Ez pedig nem eshet nehezére senkinek akkor, ha mindaz, amit a színpadon lát, nagyon ismerős. Persze, nem feltételezem a Bárka Fesztivál közönségének többségéről, hogy 1968-ban (vagy egyáltalán: valaha) járt volna Rigában, azaz nem gondolom, hogy a nézőtéren ülők közül bármelyikünknek első kézből származó információi lennének arról, hogyan és miként zajlott ott és akkor az élet. De hát ez nem is feltétel: a Simon and Garfunkel sem koncertezett a lett fővárosban negyven évvel ezelőtt, ennek ellenére létrejött A csend hangjai című előadás, ami, lám, pontosan arról szól, hogy a híres amerikai banda nem volt ott. Vagyishogy de, nagyon is ott voltak; a vágyakban és az álmokban, a hallani vélt és a valóban hallott dallamfoszlányokban, minden agyonhordott és agyonmosott ruhadarabban, egyszóval a levegőben, és mint megtudjuk Alvis Hermanistól, még a befőttesüvegben és a tejben, sőt a könyvek lapjai között is.
![]() |
Ritka színházi demokrácia részesei leszünk, merthogy a fentiek miatt igazán lényegtelen, éltünk-e már akkor, azaz mindegy, hogy van-e a látottakról közvetlen tapasztalatunk vagy sem. Igaz, akinek volt szerencséje megélni a szocializmus kínosan nevetséges hétköznapjait, az valószínűleg többet vesz ebből a fajta, saját világát minuciózus részletességgel megkonstruáló színházból. Nemcsak (vagy nem kizárólag) életkori és/vagy lakóhelyi, hanem kulturális törésvonalak mentén is érezni azonban finom szelekciót: például Antonioni Nagyításának a színpadon mesterien újraélesztett, híres-hírhedt fotós jelenetét még többünk könnyedén azonosítja, de a felismerés örömében máris ott bujkál egy kérdés: lehet, hogy a többi, amit látunk, szintén „csak” idézet?
A díszlet például máris az; igaz, önidézet: Hermanis nálunk is bemutatott A hosszú életének odúi most egybenyitva, egyetlen, jó hosszú és művészien lepusztult padlás(?)teret mutatnak. A koszosan is valamelyest otthonos, kisebb cellákra láthatatlan vonalak illetve a figyelmet precízen irányító fények mentén szabdalt terepet szépen belakják az első részben inkább rövidke és sokszor humoros helyzetgyakorlatokat, a második részben viszont komolyabb-komorabb hangvételű, hosszabban kifejtett epizódokat egymás mögé helyező előadás szereplői. Akik egyébként egy kivétellel mind igen fiatalok, és ez nagyon jól látszik akkor is, amikor elképesztő parókákban és határozottan átgondolandó méretű barkóval, szódásüveg szemüvegben vagy bubifrizurában, nájloningben meg trapéznadrágban feszítenek.
![]() |
Épp úgy szippant be az előadás idézte kor(hangulat), ahogyan a nyitó képben a színpadra besettenkedő, fenékig érő hajú, csillogó műbőrkabátkás, tenyérnyi méretű légy-napszemüvegben virító, zseblámpát szorongató két fiatal lányt. Az világos, hogy valami tiltottat tesznek, ahogy kuncogva, röhögcsélve ajtóról ajtóra végigjárják az egész teret, hogy különböző zenegépekből előcsalják az előadás címadó dalának a lakás végére eljutva már igencsak unott arccal elzümmögött, jól ismert dallamait.
A nyitó jelenetben nemcsak egy titkos szoba ajtajai tárultak fel: a két lány időkaput nyitott, amin keresztül mi is besétálhatunk – egyenesen a hatvanas évekbe. A jelenetek a hiper- és a szürrealizmus határán billegnek, mint Hermanisnál gyakran, s az állandó szótlanság színházban ritkán megélt bőbeszédűségnek hat. Mégsincs rövidre zárva semmi, kérdéseket, vagyis továbbgondolható és -gondolandó történeteket bőséggel ad az előadás. Például először meglepve nézem, ahogy a tucatnyi fiatalból álló kommunában mindenki a befőttesüvegben tárolt tejet használja az elvágyódó tudatot jótékonyan módosító szerként. Abban viszont már semmi csoda nincs, hogy a lelkes olvasókör (na ja, tévé nem volt) tagjai a megviselt külsejű kötetek lapjai közül muzsikát bányásznak elő, vagy hogy egyszercsak jókora elefánt kezd játékos randalírozásba a színen. A szigorú tekintetű bábuska – aki valójában a tiltott nyugati muzsikát csak a kiválasztott keveseknek szállító (zene)felügyelőnő –, a csókolózás tudományát különböző méretű befőttesüvegeken gyakorló hölgyek és urak, a telefonzsinór két végébe gabalyodott szerelmesek – csak néhány a felejthetetlen figurák hosszan kígyózó sorából.
![]() |
És így lesz önálló szereplő egy egyszerű tollpihe is, „akit” a földön ülő, fekvő szereplők zenére tornáztatnak, táncoltatnak a levegőben. Attrakció ez a javából, hiszen kivételes koncentrációt követel a színház kötött szabályaihoz alkalmazkodni nem tudó pihe perceken át történő levegőben tartása, majd hirtelen elengedése. Ahogy a játszók óvatosan, már-már gyöngéden passzolgatják egymásnak, „akció” közben képződik meg előttünk Hermanis színházának a leglényege.
![]() Jelenetek az előadásból. Fotó: Szkárossy Zsuzsa |
A míves helyzetgyakorlatok néhány témát járnak körül, játékosan és kifogyhatatlan ötletességgel. Születés és halál, szerelem és szexualitás, férfibarátságok és női praktikák váltják, kergetik egymást Hermanisnak a flower power szivárványszínű égisze alatt fogant eposzában. Melyben három órán keresztül egy árva szó sem hangzik el, mármint élőben nem, hiszen folyamatosan szól Simon and Garfunkel összes műve a The Sound of Silence-től a Mrs. Robinsonon át a Bridge Over Troubled Water-ig bezárólag.