Mozart: Idomeneo / BTF 2016
2016.04.14.

A Tavaszi Fesztivál első napjainak jelentős eseménye volt Mozart Idomeneo című operájának április 10-i, igen jelentékeny koncertszerű előadása a Müpában. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

A Salzburgból müncheni kitérővel Bécsbe költöző Mozart alkotásának, a francia opera fontos vonásait az olasz opera seriába (kevéssel a német nyelvű Szöktetés komponálásának megkezdése előtt) beépítő darabnak különleges lebegést kölcsönöznek keletkezési körülményei. Nagyszerűsége mégis elsősorban annak köszönhető, hogy itt nyilvánul meg először teljes fegyverzetben és egyik pillanatról a másikra Mozart zsenialitása, amellyel a színpadi dramaturgia és a hangszerelés eszközeit a legmagasabbrendűbb módon állítja céljai szolgálatába.

Baráth Emőke
Baráth Emőke

A mozarti dramaturgia teljes érvényre juttatásának ebben az esetben persze határt szabott a színpadi megjelenítés hiánya egyfelől, illetve az első két felvonás összevonása másfelől. Gyorsan hozzátéve ehhez, hogy nyilván egyik döntés sem az előadókon, illetve az előadást vezénylő Vashegyi Györgyön múlott, kijelenthetjük, hogy ami viszont valóban maradéktalanul és ritkán hallható erővel érvényesült az opera rendkívüli értékeiből, az a zenekari színeknek a szereplőket és a szituációkat jellemző, csodálatos gazdagsága. Az Orfeo Zenekar Vashegyi György vezetésével – és Simon Standage-dzsel mint koncertmesterrel – fennállásának egyik legjobb teljesítményét nyújtotta a szimfónia-kényességű partitúra megszólaltatójaként. Mindehhez járult továbbá a nagy létszámban, csaknem 40 fővel felálló, kitűnő Purcell Kórus és szólókvintettje, illetve a hét szólóénekes, azon belül a négy főszereplő, akik között persze voltak jók és még jobbak, de gyengébbek semmiképpen.

Ez nem is csoda, hiszen a szereposztás bővelkedett a sztárokban, ahogy mondani szokás: korra és nemre való tekintet nélkül. Közülük a legpatinásabb név Ramón Vargasé, akinek az Idomeneo régi szerepe, és ugyanúgy Bécsből látogatott el hozzánk, mint az a Margarita Grickova, aki Julija Lezsnyevánál mindössze két évvel idősebb, de ugyancsak magasan szárnyal a nemzetközi karrierje, és már a bécsi operaház 2014-es Idomeneo-produkciójában elénekelte Idamante eredetileg kasztrált szopránnak komponált szólamát. De az Elektra szerepében fellépő Serena Farnocchia, a Pavarotti-énekverseny egykori legfiatalabb győztese is három földrész operaházainak gyakori vendége. Végül, de semmiképp sem utolsó sorban az Iliát megszemélyesítő Baráth Emőke immár a Scala színpadán is otthon van – a négy főszerep tehát jó kezekbe került.

Ám a folytatás sem jelentett semmiféle süllyedést. Arbace dramaturgiailag kevésbé súlyos, ám zeneileg rendkívüli szépségű szerepében az a Bernhard Berchtold remekelt, aki korábban Idomeneóként aratott sikereket. Itt különösen a III. felvonás “Sventurata Sidon!” kezdetű, nagy accompagnatójában csodálhattuk meg mérhetetlenül hajlékony hangját, szívhezszóló líraiságát. Megyesi Zoltán főpapként, azaz második vagy harmadik tenor szereplőként is képes volt az opera egyik meghatározó alakjává válni: nem csupán hangilag, zeneileg állt helyt ragyogóan, saját – folyton magasabbra helyezett – mércéjének megfelelően, de a gondosan megformált szerep nyugalma, súlya, kisugárzása is fontos alkotórésze volt az előadásnak. Végül pedig egyszeri, de sorsfordító megjelenésével, a harsonák átszellemült hangjaival kísért Égi hangként Cser Krisztián is tökéletesen ragadott meg egy karaktert.

Vashegyi György
Vashegyi György

A főszereplőkhöz visszatérve: a hatodik évtizedének derekán járó Ramón Vargas mindvégig tökéletes diszpozícióban, töretlen kontrollal és intonációval énekelt; hangjának szépsége inkább nemesedett, mintsem megkopott volna. Mindezzel együtt hosszú ideig úgy éreztem, hogy bizonyos fokig előnyben részesíti a hangot a megformált szereppel szemben, mely utóbbi így statikus és vázlatos marad. Idővel azonban Vargas szerepformálása fokozatosan életre kelt, átforrósodott, s a hiányérzet legkésőbb a III. felvonás nagy kvartettjére, majd különösen a zárójelenetre teljesen megszűnt, és a maradéktalan elismerésnek adta át a helyét.

Hasonló folyamat játszódott le bennem Idamante, azaz Margarita Grickova esetében is. Az ő esetében eleinte erősen zavart a kifejezetten 19. századi képzeteket keltő, Azucenát vagy Carment idéző, sötétített, nagy vibratóval operáló hangképzés, amelyhez határozott orosz akcentus, továbbá az „r”-ek ropogtatása is járult. Eltartott egy ideig, amíg ehhez hozzászoktam; akkor azonban ámulva fedeztem fel addig fedésben maradó értékeit, rendkívüli zenei intenzitását a drámai pillanatokban, majd váratlanul érzékeny, sőt olvadékony alkalmazkodását a III. felvonásban Baráth Emőkével énekelt nagy szerelmi duettben.

Legegyöntetűbb, legmaradéktalanabbul pozitív élményem éppen vele, Ilia megszemélyesítőjével kapcsolatos. Baráth az évek folyamán a hang és a kifejezés súlya, színgazdagsága tekintetében igen jelentős fejlődést mutatott, s eszközei és adottságai ezúttal is tökéletesen harmonizáltak mind a mű korával és stílusával, mind pedig az önzetlen, nemes és szűzies Ilia alakjával. A II. felvonás bensőséges nyitójelenetében, amelyben remélt apósát szeretetével árasztja el, a III. felvonást nyitó gyengéd áriában vagy a már említett szerelmi duettben egyaránt varázslatos szépséggel és átéléssel énekelt. És ragyogóan, hiteles szenvedéllyel és áradó dallamossággal, egyszersmind világító szépségű hangon énekelte Serena Farnocchia is Elektrát. A kvartett pedig a mű egyik csúcspontjává vált azáltal, hogy a négy énekes a maga szerepén túl egymásra is messzemenően koncentrált.

Végül még valakinek a nevet kell feltétlenül megemlítenem, mint a megérdemelt siker egyik legfontosabb forrásáét: ő Fábri Flóra, aki a fortepiano mellett ülve a viszonylag nagy fizikai távolság ellenére is minden énekes érzékeny és megbízható partnere volt a secco recitativókban.

Szerző: Malina János
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Időpont:  2016. április 10.