Béla és Zoé magányban fogant, valószínűtlen barátsága adja Hevér Dániel nagyjátékfilmes bemutatkozásának alapját, melyben a kilátástalanság és a szociális elszigeteltség hozza össze az idősek otthonába dugott férfit az otthonából menekülő tinédzserrel. CSOMÁN SÁNDOR KRITIKÁJA.
Dankó István rendezése a téli orosz pusztaságba vetett embert, a létezés minimumán való lebegés reménytelenségét mutatja be. Ez az elvont kép azonban különös módon ismerőssé válhat egy 2023-ban Magyarországon élő nézőnek. Véletlen? Aligha. KESZTE BÁLINT KRITIKÁJA.
Nem muszáj, hogy legyen követhető sztori, főhős, akivel azonosulni lehet – ezek hiányában még lehet pompás egy előadás. Legutóbb például a Melancholy Rooms volt ilyen. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.
Amikor még egymás mellett ültünk, s néztük azokat, akik egy valós diktatúra elképzelt bunkerének omladozó üregében egymás mellett ülnek, nem sejtettük, hogy napok múlva megtapasztaljuk, milyen szétültetve élnünk, valós bezártságban, egy új életforma alján. GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.
Én megértem, hogy évad végén lazulni kell. Azt már kevésbé, ha egy színház – ráadásul épp a Katona – nagyjából az egész évadban lazul. Mintha nem lenne miről beszélni a színházban manapság, marad a szelíd és szolid perfekcionizmus. Már amikor. CSÁKI JUDIT ÍRÁSA.
Pályakezdése a Katonához kötötte, érett színésszé a Nemzetiben vált. Most a Vígszínház oszlopos tagja. Szerepei, alakításai erősek, beégnek. „Nehézfiú, érzékeny színész és ember. A Színikritikusok Díjának egyik idei jelöltje Mohácsi János Istenítéletében alakított John Proctor szerepéért. MARTON ÉVA INTERJÚJA.
Hosszú orosz őszi estéken a vidékiek mindig lottót játszanak: „Unalmas játék, de ha megszokja az ember, hagyján”. Két fiatal kivételével Ascher Tamás elegáns rendezésének alakjai is megszokták; csak rakosgatják a számokat a táblákra. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
Mellékes tényező, hogy a festő-rajztanár Kis János ezúttal nem szikár művészalkat, hanem testes férfi, némi óriáscsecsemő jelleggel. Ő ugyanis nem azonos a címbeli ókori aszkétával. Egy ál-aszkéta nem törvényszerűen hasonlít arra, akivel céltévesztett világundorában példálózik. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
A görög sorstragédiát nem látom benne, pedig a beharangozóban ilyesmit ígérnek; igaz, van kar, meg a szereplők neve is maga a szerep, de mégsem görög sorstragédia, hanem súlyos magyar és kortársi társadalmi látlelet a Katonában bemutatott előadás, Az olaszliszkai. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.
Sorozatunkban a Színikritikusok díjának idei várományosait szólaltatjuk meg. Lázár Kati Jászai Mariként, vagyis a Kripli Mari című estjével esélyes a legjobb női alakítás kategóriában. STUBER ANDREA INTERJÚJA.
A háttér érdekesebb, mint az előtér. Többet mond, amit elhallgatnak, mint amit kikiáltanak. Jobb, ha borul a forma logikája, mint ha fennáll. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
Ronyecz Mária, Gelley Kornél, Horváth József és Vajda László – négyen a Katona József Színház alapító tagjai közül, akiket már nem láthatunk, akik csak emlékeinkben élnek. NÁNAY ISTVÁN ÍRÁSA.
A tavaly megjelent, történetét időben visszafelé göngyölítő sikeres regény színpadi változata sokat megőrzött a színtiszta epikumból, elmesélésből. Ha egy narrátor három percben összefoglalná az első részt, máris kezdődhetne a sokkal ütőképesebb második. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
Gyűlöletáriákból szőtt komor társadalomkép bomlik ki a nemzetostorozó osztrák író, Thomas Bernhard hőseinek ajkán. S miközben bepillantást nyerünk az újraéledő náci veszélytől irtózó nagypolgári család szó szerint is gyászos jelenébe, feltárul a sötétlő múlt, amely beárnyékolja az ingatag jövőt. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.
Ödön von Horváth 1929-ből keltezett, s manapság kevéssé kultivált fanyar darabját állította színpadra a Katona József Színház Ascher Tamás rendezésében. A virtigli válságtermék nett előadásban került a közönség elé, csak épp eredeti műfaját cserélte el: bohózatként elbeszélt szatírából könnyed burleszkké alakult. LÁSZLÓ FERENC KRITIKÁJA.