Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

„SOSEM TUDOD, MI VÁR RÁD A SZÍNHÁZTEREMBEN”

Beszélgetés Králl Csabával
2024. máj. 16.
Králl Csaba. Fotó: Králl Fanni
Május 17-én adja át a Trafóban a független kritikusokból és esztétákból álló kuratórium a hazai kortárstáncélet legrangosabb elismerését, a Lábán Rudolf-díjat. Összegző beszélgetésünkben Králl Csaba tánckritikust kérdeztük a kortárs tánc helyzetéről tegnap és ma a Lábán-díj által tartott tükörbe pillantva. JÁSZAY TAMÁS INTERJÚJA.

Revizor: Mint kritikust kérdezlek: kellenek a díjak?

Králl Csaba: Fordítsuk meg a kérdést: mi lenne, ha nem lennének díjak? Ha a színházi vagy a táncos közegen belül időről időre nem emelnének ki értékeket, pályaszakaszokat vagy akár komplett életműveket, a visszajelzések szempontjából jóval szegényebbek lennénk. Minden díjnak van jelentősége, de ezt nem szabad túlértékelni: a díj képvisel, megjelenít valamit egy idősávban. Fontos, hogy egy díj sosem szoborállítás, ne végérvényes, eldöntött dolog legyen, hanem inkább jelzés a szakma felé. 

R: Miért szükséges a kortárs táncot díjazni?

KCs: 2005-ben Szabó Gyuri, akkor a Trafó igazgatója hívta létre a Lábán Rudolf-díjat. A MU Színház, ami akkor nagyon erősen megjelenítette a kortárs táncot, csatlakozott. Úgy tudom, Gyuri felkérte Fuchs Lívia tánctörténészt, tánckritikust, hogy állítsa össze a kuratóriumot. Egy olyan grémiumot, aminek az összetételébe, a munkájába, a díjazási szempontrendszerébe, a díjazottak személyébe a Trafó vagy a MU azóta sem szólt bele soha, sőt a díj elnevezésében is szabad keze volt a csapatnak. A kuratórium 2005 óta független, szakmai alapon dolgozik, olyan embereket összegyűjtve, akik leginkább követik a területet. Nem csak tánckritikusokról beszélek, hanem esztétákról, művészettörténészekről, akik szorosan kapcsolódnak a kortárs tánchoz is. Ez a tágasság kifejezetten előnyére vált a dolognak, hiszen hozzájárult ahhoz, hogy a szemlélet friss maradjon. 

Amikor 2006-ban először díjazták a 2005-ös év legkiemelkedőbb táncelőadásait (akkor én még nem voltam kurátor), egy ötnapos minifesztivál is kapcsolódott a díjhoz, ahol a nominált, egyben győztes táncdarabokat meg lehetett nézni. 2012-ig anyagi elismerést is biztosított a két alapító színház, ami jól mutatja, hogy mennyire más strukturális keretek között éltünk akkor. Akkor sem volt elhalmozva a terület pénzzel, de valamiféle mozgási lehetőség adódott. A pénzt a díjazottak a következő bemutatójukra fordíthatták: a kreativitásukat és az alkotást támogatták.

R: A Parallel című lapban szerepel a kuratórium kezdeti ars poeticája, miszerint az évad során megszülető, előremutató munkák legjobbikát értékelik, fókuszban az elmélyült, új hangot kereső minőségi művekkel. Változott a cél az elmúlt két évtizedben?

KCs: Sok sajtónyilatkozatban hangsúlyosan megjelenik még egy gondolat, miszerint ez a legjobb kortárstánc-előadásért járó díj. Tisztában vagyunk vele, hogy mind a legjobb, mind a kortárs tánc kifejezéshez számtalan értelmezés kapcsolódhat, attól is függően, hogy ki milyen művészeti szocializációval rendelkezik. Amikor hat-nyolc szakember összeül, végül mégis előáll egy olyan meghatározás, amit mindenki el tud fogadni. A kérdésre válaszolva: eleinte a „legjobb” hangsúlyosabb volt, majd ez egyre inkább eltolódott az innováció, a kísérletezés, az új, szabadabb gondolkodású, határátlépő, interdiszciplináris előadások felé. Az, hogy mit értettünk kortárs táncon akkor, és mit nevezünk annak ma, nehéz feladvány, mindenesetre a kuratórium működésének szemlélete mindig szorosan kötődik a terület aktuális állapotához. Másképp mondva: a kuratórium akkor működik jól, ha a szemlélete is folyamatosan változik. Nyilván mindenkinek vannak beidegződései, de ha új impulzusok érik, el tudja engedni a sztereotípiákat. Ahogy a kortárs tánc változik, mi magunk, illetve a róla szóló gondolkodásunk is változik. A nyitottság, a kíváncsiság, az új felfedezésének vágya ott kell, hogy munkáljon bennünk, különben értelmetlen a munkánk. 

