47. Maribori Színházi Fesztivál
2012.10.26.

Írjuk le külön is, mert lényeges a szám: negyvenhetedik alkalommal rendezték meg Mariborban Szlovénia legnagyobb színházi fesztiválját, amire idén – mivel a város Európa Kulturális Fővárosa – a szokottnál is nagyobb figyelem irányul. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

A magyar különösen fejlett panaszkultúrával rendelkező náció, s hajlamos rácsodálkozni bármire, ami a térképen tőle – ha egy mód van rá – nyugatra fekszik és hogy, hogy nem, működik. Egy mindjárt fél évszázada létező, az évi bő száz szlovén színházi premierből a legjobb tizenkettőt egy helyre gyűjtő és nemzetközi zsűri által odaítélt díjakkal elismerő találkozó, ami mára tekintélyes nemzetközi programmal, a külföldi fesztiválmenedzserek munkáját segítő showcase szekcióval, változatos kísérőprogramokkal, valamint a színházi felsőoktatásban készült munkákat is bemutató programmal rendelkezik – nos, ez maga a mennyország egy rendszeres fesztiváljárónak. Aztán egy-két, a részleteket firtató kérdés után kiderül, hogy azért itt sincs kolbászból a színházak kerítése.

A megnyitón például a színpadra lépő kulturális miniszter hosszú és unalmas beszéde egy pontján a zsúfolásig telt nézőtér szabályos köhögőrohamát kapja útravalóul. Mint vendéglátóink elmondják, a közvélemény igen rossz néven vette, hogy tavaly óta nincs önálló kultusztárca: ide csapták az oktatást, a tudományt és a sportot is, deklarálva ezzel a terület nem lényeges mivoltát. És persze itt is vannak komoly pénzügyi gondok, de mindez a színpadokon (még?) nemigen látszik. A szlovének nem nagyon értik a magyar független színházi alkotóknak a rendszerben elfoglalt pozícióját (akik, ne feledjük, még egy fillért sem láttak az idei pénzükből két hónappal az év vége előtt), hiszen náluk evidensen a nagy, többtagozatos nemzeti színházak produkciói a progresszív, útkereső előadások is. A következő három előadást azért választottam a tucatnyi, Mariborban látottból, mert jól mutatják a szlovén színházi kultúra rugalmasságát és nyitottságát. 

Egy ember áll csak a színpadon, mégis az az érzésem, hogy Marko Mandić több tucatnyian van. A szlovén színház legkeresettebb férfiszínésze ő, aki a Mandićgép című, szűk másfél órás bizarr monodráma (?) egyetlen szereplője. A Magyarországon is ismert, a színházi nyelv határait nem csak elméletben feszegető Via Negativa csoporttal együttműködve készült produkció a szlovén kritikuscéh szerint az elmúlt évad legjobb előadása. Miközben hallani szkeptikus hangokat a helyszínen is, melyek szerint ez talán nem is színház. Már hogyne lenne az, még ha kissé szokatlan is a rendkívül sokrétű színészi életmű szubjektív újrarendezése: Mandić az 1996 és 2010 közötti időszakban általa eljátszott (legtöbbnyire) főszerepekből válogat. Az üres színpad két oldalán ruhatartó állványok, tömve jelmezekkel, középen tekintélyes trónszék meg egy hatalmas kard. 

Mandicgép
Mandicgép
A sodró tempójú előadásban a színész egy-két kelléket kap fel, gyorsöltözések sorát produkálja a szemünk előtt, majd mondatokat, monológokat, szituációkat ragad ki és játszik újra egykori előadásaiból. A háta mögött kivetítve az elhangzó szövegek forrása: a szerzők Howard Barker, Caryl Churchill, Sarah Kane, Heiner Müller, Csehov, Ibsen, Szophoklész és még sokan mások. Amikor Mandić lejátszik egy jelenetet, jelmezét a földre hajítja, s már ugrik is a következő szerepbe, bújik is a következő bőrbe. A szövegtöredékek persze nem állnak össze egy „új” drámává, inkább laza tematikára épülő asszociációs lánc épül, amiben például szó esik születésről és halálról, anyákról és apákról, meg mindenekelőtt színházról. A nézőtéri fények szinte végig égnek, hiszen mi is szereplők leszünk, ha akarjuk, ha nem: Mandić a széksorok között rohangál, kevéske mérlegelés után kiválasztja áldozatát, akit ellentmondást nem tűrőn magával cipel a színpadra, s az illető így, akaratán kívül a drámairodalom jeles szerepeit „játssza” el némán és meglepve, vagy épp aktívan részt vállalva a játékban.

Ami pedig a legdöbbenetesebb, és mégis teljesen rendjén való ezen az estén, hogy Mandićnak nem lehet nemet mondani: ez a férfi egyszerűen mindent tud a színpadról, a testéről, a hangjáról, és igen, rólunk, az őt ámulva és rettegve bámuló nézőkről is. Merthogy Mandić színészetének nincsenek korlátai és határai, gátlástalan és féktelen a szó minden értelmében, valósággal lubickol a közönség kiszámíthatatlan reakcióiban. És mindezt deklaráltan és kizárólag értünk, nekünk teszi: miután habozás nélkül, szerepjátszó gépként áruba bocsátja saját testét és lelkét, megkér egy nézőt az első sorban, hogy a megadott pillanatban a kezébe nyomott pisztollyal lőjön majd rá. Dörren a pisztoly, az addig láthatatlan vérpatron tartalma szétfröcsköl a színész meztelen mellkasán, Mandić összeesik, mi bénultan nézzük. Aztán a beállt csöndben felpattan, kölykösen elmosolyodik és fogadja az ovációt. 

