Jóllehet némi hazardírozó kedvnek köszönhetően egészen izgalmas fesztivállá kerekedett a júliusi Thealter, az elvitathatatlan hiányosságok feledtetése szempontjából a szeptemberi folytatás mégis indokoltnak bizonyult. Idén ősszel először – talán nem utoljára. LÉNÁRT ÁDÁM ÍRÁSA.
A fiú felnő, férfi lesz belőle, küzd, küzd és megint csak küzd, hogy aztán végül szükségszerűen elbukjon. Hiába, még ma is a banális történetek a legjobbak. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.
A színészek szinte egyöntetű ujjongással beszélnek az ukrán vendégrendező nyitott, konzultatív, megengedő munkamódszeréről, a „mózsno” („lehet[séges]”) ars poeticájáról. A szabad, tágas színészi akarat helyett azonban beszűkült rendezői önérvényesítés valósul meg. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
A Bárka újabb kortárs színpadi művet mutatott be, Göttinger Pál újra ősbemutatót rendezett, zenés színházat gyerekeknek – komoly vállalások, meglehetős eredmény: mitológiai játszótér és operai gyorstalpaló fiatalabbaknak és kezdőknek, idősebbeknek és haladóknak. MARKÓ RÓBERT KRITIKÁJA.
Szarból nem lehet ostort fonni? Trigeusz az emberi ürülékkel táplált ganajtúró bogár hátán emelkedik az égbe, hogy szétnézzen vagy szétüssön a silány istenek között. Ám szarból tényleg nem lehet ostort fonni. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
A III. Ördögkatlan Fesztivállal akkor tennénk jót, ha hallgatnánk róla, mint a sír. Most ugyanis gyerekkorunk vidéki nyaralásainak nosztalgiájával vegyes, szeretet alapú, barátságosan nyegle összművészeti táborait idézi, amelytől távol áll a sznob-kulturális kivonulás. SISSO ÍRÁSA.
Mást se ír a külföldi és hazai szaksajtó a kortárs norvég szerző munkásságáról s különösen e darabjáról: hagyományos realista, pszichorealista módon nem közelíthető meg. Tudta ezt Szabó Máté rendező is, hiszen ő maga ugyancsak körvonalazta a tényt a színház magazinjában. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
Nagy strapának van kitéve Mucsi Zoltán jelmeze. Előbb zöld szószt önt hajára, ingére, nadrágjára, majd szódával spricceli magát alaposan, végül harminc percet forgolódik, beszél egy vízzel telt üvegmedencében. A néző türelmét pedig az előadás rongyolja. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
„Papa, lenyomunk egy vonósnégyest?” – sikkantja a Haydn zsenije előtt tisztelgő ifjonc Mozart a darabban. „Ketten?” – hüledezik az agg mester. Szöveg és zene birkózik egy pár koponya társaságában a Bárka színpadán. A muzsika győz. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.
Lars von Trier 2003-as filmje az elmúlt évtized egyik legerősebb színházi élménye volt. De mi van akkor, ha valóban színpadra kerül a Dogville nagyívű története? MOLNÁR ZSÓFI KRITIKÁJA.
Mi keresnivalója van a jó nevű kortárs táncos-koreográfusnak a – Balassa Péter szavaival – szűkös magyar drámatörténetben fordulatot hozó Nádas-drámák környékén? JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.
Szemünk előtt születik, hal meg és éled újjá a bohóc, s a helyben készült akcionista képek közt kakukktojás egy szarvas élethű krétarajza. Bár jazz alapú kortárs zenét hallunk, bennem a Cantata profana szarvassá lett fiú motívuma is felidéződik. NÁNAY ISTVÁN KRITIKÁJA.
Évek óta járják kamaszok a poklot Vidovszky György rendezéseiben. E poklot hol ők teremtik, hol a világ – persze, a kettő nem független egymástól. A Zendülők hősei kis édenkertet próbálnak építeni a pokol közepén – a vállalkozás valószínűleg eleve halálra ítéltetett. URBÁN BALÁZS KRITIKÁJA.
Tim Carroll különös kísérlete során két társulat nemhogy mély vízbe, de feneketlen tóba ugrott fejest. A kérdés, mely nyilván az alkotókat is érdekelte: mi születik a teljes káoszból és felkészületlenségből, a színészek magukra hagyatottságából? A válasz: kabaré. RÁDAI ANDREA KRITIKÁJA.
Igazi belefeledkezős színház a Hermanisé. Nem pusztán arról van szó, hogy a rendező időt hagy arra, hogy eltűnődjünk a részleteken, hanem egyenesen elvárja a nézőtől, hogy ráérős kényelemmel minden színre lépő színésszel és a játéktérbe kerülő tárggyal viszonyt alakítson ki. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.