Szabó Márta Claire Zachanassianja a Móricz Zsigmond Színház nagyszínpadán kezdettől fogva rendíthetetlen. Első pillantásában, amit a rég nem látott Illre vet, ott van minden: a sértettség és az elszántság. Öl a szemével azonnal. STUBER ANDREA KRITIKÁJA.
Nagy fába vágta a fejszéjét Horváth Illés, hiszen klasszikus Broadway-musicalt állított színpadra. Ez a közönség szempontjából a „play-it-safe” tipikus esete, de szakmai oldalról meglehetősen nehéz újat mondani a hazai színpadokat többször is megjárt Kabaré-Chicago-My Fair Lady mesterhármas után. Továbbá bajos egy olyan darabot magabiztosan adagolni a közönségnek, ami önmagában is rendhagyó, aszimmetrikus dramaturgiát követ, ráadásul (spoiler alert!) nem is ér a legvidámabb véget. MOSOLYGÓ MIKLÓS KRITIKÁJA.
Sokféle útja van manapság a kortárs magyar drámák megszületésének. Az egyik legkarakteresebb a Színházi Dramaturgok Céhe által életre hívott Nyílt Fórum, amely hosszú ideje, évről évre szisztematikusan gondozza, fejleszti a fiatal (és nem csak fiatal) szerzők munkáit. Az évek óta működő modellről annyit előzetesen el kell mondani, hogy minimum eredményesnek bizonyult. KOVÁCS DEZSŐ ÍRÁSA.
Idillien kék a Wienerwald fölött, mögött az ég horizontja, ahova a bárányfelhők is csak a békés esztétikum miatt kellenek. Pont, mint egy mesekönyvben, a darabcímmel összhangban. És pont ez az, ami nyugtalanító. PAPP TÍMEA KRITIKÁJA.
Dühös női beosztottak állnak szemben egy kegyetlen kapitalista cégvezetővel, aki igényeiket semmibe veszi, szexista zaklatóként uralkodik rajtuk. A 9-től 5-ig alaphelyzete, ha kissé talán szélsőségesen is, elég pontos látleletet ad arról, amiben élünk. PUSKÁS PANNI KRITIKÁJA.
Az igazán nagy történeteknek van egy furcsa jellegzetességük: akárcsak a boldog családok, mind hasonlóak egymáshoz. NAGY KLÁRA ÍRÁSA.
Most éppen a Delila nyíregyházi előadásáról szóló kritikát kellene írnom. Helyette jelenik meg ez a cikk – hogy nagyon rossz csere, az tuti. CSÁKI JUDIT ÍRÁSA.
Mohácsi János lényegében mindent rábízott színészeire, s jól tette. Érett, minuciózusan kidolgozott színészi játék élteti a jó tempójú, pörgős előadást. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.
Van az úgy, hogy egy ország – vállalva a túlzásokat: egy kontinens, az egész világ – beleszeret egy színészbe. Vagy valamelyik alakításába. S aztán az emlékező szeretet tartósnak bizonyul. Ez történt Bárány Frigyessel első filmszerepe, Az aranyember Kacsukája esetében. TARJÁN TAMÁS KÖNYVISMERTETÉSE.
Párbeszédre hív – talán ez a törekvés jellemezte leginkább az idén 25 éves Tatabányai Jászai Mari Színház, Népházban első alkalommal megrendezett MOST FESZT, a Monodráma és Stúdiószínházi Fesztivál minden eseményét, megmozdulását. SZEMERÉDI FANNI ÍRÁSA.
A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban Koltai M. Gábor egy Tamási Áron-drámát dolgozott fel úgy, hogy az alapszövegből az idealizáló-nosztalgikus, lágy részeket kimosta, s helyette kötőelemként a Csík Zenekar zenéit használta föl. SÁNDOR ZITA ÍRÁSA.
2004 óta töretlen sikerrel játssza Spiró György komédiáját a Katona József Színház: az előadásra alig lehet jegyet kapni. Időközben Győrben is bemutatták a művet, Török Ferenc pedig filmet forgatott belőle. Nyíregyházán a színmű zenés betétekkel feltuningolt változata látható. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.
Nemigen óvatoskodik a nyíregyházi színház Radnóti-estje. A félhomályos színpadra megérkezik Fellinger Domonkos (magát a költőt játssza), és belekezd a Hetedik eclogába. Interpretációja tiszta, hiteles, sűrű. Szinte fokozhatatlan magasság/mélység. MARKÓ RÓBERT ÍRÁSA.
Gyakori vélekedés szerint jó előadásban jó színész(ek)nek a telefonkönyv eljátszása sem okozhat gondot. Rose műve nem sokkal jobb színmű a telefonkönyvnél. A nyíregyházi társulat élvezetes előadást faragott belőle. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
Hommage à Ruszt József – Telihay Péter nem kötelező irodalmat színszerűsít, hanem hajdanvolt mestere előtt tisztelegve, az ő Tragédia-rendezéseit továbbgondolva állítja színre a nagy magyar klasszikust. NÁNAY ISTVÁN KRITIKÁJA.