Csalog Gábor és Varga István koncertje/ Trafó
2008.10.16.

Csalog Gábor és Varga István 20. századi orosz szerzők cselló-zongora kompozícióiból adott elő művészt és hallgatót egyaránt próbára tevő, de káprázatosan gazdag műsort október 5-én este a Trafóban. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

Varga István, a szabadkai születésű, nemzetközileg elismert gordonkaművész újabban együtt zenél Csalog Gáborral, s ennek a hangversenynek az alapján nem tűnik túlságosan kockázatosnak megjósolni, hogy az együttműködés hosszantartó és sikeres lesz. Mindkettejükre jellemző ugyanis a megszólaltatott hangok iránti maximális felelősségérzet és az a koncentrált erőfeszítés, amely nélkül egy ilyen programot amúgy sem igen van értelme meghirdetni.

Galina Usztvolszkaja
Galina Usztvolszkaja
Éppenséggel nem volt szokványos megoldás, hogy a legnagyobb fizikai és szellemi összpontosítást igénylő kompozíciót, egyszersmind a koncerten elhangzott legnagyobb fajsúlyú remekművet nyitószámként játszották el. Ez a darab Galina Usztvolszkaja 1959-es Nagy duója volt. Az öttételes, pokoljáró műben egy kivételesen nagy művész nyilatkozik meg kérlelhetetlen őszinteséggel. Ha a mindenkori ítészeknek és politikai döntnököknek nem lenne garantáltan botfülük mindenfajta művészi megnyilvánuláshoz, azt mondhatnánk: nem véletlen, hogy Usztvolszkaja művei szinte kivétel nélkül indexre voltak téve a Sztálin utáni, recsegő-ropogó Szovjetunióban is. A Nagy duó – amely, hogy brosúraszerűen fogalmazzunk: „élményanyagát” nyilvánvalóan részben a háborúból és a sztálini időkből merítette – az igazságot, csakis az igazságot és a teljes igazságot mondja el egyrészt Usztvolszkaja hazájáról, másrészt, igen, az emberi létről. Ez a mű az iszonyat képeinek panoptikuma és a reménytelenség oltárköve; s mégis gyönyörű és félelmetesen tökéletes. A darab hatalmas kört ír le a nyitó zongoraszóló csontzenéjétől ugyanennek az anyagnak a visszatéréséig, s közben úgy bomlik ki invenciózusan és változatosan, a művészet szabályai szerint, hogy vigaszt egy pillanatra sem kínál. Így a lassú tételben megszólaló gyengéden éneklő, altató vagy sirató jellegű dallam, a zongora baljós mormogásától kísérve, fokozatosan elfúl, sikoltásokba, majd vergődésbe megy át, amit aztán csak a végső megadás tragikus aktusa csillapít. Hogy ez a feketére feketével megfestett világ mégis zenei teljességben nyilatkozik meg, nos, ez teszi igazán bámulatossá Usztvolszkaja művészetét.

Varga István
Varga István
Csalogról eddig is tudtuk, de most Varga István is megmutatta, hogy megvan benne az a kérlelhetetlen elszántság, amelyet egy ilyen szélsőségesen kíméletlen darab megkövetel. A két művész nem annyira előadta, mint inkább a helyszínen létrehozta a művet, Varga egy-két kisebb disztonálásától eltekintve tökéletesen és az elképzelhető legnagyobb átütőerővel. Élvezetünket – vagy legalábbis az enyémet, aki a harmadik sor közepe táján ültem – egyedül az csökkentette, hogy a Trafó színháztermének akusztikája nem kamarazenei igények kielégítésére születetett, s a zongorától néhány lépésnyire oldalt és a közönséghez közelebb, dobogón elhelyezkedő csellista hangja időnként elveszett a teljesen felnyitott zongora hangtömegében.

Két, Csalog által előadott Muszorgszkij-zongoradarabot követően Prokofjevnek az Usztvolszkaja-műnél mindössze tíz évvel korábban komponált, ám évszázadnyival régebbinek tűnő Cselló-zongora szonátája következett, amelyet 1950-ben Rosztropovics és Richter mutatott be. A darab „Prokofiev at his best”: hol férfiasan zengő, hol fanyar-érzelmes, hol gyermekdalszerű, hol mozgékony és virtuóz – és mindig elegáns. Csalog és Varga ebben az úgyszólván tündéri és könnyed világban is tévedhetetlennek és meggyőzőnek hatott, választékos ízléssel és nagy technikai biztonsággal muzsikált – eltekinve megint Varga egy-két (de tényleg csak egy-két) elbizonytalanodásától, illetve a már jelzett akusztikai problémától.

Csalog Gábor (Huszti István felvétele, forrás: Trafó)
Csalog Gábor (Huszti István felvétele. Forrás: Trafó)

A szünet után megint három zongoradarab következett, ezúttal Csajkovszkijtól, közülük a harmadik – melynek Csalog által bemondott címét nem értettem – volt jelentőségteljesebb, nemesebb karakterű kompozíció. Ezt már a zárószám, Alfred Schnittke (illetve hivatalosan Alfred Garrijevics Snyitke, végül is a Volga mentén született, és – mint Prokofjev – a novogyevicsjei temetőben van eltemetve) 1978-as 1. cselló-zongora szonátája követte. Schnittke egyénisége persze távol áll az avantgárd kifejezéstől: ő konzervatívabb és „artisztikusabb” alkat, s inkább Sosztakovics nyomában jár (Sosztakovicséban, aki amúgy talán minden más kortársánál többre becsülte és mélyebben megértette Usztvolszkaját). A maga stílusában azonban nagyon gazdag és jelentékeny zene Schnittkéé, talán mélyebb is a Prokofjevénél. Számomra legkevésbé emlékezetes a nyitótétel volt, remekbe szabottnak találtam a scherzo gyors, rendkívül virtuóz, bartóki értelemben vett „torz” lidérctáncát, pompásan előkészített, robbanásszerű tetőpontját, vagy a beszédszerű-lamentáló lassú tétel színeinek, harmóniáinak gazdagságát, illetve a műnek – lám, megint Bartók adódik mintaként – a 6. vonósnégyes módjára semmibe vesző befejezését. Ugyanakkor előadói szempontból rendkívül hálás is a darab, melynek sokféle kihívását ezúttal mindkét művész vérfagyasztó biztonsággal (és bámulatos összhangban), az erőfeszítés örömével, mégis fölényesen küzdötte le.

 

Vö. szabói: Csalog Gábor, Varga István és az oroszok
Végső Zoltán: Oroszul tudni

Szerző: Malina János
Helyszín:  Trafó,  Időpont:  Október 5.
Megítélt támogatás: 100 000 Ft
Támogató: Zenei Kollégium
Csalog Gábor koncertjének megrendezésére a Trafóban (2008)