 Tilo Werner és Csákányi Eszter |
Természetesen ahhoz éppen elég fénykép, video-dokumentum, leírás, kritika és nyilatkozat van birtokomban, hogy a koncepcionális összefüggés mellett érzékeljem a két megvalósítás eltérését. Például a színházi (sziklakórházi) eredetiben Freit (a részint énekbeszédet alkalmazó, Szent Johanna küllemű Csákányi Esztert) egy ipari mosogatóba fojtotta bele Hagen, a „terrortörpe” (Rába Roland színészi életművének csúcsteljesítménye e szikefényű szerep), a filmen egy koszladozó vécé, vécécsésze a kis kertész életének végállomása. Tilo Werner – aki a darab szellemiségét tökéletesen leképezve tört magyarsággal és ékes anyanyelvi németséggel felváltva beszél mint amolyan kikiáltó – ott SS-tisztre emlékeztetett, itt orvosra. Ne soroljuk, hiszen jószerivel egyelőre azt sem tudjuk, miről van szó. De előre bocsátandó, hogy maga a mintegy százperces film hivatkozik sűrűn előzményére, az – úgymond – három, három és fél órás bemutatóra. A szemtanúk, a bírálók szerint volt az négy, négy és fél óra is. (Koltai Tamás azt írta Mundruczó Kornél rendezéséről, a terjedelemre és a minőségre is utalva: „…baromi jópofa előadás. A legrövidebbek és legszórakoztatóbbak egyike, amit valaha láttam”.) A filmváltozat még arra is rákérdez a közepe táján – figyelmetlenség folytán vagy ironizálva –, kihasználták-e a nézők a szünetet pisilés céljából (ennek immár legföljebb akkor van értelme, ha DVD-n nézzük, és szükségünkben megállítjuk A Nibelung-lakóparkot). Tilo színes fényeket is kér – egy fekete-fehér filmben – a gyakorta megszólított, invitált, cikizett filmesektől, filmkészítőktől, akik személyként olykor a hangjukkal, utasításaikkal vannak jelen, kérdeznek, felelnek, kuncognak. A film, a műegész: színház és film a (tv-)filmben, miközben az eredeti anyagok (Térey János négyszázharminckilenc oldalas drámatetralógiája, valamint a Ring) hangsúlyozott és rögvest kifigurázott vendégül látásáról sem tesz le.
 Rába Roland és Nagy Zsolt |
Térey János Richard Wagner óriásopusa nyomán négy részből – előjátékból, fekete komédiából, szertartásjátékból és katasztrófajátékból – álló nagyszabású világköltemény-drámát írt. A zeneköltő által is kölcsönzött-újraformált (a skandináv-germán mitológiából vett), szövevényes téma újrakonkretizálásához a New York-i toronypokol adta az egyik indítást. Ahogy Térey Az Ikrek gyászbeszéde című versének első strófájában is elbeszélte: „Mert eldőlhettek délelőtt az Ikrek, / S nem tart építményt elsöpört alap, / S egyetlen apparátus-lakta szintet / Sem rejt már a tornyok éhe: térfogat – / Behódolt égbolt, pásztázhat tekintet, / Hol Ikrek álltak, az a sáv szabad. / Borzolt bordáik úgy merednek égre, / Mint sárkánygyík vázának csonka kérge.” Az amerikai-európai, német-magyar közegbe modernizált történet teljes megértésére heteket, hónapokat kellene áldozni (Tilo Werner kommentárjai folyton el is hessegetik a hiánytalan megértés lehetségességét és szükségességét, úgy téve, mintha a színházi produkció megtartotta volna zálogul mindazt, ami a filmbe nem fért). A Mundruczó Kornél-rendezés megértéséhez viszont elég annyi, hogy a „torkametszett tőke” két rivalizáló-összekuszálódó család alakjaiban mered a főisten, Wotan nélkül tátongó égre. A hatalomból, nyereségből kisemmizni akart féltestvér családtag, Hagen bosszúhadjárattal csinál történelmet. A helyenként shakespeare-i (másutt más) alkatú verssorok végül felemésztik az egész világot, melyet a fennen elzárt, jelképes Nibelung-lakópark – összes odaillő és látszólag oda nem illő figurájával – megtestesít. A birtokolni vágyott csodagyűrű Rajnai Ipar: Nyereség Garantált véset-varázsa ellentétesen teljesedik be.
