Az Új Zenei Stúdió jubileumi koncertje – 1. rész, 1970-1980 / BŐF 2010
2010.10.18.

E sorok szerzője olyan öreg, hogy még őseredeti állapotában látta az 1970-ben alakult első magyar avantgarde műhely első koncertjeit. Ki hinné, hogy a KISZ Központi Együttesének székházában adták hangversenyeiket? Hiszen ez aztán minden volt, csak nem szocialista realizmus. CSONT ANDRÁS ÍRÁSA.

Vidovszky László
Vidovszky László

Hogy az Új Zenei Stúdió a KISZ égisze alatt működhetett, ez első látásra abszurd, de voltaképpen nagyon jellemző az aczéli kultúrpolitikára. Aczél a film és az irodalom szerelmese volt; a zenével egy vak hangot sem törődött. Felőle aztán csinálhattak bármit, hiszen okos politikus volt, és jól tudta, hogy ez – ellentétben a filmmel és az irodalommal – ötven-hetven emberen kívül senkit nem mozgat meg, és emlékeim szerint tényleg nem is izgultuk végig többen az immár a legendák ködébe vesző, vasárnap délelőtti koncerteket a Rottenbiller utcában. De azért mégis meg kellett adni a császárnak, ami az övé, ergo csakis valami pártszervezet keretében engedélyezték a működésüket. Ez átok volt és áldás. Átok, mert ugyan kinek volt kedve a párt figyelő szeme alatt és előtt dolgozni, még akkor is, ha a párt ez esetben inkább Küklopszként viselkedett?! Másrészt áldás, hiszen úgynevezett művészi kérdésekbe aligha szólt bele bárki is. És átok másodszor is, mivel így gettóba zárták az Új Zenei Stúdiót; produkciójuk – mind a közönség, mind a „szakma” túlnyomó részének szemében – legjobb esetben sem számított másnak, mint néhány „ultramodern őrült” érdekes kísérletezgetésének. Így aztán a Stúdió elsősorban a tagok kísérletező kedvének, improvizációs készségének volt ideális terep. És mégis születtek remekművek, azaz maradandó, ma is tökéletesen érvényes és élvezhető darabok már az első korszakban is, amelynek reprezentatív, az 1970-es években keletkezett műveiből délután 17 és 19 óra között hallhattunk válogatást. (A koncert többi részén sajnos nem lehettem ott.)

A koncert tudatosan felépített sorrendben mutatta be a műveket. Vidovszky László volt a főszereplő, nemcsak azért, mert tőle – Csapó Gyula, Dukay Barnabás, Eötvös Péter, Jeney Zoltán, Sáry László és Serei Zsolt egy-egy darabja mellett – két mű is elhangzott, és nemcsak azért, mert vele kezdődött és vele is zárult a jubileumi koncert első része. Hanem elsősorban azért, mert e két mű, az 1972-ben szerzett Autokoncert illetve az 1975-ben befejezett Schröder halála valamiféle fejlődést mutat, így a hangverseny koncepcióját is megalapozhatta. Kurtág György mondta állítólag: „Az Autokoncerttől a Schröder haláláig Vidovszky Beckett-től eljutott Kafkáig.”
 
Talán igaz, talán nem. Ha ez annyit jelent, hogy Vidovszky két művében az ember nélküli, teljesen automatizálódott világtól az emberig vezet az út, akkor igaznak tűnik. Az Autokoncert maguktól megszólaló hangszerekre épül, persze csak látszólag, hiszen mégiscsak emberek (ugyan a függöny mögött, azaz láthatatlanul) hozzák működésbe az instrumentumokat, az üstdobot, a tangóharmonikát, a cintányért stb...  De ők – furcsa deista istenekként – csak amolyan beindítói a folyamatoknak, akik később már nem avatkoznak bele a hangszerek életébe, a mozgás révén véletlenszerűen kiadott „zenéjébe”. Maga a látvány is szép, a zsinóron függő üstdobütő (mely persze végül rázuhan az alatta elhelyezett dobra) kicsit egy lesújtani készülő bárdra, egyfajta zenei guilllotine-ra emlékeztet – nem véletlenül nevezte a szerző audiovizuálisnak művét. A Stúdió tagjai közül talán Vidovszky képviselte a legerősebben a konceptuális művészetet, az Autokoncert nem is annyira Beckett, mint inkább a műveit roppant filozófiai jelentéssel ellátó Marcel Duchamp rokona.

