Azt a sommás megjelölést olvashatjuk Az orvos című Robert Icke-mű előadásának szórólapján, hogy „thriller”. Hát, én nagyon nem ennek érzékeltem a Kultúrbrigád, az Átrium és a KULT2 Alföldi Róbert által rendezett változatát. Bár lehet, hogy nem értem a nyelvi játékot. Viszont akkor már elgondolkodtam a darab műfaji sajátosságain.
 Kocsis Gergely és László Zsolt |
Merthogy Az orvos az orvosi végzettséggel rendelkező osztrák drámaíró, Arthur Schnitzler bő száz évvel korábbi, Bernhardi professzor című művének teljes joggal aktualizált és teljességgel feleslegesen szentimentalizált parafrázisa. Míg Schnitzler a tudományos és a vallási meggyőződések kórházi esetbe ágyazott, vagyis dramaturgiailag hitelesített összeütköztetésével érzékelteti a korabeli Bécs antiszemita légkörét, addig Icke jócskán megemeli a tétet.
Teszi ezt azért, mert az előző század is jócskán megemelte – egyrészt a zsidóelleneséget emberirtásig fokozó iszonyatával, másrészt a (nem szerencsés szóhasználattal) társadalmi kisebbségeknek nevezett csoportok megítélésének kulturális praxisával. És ez már így is nagyon sok volna: vallás, bőrszín, társadalmi nem, szexuális önmeghatározás…
 László Zsolt és Parti Nóra |
Mindez már eleve próbára tenné a tézisdráma műfaji teherbírását: hogyan lehet a jelenünk társadalmi torzságait nem ideológiai akarással, hanem dramaturgiai arány- és ritmusérzékkel belefogalmazni a Schnitzler-mű esztétikailag jóval szellősebb, ugyanakkor az elmúlt századelő császárvárosának fojtó társadalmi-politikai légkörét kíméletlenül megjelenítő alapszerkezetébe?
Egyszerűségében hatásos képlet az 1912-es darab: egy zsidó orvos szakmai okokra hivatkozva megakadályoz egy katolikus papot abban, hogy feladja az utolsó kenetet egy haldokló betegnek, ami azután úgynevezett üggyé – és nem mellesleg működőképes drámaszerkezetté – kerekedik. Nekem már ennyi, tudniillik az eredeti alkotás aktualizálása is bőven elég lett volna. Vagy talán – a tézisdráma műfajával kapcsolatos finnyásságom miatt – még sok is.
Az érzelmes magánéleti szállal viszont biztosan az volt. Túlsúlyos. És egyúttal túl könnyű, tudniillik könnyű kézzel súlyosított, azaz színháztermelői és -fogyasztói szempontok szerint hígított. A dramaturgiailag fölös magánéleti-érzelmi teher válik elviselhetetlenné a címszereplő Dr. Ruth Wolff partnerének öngyilkosságát jelölő – megint csak a csökött finnyásságom szerint – nyálas popszámban, amely ráadásul kétszer is elhangzik az előadás során. És így rövid időn belül összesen négyszer (kétszer kétszer) voltam kénytelen meghallgatni azt, először Andrei Şerban temesvári rendezésében a MITEM-en, másodszor meg most.
Miközben telis-tele a darab dinamikus alaptulajdonságokkal és ötletekkel. Az utóbbiak közül most csak azt emelném ki, hogy a történet kibontakozása során mindig késleltetve, az egyes személyekhez kötött társadalmi előítéleteket pedzegető párbeszédekből tudjuk csak meg, hogy kinek milyen a bőrszíne. Meg egyáltalán, a szerző Icke által rendezett ősbemutatóban fekete színészek játszottak fehér szerepeket, és fordítva. Illetve női színészek férfi szerepeket, és fordítva. És ez meghatározta a további bemutatókat is.
