Nem véletlen, hogy a 2015-ben induló, nyolc évadot megélt Inkubátor Programot leginkább a szociálisan érzékeny, kisrealista drámák határozzák meg: egyrészt a költségvetés szűkössége egyébként is keretek közé szorítja az alkotót (kezdetben 62, a későbbiekben 100 millió forintból készíthetnek filmet, mely idén 120-ra nőtt), így első nagyjátékfilmjüket jól lehatárolható, hangsúlyosan karakterközpontú narratívába ágyazzák; másrészt a pályájuk elején járó rendezők fogékonyak az őket személyesen (is) érintő társadalmi problémákra.
Az eddig tematizált kérdéskörök között találunk lakhatási válsággal foglalkozó szatírát (Kilakoltatás), apa-lánya kapcsolatról szóló drámát (Külön falka), Z generációs fiatalok szertelenségét bemutató coming-of-age mozit (FOMO – Megosztod és uralkodsz), de zeneiskolai tanár-diák zaklatási ügyet feldolgozó történetet (Szép csendben) is. A rövid felsorolásból is kivehető, hogy a súlyos felvetések mellett kiemelt szerepet kapnak a generációs kérdések, melyek fókuszálhatnak egy adott csoportra (pl. tinédzserek a FOMO-ban), de az abból fakadó különbségek és az ahhoz tartozó interperszonális viszonyok/súrlódások is gyakran képezik a fabula tárgyát (szülő-gyerek viszony a Külön falkában, a Szép csendben tanár-diák relációja stb.).
Ebbe a keretrendszerbe illeszkedik a Los Angeles-i AFI Conservatory filmrendező szakán végzett Hevér Dániel egészestés debütálása is, melyben a jelentős korkülönbség ellenére hasonló lelki folyamatokkal/nehézségekkel küzdő főszereplők véletlenszerű találkozásából formálódó barátság kerül a középpontba.
A kép forrása: MAFAB
Az idős Béla (Szacsvay László) fürdés közben beveri a fejét, ezért Berlinben élő fia (Valcz Péter) egy idősek otthonába dugja, ezzel egyszerre áthelyezi a felelősséget az intézmény kezébe, másrészt próbálja megóvni csípőproblémákkal küzdő apját az újabb balesetektől. A makacs férfi nem akar beilleszkedni a közösségbe, ám egy éjszaka találkozik a közmunkásként ott dolgozó, anyja (Réti Adrienn) és alkalmi partnere elől menekülő Zoéval (Kizlinger Lilla) – akiben baj- és sortársra talál: közösen próbálják elérni, hogy visszatérhessen régi, önálló életéhez.
Gyorsan formálódó, egyre szorosabbra fűződő szövetségük elsőre szokatlan, ám mélyrétegében közös elemeket hordoz: Béla elvesztette szabadságát, nem hajlandó társaival beszélgetni, ezért mindenáron ki akar szakadni az őt korlátozó közegből, míg Zoé bárhová mehet, ám sehol – és legfőképp anyja lakásán – nem érzi magát otthon, nem tud kihez fordulni problémáival (anyja nem foglalkozik vele, nincsenek barátai), ezért leginkább az iránytalan csavargásban és a zenében talál múló menedékre. Mindketten a társadalom perifériájára sodródtak, idegenként bolyonganak abban a világban, ahol igazán egyiküket sem hallgatják meg.