 Bánki Gergely, Nagy Zsolt és Láng Annamária |
A drámanégyes világképi és kompozíciós kvalitásait, nyelvezetének emelten leszállított tragikus eleganciáját, a drámaprojekt irodalmi helyét nagyjából tisztázta a könyv 2004-es megjelenése után az elismerő kritika. A Krétakör premierje lényegében a harmadik részt (Hagen avagy a gyűlöletbeszéd) vette alapul, a Budavári Sziklakórház helyiségeinek mélyében vándoroltatva a nézőket egyik lepusztult, kísérteties gyógyintézet- és óvóhely-színről a másikra. A film az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (a Lipót) másképp és még inkább jelentéses, elhagyatott falai közé költöztette az önmagára folytonosan reflektáló, saját színház- és filmszerűségéből keserű gúnyt is űző históriát. (A Krétakör számára Menczel Róbert, a film számára Ágh Márton transzponálta díszletté az épülettereket.) Mivel e film-színháznak nincsenek nézői (ellentétben az eleve filmes eszközöket is alkalmazó színházi előadással), a közönséget kirakati (sokszor torzó) bábusereg váltja fel, önálló értelmezési-esztétikai szférát nyitva meg a fagyott műanyagtestekkel.
 Sárosdi Lilla és Péterfy Bori (Forrás: PORT.hu) |
A test, a testiség, a testi mivolt döntő fontosságú az emberi (és emberiség-) lemeztelenedés porondján. Vetkezettség alig fordul elő, mégis elementárisan, nyíltan szexualizált film Mundruczóé. A politikai, gazdasági, mindennapi szint eseményei, döntései sokszor az ön- és fajfenntartás abszurd fátumaiból, zsigeri rejtekből, erotikus késztetésekből magyarázhatók (már amennyire). Péterfy Bori (a melltartójával, köldökével kacérkodó, fenevad álmatagságú Brünnhilde), Sárosdi Lilla (az éretlen-értetlen bakfismosolyba süppedt Gutrune), Láng Annamária (a szürke egér kamikaze Gerda), Tóth Orsolya (Voglinde/Flosshilde, az animális anima) az egymásba-önmagába is belefeledkező női princípiumot jeleníti meg. Hozzájuk hasonlóan átütő dinamikájú a férfiak fizikai-fiziológiai jelenléte, noha stilizált és tartózkodó a legextrémebb, legnyersebb, leggaládabb jelenetben is. Nagy Zsolt – az ő pökhendi, terpeszkedő ifjú Siegfriedjén szökik szembe leginkább, hogy a színészek nem a saját ruháikban, hanem Breckl János válogatta jelmezekben dolgoznak –, Gyabronka József (az éltesebb középkorúság hátrányát is kompenzálni próbáló Gunther), a több szerepet alakítók közül a viceházmester fondorlatosságú Scherer Péter, az elkásásodott vén beatnik Somody Kálmán, a veszedelmesen pattogó Bánki Gergely, a langaléta termetével fenyegető-szerencsétlenkedő Katona László és a maszkjai mögé bábozódó Terhes Sándor is tökéletesen teljesít, legyen szó bármilyen természetű epizódról. A matéria ugyanis vegyes. A jelenetszervező hangzású, nem wagnertelen zenét például most négyen jegyzik: Tallér Zsófia mellett immár Bozsóki Imre, Nyírő Gergely és Darvas Kristóf is.
Mivel a wagneri ihletésből íródott Térey-tetralógia egyik része alapján készített színielőadást követve-elvetve-újragondolva jött létre a film, Mundruczó kénytelen viszonylag sokat hivatkozni, magyarázkodni a jelenet-átkötéseknél. Igyekszik ezt is a (közel)képi világ javára fordítani, ám igazi tehetsége nem akkor mutatkozik, amikor elidegenítően kilépteti magát, színészeit és filmjét a mitológiából, hanem amikor lent jár a legmélyebb bugyrokban. Ilyenkor egyszerre civil s egyben osztályrészes, szereplő valamennyi alkotó. A jelzésesség ezernyi ötletével kerüli(k) el a folyamatos realisztikusság kényszerét, miközben brutális valóságdarabokat is megtartva a környezet (a tényleges korábbi funkciójáról közvetve tudósító őrültekháza) ugyancsak őrizheti atmoszféráját.
Dobos Tamás operatőr kamerája a (tv-, mozi-)nézőt minduntalan berántja a cselekménytérbe. Maga s gépe pontosan, pompásan, szorongató és röhejes komolysággal mozogja le a személyek és folyamatok kígyózását, a labirintikus vándoroltatást, s fényeiben-árnyaiban hasonlóképp szuggesztíven kapja el a pompeji dermedtségű alakzatokat is. Nincs menekvés optikája elől. Alapjában véve mindnyájan lakók vagyunk a lakóparkban. Addig, ameddig.
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a 41. Magyar Filmszemle gyűjtőlapon olvashatják.
Vö. Schubert Gusztáv: "Holló száll Worms felé"
Báron György: A Nyugat alkonya avagy a gyűlöletbeszéd
Verpeléti András: Bombariadó a Valhallában
Kotz Laura Zsófia: Védőfelszerelés kötelező!