R: A belső változás folyamatos igénye a jelöltek hosszú listáján végig nézve is jól érzékelhető. Adódik a kérdés: annyira pörgős volt 2005-ben Magyarországon a kortárs táncélet, hogy akkor kellett megszületnie a díjnak? És jön az álnaiv kérdés: közel húsz évvel később is paradicsomiak az állapotok?

KCs: A 2000-es évek közepe nagyon sűrű időszak volt. Olyan alkotók, mint Bozsik Yvette, Horváth Csaba, Kovács Gerzson Péter, Frenák Pál, Goda Gábor és mások már nem pályakezdő, még nem középkorú alkotókként voltak jelen, és azóta számos generáció becsatlakozott a sorba. Fuchs Lívia precíz listát vezet az adott év táncbemutatóiról, és nagyon meglepődnénk, ha az utóbbi húsz év katalógusát átnéznénk. Komoly szelekció és leépülés történt a Covidnál, amikor a komplett színházi rendszer lefagyott, de utána is, amikor jött az energiaválság, és a befogadó intézmények hónapokra bezártak, emiatt pedig premierek sora maradt el. És ehhez jön az, hogy mára finanszírozási oldalról egyszerűen kicsúszott a talaj a kortárs és független tánc alól. Ide újabb megjegyzés kívánkozik: a független táncos közegen belül a kiemelt társulatoknak mindez nem jelent gondot, de akik évente működési pályázatot kénytelenek írni és egy szigorú rend szerint megméretik a tevékenységük, az ő helyzetük rendkívül nehéz. A kiemeltek között szereplő Bozsik Yvette Társulat 2023-as több mint 65 millió forint feletti állami támogatása például egymagában több, mint amit idén a nem kiemelt táncos szereplők között összesen szétosztottak, benne a Forte, a SUB.LAB.PRO. és a Hodworks társulatokkal. 

Még egy fontos különbséget emelnék ki: 2005-ben még működtek társulatok, és ez többségükben egy alapszintű megélhetést biztosított a táncosoknak, kisebb volt a kitettség. Ma már a legtöbb társulat csak a nevében az, anyagi biztonságnak nyoma sincs. Amikor a nyolcvanas évek közepén elindult az új tánchullám Magyarországon, olyan társulatok indultak el, akiknél komoly műhelymunka zajlott. Mára a műhelymunka jelleg, ami tervezhető, kiszámítható működést feltételezne, elveszett. A társulati létet felváltó projektszemléletnek is vannak előnyei: komoly felhajtó ereje van, ha valaki állandóan új emberekkel dolgozik, de fogadjuk el, hogy ez nem mindenkinek testhezálló. Ma is vannak alkotók, akik szeretnének fix emberekkel dolgozni, velük építkezni. Fontos, hogy a túlélésért folytatott küzdelmek közben múlnak az évek: a táncos életpályamodellről szóló törvény csak a kőszínházi struktúra szerint működő nagy balett- és a néptánctársulatokra terjed ki, a függetlenekről szó sincs benne, holott nem mindegy, hogy mi történik a táncossal, aki negyven éves kora után lekerül a színpadról. Legyen világos: ma Magyarországon a kortárs táncos közeg az egyik legkreatívabb és leginnovatívabb alkotói réteg, amit nem csak akkor vesz körül teljes létbizonytalanság, amikor dolgozni próbál, de az is bizonytalan, hogy mi lesz a tagjaival húsz-harminc év múlva.

R: Amikor a Trafó és a MU pénzt rakott a díjba, az a műfaj láthatóságát is növelte, mint az általad említett minifesztivál is. Az idők változnak, ma a Lábán-díj már „csak” egy oklevél és egy műtárgy. Mit jelent, mit képvisel ez a díj szimbolikusan?

KCs: Erre az alkotók irányából tudnék válaszolni. Amikor azt látom, hogy pályázatoktól színlapokon át interjúkig mindenütt szinte az első helyen szerepel, ha valaki nominált volt, esetleg Lábán-díjat kapott, az egyértelműen jelzi a díj helyét a szakmán belül. Biztos, hogy van, akit érzékenyen érint, hogy ő „csak” nominált, pedig ez azt jelenti, hogy ott van a legjobbak között, egy nagyon szűk merítésben, amiben akad néhány olyan munka, amit ezen belül a legerősebbnek érzünk. A kuratóriumban is állandó beszédtéma, kell-e külön díjazott, vagy elég lenne a nomináltak listája. 

R: Hogyan zajlanak a kuratóriumi ülések?