A Valami madarak az idős-fiatal barátság toposzát használva arra mutat rá, hogy a magány, a meg nem értettség és az otthontalanság érzése nem kor függvénye, hanem nemzedékeken átívelő tendencia, amellyel sokszor a szociális háló és a család sem tud – vagy nem akar – mit kezdeni. Béla fiát már régen elvesztette (amikor az német párjával külföldre költözött), unokája pár másodperc erejéig tűnik fel a képernyőn, vagyis magánéletének utolsó kapaszkodóitól is több száz kilométer választja el. Ezzel párhuzamosan az iskolai verekedés miatt közmunkára ítélt Zoé hiába próbál beszélni anyjával, Klári szinte teljesen ignorálja problémásnak elkönyvelt lányát – mindig magára, vagy éppen „alakuló” párkapcsolatára tereli a szót. Az elszigeteltség azonban nem csak a történet szintjén realizálódik. Nagy Marcell képei néhol középen két részre osztják a teret, melynek egyik felén a magára maradt főhős, a másikon a személyes problémát kiváltó ember(ek) kapnak helyet: a fürdőszobában randira készülődő anyuka és a hűtőben kaját kereső lánya, az egyedül ülő idős férfi és az egymással társalgó többi lakó. A két elveszett lélek reménytelenségében talál egymásra, közös küldetésük – hogy kijuttassák Bélát az idősek otthonából – végre új célt és értelmet hoz ingerszegény életükbe, melyben mindketten tanulnak valamit nem csak egymásról, de magukról is.
A Valami madarak (mely cím a film végén kap értelmet) kulcsa a témafelvetésen túl abban rejlik, hogy a két, merőben eltérő életszakaszban járó szereplő közti közösséget manír nélkül képes érzékeltetni. Hevér Dániel filmje – melynek forgatókönyvét a rendező Kertész Zsanettel írta – kedves, sokszor talán túl naiv – gondolva itt az idősek otthona idealisztikus mindennapjaira -, de nem együgyű: először konzekvensen felépíti a két főszereplő hátterét, hogy már az első, éjszakai rántottázásba torkolló találkozásnál magától értetődően működjön a kémia.
Bélát egyből megfogja Zoé nyerseségéből fakadó őszintesége (kérdés nélkül letegezi, beszól a lassúsága miatt stb.), akiben fogadott (és vágyott) unokáját látja, míg a tinédzsert végre felnőttként, és ezáltal emberként kezelik, elvárások és feltételek nélkül – éppen úgy, ahogy azt az anyjától várná. Az idős-fiatal barátságon túl rengeteg egyéb kérdéskör sejlik fel a cselekmény kibomlásával: a külföldre távozó gyerek, a papírhegyekből és érzéketlenségből épült bürokrácia, vagy a párkapcsolatra vágyó, sérült anya. De a drámai él mellett megférnek a humort játékba hozó szegmensek is, mint az idősek otthonában működő színtársulat, mely egy ponton A zebrakirálynő című abszurd darabot adja elő.
Mégis, a Valami madarak másfél órája katarzis nélkül pörög le a szemünk előtt, leginkább azért, mert külön-külön sokat foglalkozik főhőseivel (bár érthető okokból kevesebbet Zoéval), közös momentumokból, az ajándékvásárláshoz vagy a közös éjszakai büfézéshez hasonló jelenetekből nem kapunk eleget ahhoz, hogy a film végére igazán beérjen a két karakter közötti különleges kapcsolat. A későbbi történésekhez képest kissé hosszúra nyúlik az expozíció, Béla és Zoé fél óra után találkoznak először (egy ebédjeleneten túl, melyben nem beszélnek egymással) és utána is többször „válnak külön”. Béla szála egyértelmű prioritást élvez – amit a film végig is visz – ám ezáltal Zoé és a kettejük barátsága kevesebb időt kap: a Valami madarak története vagy két órában lehetne igazán erős, vagy egy fókuszáltabb, csak a két főhős viszonyára építő, a hátteret kevésbé kibontó szerkesztésmóddal – holott a felmutatott anya-lánya viszony már önmagában is erős filmötlet lehetne.
Ugyan néhol egyhangúan, kiszámíthatóan csordogál a cselekmény, Hevér Dániel rendezői bemutatkozása minden generáció számára fogyasztható élmény, amely tovább bővíti az Inkubátor Programból kikerülő, társadalomtudatos filmek egyébként is gazdag halmazát, és nem utolsó sorban azon rendezőkét is, akikre a jövőben is érdemes lesz odafigyelnünk.