 László Zsolt és Kocsis Gergely |
Eleddig kizárólag dr. Wolff esetében maradt meg a hagyományos (női szerep–női színész) koegzisztencia. A mű dramaturgiailag termékeny, társadalmi üzenetét tekintve pedig jelentéses elmozdításait, átforgatásait és aszimmetriáit fejeli meg Alföldi azzal, hogy az ő tálalásában Dr. Ruth Wolffot a női ruhát viselő László Zsolt alakítja – hibátlanul. Mint ahogyan a többiek is mind kiválóan hozzák a tézisdráma egyes karaktereit (a fiatal Katona Péter Dánieltől számos tapasztalt színészen át a veterán Márton Andrásig). És a látványtervező Tihanyi Ildi is világosan tagolt, a különböző tér- és időbeli síkokat értelmezve megjelenítő, következésképpen jól bejátszható teret hozott létre az egykori moziteremből lett színház mérsékelten mély és meglehetősen széles színpadán.
Az Icke-mű másik szerkezeti ötletének köszönhetően csak fokozatosan derül ki, hogy a színpadon öntörvényűen közlekedő, a Parti Nóra által játszott Charlie, Dr. Wolff „partnere” már jóval az ábrázolt történet előtt meghalt. De hogy mi vezetett az öngyilkosságához, tehát hogy mitől válik igazán megrázóvá, vagyis esztétikailag teltté és dramaturgiailag megokolttá az ő tragikus döntése – nos, ez nekem nem derült ki a darabból, a darab általam látott két megrendezéséből, sem a Şerbanéból, sem az Alföldiéből.
 Katona Péter Dániel, László Zsolt és Parti Nóra. A képek forrása: Átrium |
Dr. Wolff szakmai énje határozottan kirajzolódik, a személyes világa viszont nem. Merthogy a szentimentális háttértörténet ez esetben nem igazán szavatol a lady biztonságáért. Úgy is mondhatnám, hogy dramaturgiai vadhúsként éktelenkedik a tézis- vagy vitatkozásdráma életképes testén. Mennyivel jobban működik ebben a műfajban az Átrium színpadán jó ideje futó, Császi Ádám rendezte 12 dühös ember. Vagy – hogy ne kalandozzak túl messzire – az eredeti Schnitzler-darab, amelyet A Bernhardi-ügy címmel tűzött műsorra az Örkény Színház, Ascher Tamás rendezésében 2015-ben.
A főhős kidolgozott szakmai önazonossága és az ő elmaszatolt személyes története mellett nagyon fontos hatáselemekké válnak a különböző identitásparódiák (a bécsi Erzsébet Kórház osztályán vagy a harsányan leegyszerűsítő televízióműsorban) – amiből meg azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a torz társadalmi térben megnyilvánuló csoportidentitások (amelyek Icke színházi játékszabályai szerint szabad szemmel egyáltalán nem érzékelhetőek) helyett figyeljünk inkább az egyén saját tulajdonságaira (amelyek meg nagyon is érzékelhetőek a színészi teljesítmények jóvoltából). És akkor még nem beszéltem az igazgató főorvos és a Kocsis Gergely által alakított katolikus pap már-már bölcseleti léptékű, az adott esettől immár elvonatkoztató beszélgetéséről. Ezt is hibátlanul hozza az előadás…
Ám ennél többet nemigen tehettek az alkotók az Átrium sajátos előadóterében ezzel a darabbal, amely esetleges ízlésem és tévedékeny véleményem szerint: gyógyíthatatlan. Miként a benne ábrázolt társadalmi betegségek is gyógyíthatatlannak tűnnek. Ebben élünk. Ennek elviselését segíthetik a művészeti alkotások, amelyek közül viszont jó néhányan, minden jószándékuk ellenére, gyógyíthatatlanul didaktikusak és/vagy szentimentálisak. Icke darabja, nemzetközi sikerével együtt, ezek közé tartozik. Gyógyíthatatlan, de kezelhető. Bár bőven lehet, hogy én vagyok gyógyíthatatlanul finnyás. És ebből a színháznézői finnyásságból még ez a jó tulajdonságokban bővelkedő előadás – értsd: szakszerű darabkezelés – sem tudott kigyógyítani.