Ketten ülnek egy asztal két végén. Közöttük mi, nézők foglalunk helyet, négyen-négyen az asztal két oldalán, mindenki elé krétával előre felírva a saját neve, majdnem úgy, mint egy nagyon előkelő, zártkörű vacsorán, pedig csak a maribori színháztól egy ugrásnyira lévő magánlakás amerikai konyhás nappalijában ülünk. Simona Semenič megjegyezhetetlenül hosszú című - A lakoma, avagy az ízletes holttest története, avagy hogyan találta magát Roman Abramovics, a nagyságos Janša, a 24 éves Julia Kristeva, Simona Semenič és a Z. I. monogram egy leheletnyi dohányfüstben – darabját egy éve egy ljubljanai lakásban mutatták be, jövőre pedig várhatóan a Wiener Festwochen tűzi műsorára. Az Ionesco-ra hajazó, monoton és repetitív, izgalmasan megkonstruált szöveg a nem-dramatikus színházat szeretők számára igazi csemege. 

A lakoma avagy... (imázsfotó)
A lakoma avagy... (imázsfotó)
A fikció szerint mi nyolcan – és a címben szereplő többé-kevésbé titokzatos személyek – vendégek vagyunk azon a különös lakomán, amin közösen fogyasztjuk el a nagyon is élőnek tűnő holttestet. Az est rokonszenves házigazdája egy enyhén feminin vonásokkal rendelkező nyurga fiatalember, aki szemmel láthatólag nagyon izgul, hogy minden rendben menjen le – Branko Jordan hosszú-hosszú szövegében felkonferálja a címbeli, természetesen körünkben nem megjelenő résztvevőket, mindegyiküknél többször megismétli, hogy nem azonosak a valóságban hasonló nevet viselő közismert személyekkel. A gyönyörű, névtelen holttestet a törékeny szépségű Iva Babić alakítja: a tetem lassan jut csak szóhoz bőbeszédű vendéglátónk oldalán, akkor viszont rettenetes történetekbe fog bele. Gyerekek, lányok, asszonyok kínzásáról, megalázásáról, kivégzéséről beszél – egy prostituáltról, aki belehalt azokba a betegségekbe, amiket klienseitől kapott el; egy tizenhat éves albán lányról, akit saját apja lőtt agyon, azért, hogy megóvja becsületét; egy egyiptomi asszonyról, aki inkább felgyújtotta magát, mint hogy tovább tűrje a férjétől elszenvedett megaláztatásokat. Ismeretlen nevek, időpontok, helyszínek ömlenek ránk, a kedélyesnek induló este valóságos lidércnyomássá válik: abszurd dráma lett világunkból.

Sokan ülnek velünk szemben egy hosszú asztal mögött a Maribori Nemzeti Színház saját produkciójában, A madarak tanácskozása című előadáson. A XII. századi perzsa költeményből Peter Brook legendás előadást készített a hetvenes évek végén, Jernej Lorenci rendezése ez utóbbi szövegére támaszkodik. Azonban a közeg még tovább modernizálódott: talán egy konferencia vagy egy sajtótájékoztató készülődik, brainstormingra alkalmas flipchart táblával és más kellékekkel. A madarak vezetésére vállalkozó Búbos banka igyekszik kézben tartani az eseményeket: a már említett Branko Jordan játssza a demokráciapárti, de azért idővel már türelmét veszítő főnököt. Nem is csoda, ha a többiek kihozzák a béketűrésből: az egy-egy igen találó, többnyire könnyen azonosítható jellemzővel felruházott szereplő – kedvencem a mélán, álmosan maga elé bámuló Bagoly – ahelyett, hogy meghozná a Búbos banka szerint az életüket végre jó irányba terelő döntést, csupán akadékoskodik és hátráltat. 

A madarak tanácskozása. A képek forrása: 47. Maribori Színházi Fesztivál
A madarak tanácskozása. A képek forrása: 47. Maribori Színházi Fesztivál
A szellemesen kivitelezett, elhúzódó előjáték, vagyis a konferencia összes tagjának a meggyőzése arról, hogy induljanak már el végre a megváltóként elképzelt Simurghhoz, kissé elaltatja a figyelmet – korántsem azért, mintha unalmas lenne, amit látunk, mindenesetre onnan nézve a végkifejlet több mint meglepő. Hosszas vajúdás után megszületik a nagy elhatározás, útra is kelnek az emberszabású szárnyasok, ám minél közelebb kerülnek a mitikus madárhoz, annál inkább megfeledkeznek a személyiségüket erősen meghatározó civilizációs normákról. Nem csak átvitt értelemben vetkőznek ki magukból: a könnyed, szórakoztató felvezetés után a káosz és a terror mélyére vet egy pillantást a néző, ahogy a meggyötört, szenvedő testeket maga előtt és körül látja. És a madarakkal együtt mi is rájövünk, hogy ez az ára annak, hogy mindenki rátaláljon a maga Simurghjára: meg kell tehát látnunk a napsütötte felszín mögött a mindent elnyelő sötétséget.
Helyszín:  Maribor,  Időpont:  2012. október 16-26.