Semmi különös nem történik ezen az estén. Úgy értem ezt, hogy normál esetben, vagyis alapjáraton ennek, ilyennek kellene-lehetne lennie a színháznak. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.
A produkció alkotói hagyományos fogást akartak főzni karácsonyra, de újítani is szerettek volna. A reformmenühöz azonban nem volt elég ötlet és alapanyag. MERÉNYI PÉTER KRITIKÁJA.
A haláltudattal viselős, összegző-lezáró öregkori líra jelentékeny vonulata a magyar költészetnek: az Őszikéktől a Kháron ladikjánig, vagy épp Kálnoky László utolsó néhány verseskötetéig. Furcsa tán leírni, de ehhez az erős sorhoz csatolható most Nádasdy Ádám (csakis fizikai valójában) karcsú kötete is. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.
Nádasdy Ádám, a nyelvész, a költő és a fordító újból szokatlan vállalkozásba fogott: lefordította egyik „érinthetetlen” nemzeti drámánkat, a Bánk bánt magyarra. Magyarról. SCHILLER MARIANN ISMERTETŐJE.
A hang, amelyen a szereplők megszólalnak a Belvárosi Színház Dühöngő ifjúság című előadásában, a kétezer-tízes évek végének hangja. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.
Nádasdy hatalmas munkája meggyőzően bizonyította, hogy mellőzhető tehertől szabadulhat akár a Dante-fordító is, ha meg sem próbál úgy tenni, mintha a szerzővel együtt ő is a messzi és mély múltból szólna, ehelyett inkább a szöveg lehető legpontosabb értelmezésére törekszik. BARNA IMRE KRITIKÁJA.
A Nemzeti jókora színpadán egy kis fehér doboz: ez a játéktere a Tévedések vígjátékának. Díszlet semmi, de még járás sincs. Jelenet, sötét, új szereplők, sötét, megint új szereplők. Képsorozat. Mozgóképsorozat. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.
Henrik, az ötödik (Nagy Zsolt), másnaposan és kialvatlanul hunyorog a frissen elnyert hatalom fényében. Szájszéle remeg, de fegyelmezett, elszánás és félelem uralja. Okkal. Ő aztán tudja, mi lakik népe szívében. GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.
Minden igyekezet hiába, a Vízkeresztet nem lehet érdemben bemutatni egy négyezer fős nézőterű szabadtéri színpadon. A strandváltozatot láttuk. PROICS LILLA KRITIKÁJA.
Az egyik legnagyobb hatású rendező, akinél mintha tegnap lobbant volna föl a Don Juan közel száz gyertyalángja, örökre belevésődve az emlékezetbe. A mai színházi élet színe-java nála tanult, ki színpadon, ki már csak a főiskolán, mert nagyon elegánsan és határozottan cezúrákat húzott. Most a színházi kritikusok életműdíját kapta. VLASICS SAROLTA INTERJÚJA.
A „Velence elnöke” tisztségétől, a bírósági döntés felelősségétől számítóan távol maradni igyekvő Dózse az előadás végén beszédes mozdulatot tesz. Alakítója, Fesztbaum Béla – jelentőségteljes pillantást vetve ránk – két alkarját, kézfejét nyisszantó mozdulattal elrántja egymás felett. Vége. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
Tetszik, ahogy. És itt tetszik. Ahol a repertoár nem csekély részét Gothár Péter jegyzi rendezőként, az átiratban humorforrás lehet az ő neve, és egy kitömött hatalmas szarvas láttán hajlandó vagyok nevetni, ha a nemrég elhunyt Juhász Ferenc klasszikus Szarvas-énekével viccelnek. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
Egy hónapon belül két helyen mutatták be A velencei kalmárt. A Pesti színházi produkció rendezői megközelítése esély sem ad arra, hogy a mű a maga komplexitásában megszólaljon, Székesfehérváron pedig a nagyvonalúan, bár kissé tempótlanul lebonyolított – s elemzésem egyedüli tárgyát képező – előadásban jó pár eldöntetlen és megválaszolatlan kérdés maradt. NÁNAY ISTVÁN ÍRÁSA.
A Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban töltöttünk négy estét, az évad első felének bemutatóit láttuk. Leginkább két előadásról írok. PROICS LILLA BESZÁMOLÓJA.
Formát bontottak az idei Verzión vetített magyar dokumentumfilmek – hol pozitív, hol negatív értelemben. SOÓS TAMÁS BESZÁMOLÓJA.