Vaszilij Szigarjev: Gyurma / Színház- és Filmművészeti Egyetem
2010.07.01.

Szigarjev Gyurma című darabja nagy népszerűségnek örvend a fiatal alkotók körében: magyarul a Zöld Macska Diákpince egyik társulata, valamint a kolozsvári és a budapesti színművészeti osztályai játszották. Legutóbb Kárpáti István végzős rendezőhallgató állította színre. MARKÓ RÓBERT KRITIKÁJA.

Vaszilij Szigarjev maga is igen fiatal, különösen nemzetközi jó hírét, elismertségét figyelembe véve: krisztusi korban van, és darabjait – mindenekelőtt a Gyurmát (Plasztilint) – számos színház játszotta és játssza az Uráltól a Gibraltárig. Idehaza a szerző 2004-ben a Kamra Fekete tej című előadásával mutatkozott be, a Gyurmát pedig 2005-ben ismerhette meg a magyar közönség: a Kortárs Drámafesztivál ekkor invitálta Budapestre a Kazancev Központ (az orosz új írás keltető fészke) Kirill Szerebrennyikov rendezte ősbemutatóját. Kárpáti István budapesti rendezése hasonló utat követ, mint amilyenen Szerebrennyikov vagy az első magyar Gyurma-előadást rendező Forgács Péter járt saját produkciójával: a lehető legerőteljesebb stilizációét, amely a rendkívül nyers és kegyetlen történetet elemeli a talajtól, így hangsúlyozva a szöveg áttételeit, végső soron pedig univerzalitását.

Borbély Alexandra
Borbély Alexandra

A darab harminchárom jelenete egy-egy életkép: harminchárom stáció a főhős, egy tízes éveinek közepén járó fiú, Maxim kálváriájában. Szigarjev szövege látszólag szorosan kapcsolódik az orosz rögvalósághoz, azonban minden történés szimbolikus értelművé is válik, így a szöveg valójában kortól és időtől jórészt független, mondjuk: általános érvényű bemocskolódás- és felnövekedés-történet. A világra rácsodálkozó gyerekember környezetétől minduntalan elutasító (vissza)jelzéseket kap, s így bár maga eredendően „jó” volna, az őt körülvevő miliő lehúzza, beszennyezi, hogy ő maga totálisan lecsúszottá, helyzete pedig teljesen kilátástalanná váljon. Ebben az értelemben a cselekménybeli akciók másodlagos jelentőségűvé válnak, csupán negatív előjelük számít – így a darab szemantikai rendszerét nem, csupán szerkezeti ökonómiáját sértik olykor a dramaturgiai beavatkozások (a Gyurmát finom utalások valóságos mélyrendszere szövi át). Az előadásszöveg a darab eredetijéhez képest helyenként megrövidül, rendre a kegyetlenebb, naturalisztikusabb jelenetek kerülnek ki a textusból (dramaturg: Khaled-Abdo Szaida) – ez pedig ismét a már említett rendezői szándékot: a stilizálást, a történet nyerseségének finomítását célozza és eredményezi. Föltételezem, hogy Tompa Andrea magyarítását veszi alapul az előadás – ezt az információt annál inkább illene közölnie a színlapnak, hogy a fordítás remek: megtalálja azt a különleges nyelvi regisztert, amely egyáltalán nem trágár, de kellően hars és durva, közelíti a beszélt nyelvet, ám olykor felüti benne fejét a költészet is.

Nagy Mari és Újvári Milán
Nagy Mari és Újvári Milán

Az elemelés eszményi tere a Boros Lőrinc alkotta látvány. A fiatal tervező a Színház- és Filmművészeti Egyetem padlástermében tizenkét építőkockára, vakolatlan négyemeletes házra egyformán hasonlító téglatestet helyezett el szimmetrikusan, miközben a rendező az összes föllépő szereplőt a szín két oldalára ültette merev, mozdulatlan testtartásban. A díszlet a gyerekkorból a felnőttkorba való átlépés gyötrelmes viszonylagosságát érzékelteti, miközben a szkeccsszerű jelenetek gyakori helyszínváltásait is hihetővé teszi; a rendezői gesztus pedig a külvilág rideg részvétlenséget sejteti meg. Az előadás képiségéből, térkezeléséből, színészi kidolgozottságából nagyon erősen sugárzik egyfajta életérzés: „Valami messze, panasznéma gyász, / Valami jaj, melynek már nincs keserve” – jut eszembe folyton a két Szabó Lőrinc-sor, ezt pedig (a darab csupa-csupa tragédiáját) két momentum ellenpontozza a megváltás két lehetséges útjaként: a halál és a szerelem.

Petrik Andrea. Fotó
Petrik Andrea. Fotó: Solymosy Attila (Forrás: szfe.hu)

Az első jelenetek egyikében fölravatalozott fiú, Szpira ugyanis mindvégig a színen van, és egy-egy balsikerű kaland után magához, tehát a megváltó halálba hívogatja Maximot (Újvári Milán) – Kárpáti István a háttérfalra vetített kézikamera-képekkel oldja meg Szpira nem-evilágiságának érzékeltetését: a megoldás trendi, de jelentősen behatárolja a szerepet alakító Tasnádi Bence játéklehetőségeit –, akiben azonban az életösztön erősebb a halálvágynál. Másfelől fehér tollpihét kergetve némán áthalad a színpadon az eszményített Ő (Vesztl Zsófi), aki valójában éppannyira földközeli és átlagos, mint mindenki a darabban, mégis egy normális, szeretetteljes emberi kapcsolat lehetetlen lehetősége az abnormálisan agresszív világban. Kárpáti az erősen fojtogató, impulzív miliő felmutatása után megkegyelmez. Maxim önmaga által teremtett virtuális valóságának nagy Ő-jével valahol álom és ébrenlét, élet és halál határán eggyé válhat – de ha így is volna, sötét tónusú a kép: nem több, csak valami szerelem kétes értékű diadala.

Vö. Hegyi Ede: A züllöttség alaktalan krónikája 

Cím:  Gyurma,  Szerző:  Vaszilij Szigarjev,  Rendező:  Kárpáti István e.h.,  Osztályvezető tanár:  Babarczy László,  Dramaturg:  Khaled-Abdo Szaida e.h.,  Látvány:  Boros Lőrinc,  Jelmez:  Balázs Júlia e.h.,  Munkatársak:  Zsigó Anna,  Szabados Luca,  Zsirai Viktória,  Szereplők:  Újvári Milán,  Fritz Attila e.h,,  Neudold Júlia e.h.,  Petrik Andrea,  Csányi Dávid,  Ficza István e.h.,  Nagy Mari,  Huzella Júlia e.h.,  Molnár Erika,  Vesztl Zsófia,  Pálos Hanna e.h.,  Borbély Alexandra e.h.,  Simon Zoltán e.h.,  Tóth Eszter e.h.,  Tasnádi Bence e.h.
Megítélt támogatás: 7 000 000 Ft
Támogató: Színházi Kollégium
A Színház- és Filmművészeti Egyetem színházi főtanszakán a hallgatók vizsgaelőadásainak megvalósítására (2009)