Bächer Iván: Legújabb zsidó kabaré / 10. Spinoza Zsidó Fesztivál
2012.10.01.

Rendhagyó irodalomóra – a leginkább talán így határozhatnánk meg Bächer Iván Szép Ernő-előadásának műfaját, amelyhez ezúttal nem a szerző, hanem a kiváló Ökrös Ottó zongorajátéka kínált muzikális alapot. LÁSZLÓ FERENC CIKKE.

„Legújabb zsidó kabaré – Hogyan kell zsidó kabarét írni, különösen ma? Kabaré a pesti zsidóság és a pesti kabaré kapcsolatáról, mindkettő hanyatlásáról, mindkettő mégiscsak túléléséről.” A Spinoza Zsidó Fesztivál műsorfüzetében még a fenti címen, s az idézett értelmező-kedvcsináló szöveggel ajánlották a figyelmünkbe Bächer Iván szeptember 9-i bemutatóját, amely azonban a helyszínen egy összességében korrekt és tanulságos Szép Ernő-ismertetésnek bizonyult, néhány jól sikerült és számos kínosba fordult színészi-énekesi megnyilvánulással.

Bächer Iván
Bächer Iván

„Ez egy ilyen csendes este lesz” – harsogta a zsúfolt ház felé műsorának nyitómondatát Bächer, ekképpen jelezve, hogy Szép Ernőhöz nyilvánvalóan jobban illik a visszafogott hangvétel, mint a teli torkos öblögetés. Csendes, vagyis hát inkább szolid este – mondhatnánk utólag mi, hiszen az ezt követő bő óra során Lipócia méltán nagy becsben tartott írója szép sorban felmondta a Szép Ernővel kapcsolatban közkézen forgó ismereteket és sztorikat. A származástól az I. világháborúban a kardjára vésetett pacifista idézetig (Leben und leben lassen), a családjával való mindhalálig szoros összetartástól egészen addig a sokszor hallott anekdotáig, amelyben az idős Szép Ernő ekképpen válaszol az Írószövetség főtitkárának felkérésére (versben kiállni az imperialistákkal küzdő koreai nép és a béketábor mellett): nagyon szívesen, de a városban úgy hallottam, hogy ezt a háborút mi kezdtük. Mindezt persze (természetesen a „Szép Ernő voltam” fordulatát is ideértve) még ismétlésképpen sem haszontalan meghallgatni, s az is okvetlenül és újólag nyugtázható, hogy Bächer élőszóban is képességes előadó, hiszen sajátos hanghordozása jó svádával párosul. Ráadásul néhány érvényes gondolatát és szép mondatát is észbe vehettük, például amikor Szép Ernő Krisztushoz való vonzódásáról vagy a Patika nagyszerűségéről beszélt.

A program irodalomóra feletti és – sajnos! – alatti részét a Szép Ernő szövegeivel kiálló vagy úgynevezett korabeli kuplékat elővezető színészek produkciója jelentette. Ha nem tudnánk, hogy Rácz Attila már más Bächer-rendezvényen is kedvvel énekelte a Stux maga vérbeli párizsi lett című Márkus Alfréd-slágert, akkor már azon is csodálkozhatnánk egy sort, hogy ugyan mit is keres ez a szám Szép Ernő emlékezetének közelségében. Így azonban mindössze azon a jelenségen merenghetünk, hogy epigonjaiban mivé is hanyatlott a nagyszerű Budapest Orfeum múltelevenítő dalos vállalkozása. Rácz vokálisan jellegtelen, lusta gesztusaival félretrafáló produkciója mindazonáltal mégis prózában bizonyult a leginkább problematikusnak, amikor egymaga kényszerült a Patika egyik sokszereplős jelenetét felolvasni. Szó szerint „egyhangú” előadása mellett szinte mellékesnek tűnt az amúgy immár Kossuth-díjasok körében is dominánssá lett gyakorlat: a szöveg betanulása helyett papírról olvasni, kisilabizálni azt. (A gyakorlat ugye nem terheli a memóriát, ráadásul erősíti az intellektualitás érzetét, hiszen lám, a színész tud olvasni.)

Eszes Fruzsina valamelyest több szerencsével működött a pódiumnak is éppen csak elegendő terecskén mozogva, bár éneklése korántsem tetszett minden pillanatban helyénvalónak. Ám az Életrajz című sanzonosított Szép-vers előadása sérülékenységében is hatásossá vált, s összességében működött Eszes és Rácz párjelenete újra csak a Bächer által gusztussal méltatott Patikából kimetszve. A műsorhoz Ökrös Ottó zongorázása kínált élményszerű zenei alapot: önmaga szórakoztatására (is) felülcifrázva kötelező gyakorlatait, s így olykor akaratlanul is homályba takarva az éneklésnek nekifohászkodó előadóművészek teljesítményét.     

Helyszín:  Spinoza Ház,  Időpont:  2012. szeptember 9.