KCs: Nagyon szeretem ezeket a maratoni találkozókat, rengeteget tanulok belőlük. Nagyon fel kell készülni, hogy jó érveket mondj és meggyőző legyél. Olykor ezek éles szócsaták tudnak lenni, de végül mindig kialakul egy, a teljes kuratórium által vállalt konszenzus. Minden évben a kurátorok összeállítják a saját listájukat: van, akinél 3-4, másnál 10-12 nominálásra javasolt előadás szerepel. Összesítjük a listákat, bekérünk további felvételeket, de fontos, hogy ez már eleve megszűrt kör. És aztán kezdődik a szakmai viták hosszú-hosszú sora, ahol előadásról előadásra haladunk, akár órákon keresztül vitatkozunk egy produkcióról pro és kontra, és végül az lehet nominált, amelyik többségi szavazatot kap. Ha megvan a shortlist, újabb vitakör következik, majd a matematika dönt és mindenki titkosan szavaz: akit első helyre rakunk, egy pontot kap, a második kettőt, és így tovább. Vagyis a két legkevesebb összesített pontszámot kapó előadás kapja a díjat. 

Nem kevés szorongással jegyzem meg itt, hogy 2024 május elején, amikor beszélgetünk, ebben a közegben még alig volt bemutató, vagyis nem tudom, mi lesz jövőre a Lábán-díjjal. Mindjárt itt a nyári szünet, szóval az ősz hordoz már csak némi reményt. A befogadóhelyek eltűntek: a Trafó nagyszínpad, a MU már nem táncos hely, és itt a sor meg is szakadt. Ami azért is érthetetlen, mert a táncnak nincsenek nagy igényei, könnyen bemutatható lenne, de a rendszerből épp az erre alkalmas 100-120 fős színházak hiányoznak. Ha lenne is új generáció, nem tud előadást készíteni, hiszen nincsenek pályázatok, se anyagi biztonság és tervezhetőség, az Imre Zoltán Program is kimúlt, de még ha mindez a háttérépítmény meglenne, akkor sem tudnának hol játszani, hiszen nem kezdhetik a pályát a nagyszínpadon. A Nemzeti Táncszínház kisszínpada alkalmas lenne erre, de ott alig vannak előadások. A vezetőség részéről láthatóan nincs semmi hajlandóság arra, hogy a kortárs tánc legsérülékenyebb közegének bármiféle védőhálót nyújtson.           

R: Hogy látod, vannak a Lábán-kuratóriumnak adósságai? Értheted ezt úgy, hogy van-e olyan alkotó, aki fájón kimaradt a nomináltak vagy a díjazottak sorából, de úgy is, hogy ha engem hatodszor jelölnétek, de soha nem kapnék díjat, azt azért elég rossz néven venném.

KCs: Nézd, mi nem vetésforgóban osztunk díjakat, vagyis aszerint, hogy annak is jusson végre, aki még soha nem kapott. Mindig csak és kizárólag az adott év produktumai számítanak, és ebbe belefér az a többek által kritizált gyakorlat is, hogy egymást követő években díjazott lehet ugyanaz a csapat. Az elmúlt évtized nomináltjainak, illetve nyerteseinek a listáján minden alkalommal van legalább két-három olyan alkotó vagy csoport, amelyiknek a neve korábban sosem szerepelt a sorban. És persze látható az is, hogy ha valaki a pályája korábbi szakaszában megkapta a Lábán-díjat, de aztán a mainstream irányába mozdult, akkor a neve kikopott a listáról. De ne legyen félreértés: senki elől nincs elzárva a díj, itt inkább az a kérdés, hogy érett alkotók képesek-e önmagukhoz képest valódi újdonsággal előállni. Hallani olyan vádakat is, hogy a Lábán-kuratórium csak bizonyos trendeket követ, de ezt tévedésnek gondolom. Szembe kell nézni azzal, hogy az új táncos generációk nemzetközileg is be vannak már ágyazódva, sokfelé tanultak, rengeteg impulzust magukba szívtak, jóval nagyobb a látószögük és a nyitottságuk, mint azoknak, akik anno csak helyben szocializálódtak. 

R: Zárásképp a kurátort kérdezem: mi a legnehezebb neked ebben a feladatban?

KCs: Inkább arra válaszolnék, hogy mi az, ami ebben a legizgalmasabb. Színikritikusként ne legyél ideges, amikor azt mondom, hogy az ok az, ami miatt engem a színház nem annyira vonz. Én ugyanis képtelen lennék a drámairodalom remekeit századszor is ilyen-olyan adaptációkban megnézni. A kortárs táncban az izgat, hogy ezeknek az előadásoknak a közel száz százaléka szerzői munka: sosem tudod, hogy mi vár rád a színházteremben. Csak azt, hogy valami ismeretlennel találkozol, és ez fantasztikus érzés, ami engem felspannol. Persze, van ebben sok minden, jó, rossz, blöff, ezerféle dolog, de hivatásos nézőként fantasztikus érzés, hogy nem önmagamat győzködve kell elmennem egy századik Csehovra, hanem folyton ott ég bennem, hogy most valami olyat láthatok, amit korábban még sosem. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek