Ennél többet nemigen tehettek volna az alkotók a darabbal, amely sajnos gyógyíthatatlan. Miként a benne ábrázolt társadalmi betegségek is gyógyíthatatlannak tűnnek. Ebben élünk. BAZSÁNYI SÁNDOR KRITIKÁJA.
„Szédülés előtt görcsös, brutális fejfájás szorítja össze hátul a koponyám. […] Az agydaganatnak hármas klasszikus tünetcsoportja van, amire a diagnózis épül: fejfájás, szédüléses hányás, papillitis” – konstatálja Scherer Péter Karinthyja, aki a brutális fájdalmat próbálja meg érzékelhetővé tenni mindazok számára, akik vele együtt utazzák körül azt a bizonyos koponyát. Utazás van, de brutalitás már kevésbé. DARVAY BOTOND ÍRÁSA.
Biztosan megvan a regiszterszáma annak a szürkével kevert tüzes kéknek, amivel a szoba falát, majd kissé más árnyalatokban a lakás minden tárgyát lekenték, de úgy, hogy süt belőlük a figyelmeztetés: „Ez nonszensz. De légy résen, bármi megtörténhet!” GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.
Transzparensek, politikai programok és filozófiai értekezések taglalják hosszasan a semmit. A főhősök szerint semmi értelme bármilyen cselekvésnek, mert most minden forradalmi vállalkozás hiábavaló, az uralkodó réteg pedig nem tölti meg valódi tartalommal szónoklatait, és így a birodalom népének is jobb híján marad a semmi. Talán ismerős helyzet ez, de most maradjunk a mesénél és a gyermekrajzoknál. REZEK BORI KRITIKÁJA.
Az emberek nem tanulnak és nem felejtenek: Alföldi Róbert vicces tandrámát rendezett az Átriumban Fassbinder 1974-es filmje nyomán. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.
„Jobban szeretem az áthallásokat” – mondja az idős hölgy, aki előttem távozik a Szkénéből. „Igen, mi abban nőttünk fel” – válaszol a másik. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.
Tévedtem, amikor az úgynevezett politikai elitnek a III. Richárd és a Macbeth negyedik-ötödik felvonását ajánlgattam okulásul. Súlycsoport és érthetőségi szempontok okán sokkal, de sokkal megfelelőbb Ionesco Makbettje, ez a vérgőzös szatíra. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.
Nem jó matracnak lenni ezen az estén: a címszereplőt sűrűn elagyabugyálják a színen, s a csihi-puhiban botokkal rámért csapások a jókora laticelekre záporoznak. A néző viszont nem bánná, ha az előadás egy kicsit jobban szíven ütné. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
Műcímek egyik leggyakoribb szava az „utolsó” jelző. Pozitív, negatív, közömbös, tréfás és számos egyéb színezettel. A szó azonban igen sokszor önmaga jelentésének ellenkezőjét vetíti előre, azaz kezdetet, újraburjánzást, folytatódást sejtethet. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
Az Igenis, miniszterelnök úr! című előadás egy brit tévésorozat magyarországi újrafogalmazása, aminek az eredetije a nyolcvanas években futott a BBC-n. És tudják, hogy kinek volt a kedvenc műsora? PUSKÁS PANNI KRITIKÁJA.
Pedig az lett volna, ha nem tör ki a vihar. Már az előző esti előadást is félbeszakította az égi tűzoltózenekar, bár hivatalos esőnappal vigasztalva: az első felvonás alatt. Mi azonban hoppon maradtunk, mert „csak” az utolsó húsz–huszonöt percet mosta el az eső. PROICS LILLA ÍRÁSA.