sikerre a szociális érzékenységgel és nagy bátorsággal választott forma adott garanciát azzal, hogy ép táncosok mozgáskorlátozott illetve vak fiatalokkal közösen léptek színpadra. A műsorfüzet rokonszenves szövege szerint az alkotók célja nem a sajnálatkelés, hanem a test határainak és lehetőségeinek felkutatása volt. A fő kérdés: sikerül-e művészi kontextusba helyezni a humánusan kitervelt kísérletet? Az eredmény meggyőző volt. A szakaszosan építkező dramaturgia egy-egy jelenetben kibontott műhelymunka-termékek sorozatára épült. A jelenetek olyan emberi helyzeteket vázoltak fel, amelyekben a fizikális megvalósulás érvényét vesztette, és magasabb szintre helyezte az inkább csak érzelmeket felvillantó, gyenge koherenciájú cselekménysorozatot. A szereplők önmagukat alakították, mégis színpadi szerepminőségben voltak jelen, azt a látszatot keltve, hogy összeszokott, saját rendszerében működő állandó közösséget látunk. A sok kontakt-esemény, a tabukat lebontó jelenetek, mint a súlyosan mozgáskorlátozott fiatal „lábra állítása”, a kerekesszékes táncosnő ünnepelt dívaként való magasba emelése és számos színpadi csoda meghatóan őszinte pillanatai tették hitelessé a Lélektáncot.

BL. Fotó: szinhaz.hu
BL. Fotó: szinhaz.hu

A helyi nézők kedvence a magas szavazati aránnyal közönségdíjat nyert Szegedi Kortárs Balett két részből álló A tudattalan című estje volt. Duda Éva és Juronics Tamás mozgásanyagában nem tudott megújulni és mintha mindketten a XXI. század felénk áramló, szűretlen vizuális élményeinek bűvkörébe kerültek volna: szemrontóan színes jelmezekkel, felesleges kellékekkel harsogták túl az egyébként is szegényes tartalmat. (Az előadásról önálló kritika is olvasható honlapunkon – A szerk.)

A Veszprémben szintén kedvelt Ladányi Andrea két koreográfiával, az Aino és a szívekkel, illetve a BL-lel érkezett. Az eredetileg különálló produkciókat szünet nélkül adta elő a táncművész, ezáltal a darabok kontaktusba léptek egymással és az értelmezés új horizontját nyitották meg. A táncos-koreográfus a zsűrielnök díját vehette át a szerényre sikeredett díjátadón Jancsó Miklóstól. (Az előadásról önálló kritika is olvasható honlapunkon – A szerk.)

Vándorfi István szerint folytatódni fog a tendencia: a hagyományos színházi terek után alternatív játszóhelyeken mutatkozhatnak be az előadások, vagyis a produkciók jelentős része kikerül majd szabadtérre, Veszprém utcáira, köztereire. Csak arra kellene vigyázni, nehogy a fesztivál a látóterünkből is kikerüljön.
Szerző: Vida Virág
Megítélt támogatás: 4 800 000 Ft
Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma
A fesztivál megrendezésére (2008)
További támogatás: 1 500 000 Ft
Támogató: Táncművészeti Kollégium
A fesztivál megrendezésére