Jeney Zoltán
Jeney Zoltán

Még nagyobb és mélyebb a koncepciója a Schröder halála című, szólózongorára és asszisztensekre írt hatalmas terjedelmű (az előadóktól függően 30 vagy 40 perces; megjegyzendő: ezúttal a rövidebb verzió hangzott el) darabnak, amely felfogható a Wohltemperiertes Klavier (esetünkben „a jól preparált zongora”) paródiájának is. Persze rémületes jelentésű paródia ez. Mert tágabb értelemben a zene mint művészet és a zene mint gyakorlat és foglalkozás, mint hivatás temetése. A mű lényegét és lefolyását Vidovszky így jellemzi: „A zongorista egyenletes (min. 500/perc) tempóban 61 különböző skálát játszik folyamatosan 1, 2, 3... ...59, 60, 61, 60, 59... ...3, 2, 1 sorrendben, majd újrakezdi a skálázást. Eközben egy előre megadott időtáblázat szerint az asszisztensek a zongora hangjait kipreparálják. A preparációhoz háromféle anyagot használnak oly módon, hogy az első hosszú és zengő, a második rövid és száraz hangot adjon, a harmadik preparáció pedig némítsa el a hangot. A mű végét a zongora teljes elnémulása jelenti. Ha a terem adottságai igénylik, az előadáshoz erősítést is használhatunk.” Maga Schröder egy amerikai comics állandó alakja, aki folyamatosan gyakorol, skálázik. De nem jut semmire. Minden emberi törekvés hiábavalósága és egyben hősiessége is beletartozik a mű jelentéstartományába. Requiem ez a zenéért, és a zenészekért, akik még törekednek valamire, noha már nincs mire törekedni, hiszen minél jobban dolgozik a zongorista, annál kevesebb hangot képes megszólaltatni: a zene önmaga halálára tör, a zene öngyilkossága a zene egyetlen életfeltétele. A művészet a teremtés során mintegy begyakorolja önmaga halálát.

Ám ez még csupán művészetfilozófia, bár annak sem értéktelen. De Vidovszky rendkívüli zenei tette, hogy ebből a monoton és a papírforma szerint a hallgatónak elviselhetetlenül unalmas skálázásból voltaképpen nagy, élvezhető, megrázó és lenyűgöző zenét képes kicsikarni. Az őrületes technikai feladatot jelentő darabot (ne feledjük: a mű a nagy romantikus virtuozitás paródiája egyben) Kocsis Zoltán játszotta – káprázatosan, a nagy ügy iránti mélységes elkötelezettséggel, odaadással. A zongorát kipreparáló „zenei kórboncnokok” szerepét három nagyszerű zeneszerző, Jeney Zoltán, Sáry László és Vidovszky  László látta el, roppant ügyesen.

Kocsis ezt megelőzően Jeney Zoltán Végjáték című darabját adta elő, ez már címében is Beckett Fin de partie című drámájára utalhat. Egyszólamú darab, 596 hang egyenletes artikulációval és dinamikával (mondjuk, mezzoforte) előadva. Kocsis azonban (talán szándékosan, talán részben véletlenül) nem tartotta be az utasítást, olykor nagyon is „frazírozott”, érdekes dallamtöredékeket lopva be ezáltal a teljesen monokróm hangzásba. Még egy szólózongorára írt művet hallhattunk: Dukay Barnabástól a Rondino, amely a szívhez szól című rövid műve paródiája és hommage (Haydnak, Webernnek), mely tényleg meghatott, humoros és megkapó zene, melyet Klukon Edit kedvesen, játékosan, „szívhez szólóan” játszott el.

Csapó Gyula
Csapó Gyula

Nagyon szép előadásban (csodálatosan finom trombitaszólókkal) hallhattuk Csapó Gyula Kézfogás lövés után című kvázi „szimfonikus költeményét”, itt is uralkodott a vizualitás és a halál: a két „hallgató” trombita egyrészt Mahler nagy katonazenéit, másrészt a katonai takarodó melankolikus, szinte halálközeli trombitahangját idézte. Nagyszerű, maradandó mű ez is.

Serei Zsolt MM20 című, kamarazenekarra komponált darabja inkább amolyan epigon próbálkozásnak, semmint önálló alkotóerőre mutató kompozíciónak hatott.

A vokális zenét két mű képviselte: Sáry László Psalmus és Eötvös Péter 15 (!) évesen Kosztolányi egyik versére komponált A magyar romokon című dala. Azt szűrhettük le ebből, hogy az 1970-es években inkább az instrumentális zene területén születtek igazán jelentős művek az Új Zenei Stúdió műhelyében. Nagyszerű hangverseny volt, fiatalos tűzzel, frissességgel. Kisebb csoda ez – harminc év után.

Szerző: Csont András
Helyszín:  Millenáris Teátrum,  Időpont:  2010. október 15.
Megítélt támogatás: 25 000 000 Ft
Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma
A Budapesti Fesztiválközpontnak a 19. Budapesti Őszi Fesztivál megrendezésére (2010)