Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KORTÁRSUNK, AZ ARTISTA

MUCH – újcirkusz hétvége / Trafó
2024. máj. 15.
much újcirkusz hétvége trafó revizoronline
A cirkusz kiment volna a divatból? Ugyan! Egy ideig tán úgy tűnt, de ez a múlté. Az artisták mindenütt ott vannak - már a spájzban is –, és milyen jól teszik! A fővárosi közönségnek ezen a téren sem lehet panasza. Nemcsak a főként hagyományhű Nagycirkusz (a városligetire gondolok, nem a Kossuth térire) mulattatja nem apadó sikerrel a nagyérdeműt, de a műfaj felnőtté érett kortársi ága is házhoz jön. UPOR LÁSZLÓ BESZÁMOLÓJA.

Akit a szórakoztatóipari monstrummá duzzadt Cirque du Soleil vonz, időről időre elviheti a családját egy fél Trabant áráért valamely lélegzetelállító álommű csarnoktöltő vendégjátékára. A kisebb kaliberű, ám gyakran nem szerényebb ambíciójú – sőt kifejezetten úttörő – előadásoknak meg ott a Sziget vagy a Müpa, de mindenekfelett a következetesen felfedező és közönségépítő szenvedélyű Trafó. 

Hol másutt rendeztek volna intenzív hétvégét épphogy vagy még nem is egészen kész produkciókkal, fejlesztésre váró számok és attrakciók műhelybemutatójával, kerekasztal-beszélgetésekkel és vetítésekkel – kifejezetten nem a kommerciális világcsúcskísérletekre koncentrálva – a szakmabelieknek és a cirkusztól megfertőzött követőknek? A MUCH sűrű hétvége volt, részletekbe menően elemezni nem lehet, csak szemezgetni, egy-egy pontra ráélesíteni az objektívet.

Cirkuszba az ember ámuldozni és hüledezni – ritkábban: rettegni – és nevetni jár. Míg a „rendes” színház hagyományosan a hitetlenség ideiglenes felfüggesztését várja tőlünk (ne kérdezzünk rá, vajon tényleg Helsingörben járunk-e, vajon a szereplő tényleg nem látja-e, amit a nézőtéren mindenki), addig a cirkusz épp a hitetlenségre játszik: „Áááá! Nem hiszem el, hogy ezt meg tudják/merik csinálni!” – álmélkodunk szapora pulzussal. Ebből a hatásból bomlik ki és erre omlik vissza minden más, noha a forma, a köntös, az eszköztár folyamatosan változik: a kortárs cirkusz talán a többi előadóművészeti ágnál is nagyobbat ugorva szív magába mindent, ami a testvérműfajoktól megtanulható, átvehető (és ad is nekik viszonzásként jócskán). A színházban-filmen megjelennek a cirkuszi alapú elemek, de még látványosabb a (kortárs) zene, a képzőművészet, a báb, a tánc- és mozgásművészet eszköztárának és szemléletének beolvasztása a cirkuszba. 

Jó esetben fantasztikus eredmények születnek a kereszteződésből, máskor úgy tűnik, a korváltás csak külsőség: a flitteres-fűrészporos manézsvilágot a természetesebb ruha és a csupaszul „igaz”, nyers tér váltotta fel, a revütánc-elemeket a kortárs mozgásművészet alapmozdulatai. 

much újcirkusz hétvége trafó revizoronline

A sokszínű zárónapi showcase fiatal ukrán versenyzője (igen, verseny is volt!), Alisa Astapova elsöprő lendületű minietűdjéről (Metamorphosis) például nehéz volna megmondani, hogy egy légtornász-elemmel feldúsított táncszóló, vagy tánccal körített cirkuszi szám, de nem is számít, mert tökéletes az elegy. Máskor viszont csapda lehet a Gesamtkunstwerkre törekvés, ha a „külső” elemek szükségtelenül vagy nem elég hatékonyan kerülnek a számokba. Ijesztően gyakori, hogy a saját műfajában kiváló cirkuszos a szépelgés bűnébe esik: lassított mozdulatokkal, átszellemülten, nagy művészi átéléssel tánclépdel egyik attrakciótól a másikig – bőven hagyva időt a nézőnek, hogy elmélázzon ennek fölöslegességén. Láttunk ilyet többször is a hétvégényi seregszemlén – kiheverhető, időszakos állapot; idővel remélhetőleg lecseng ez a divat is, a kötelező mozgásformaruhát mindenkinél felváltja a neki komfortos, önmagára szabott testviselet.

A sokszínű és dús hasznú hétvége házigazdája, a OneTwoMany Collective saját bemutatójában azzal kísérletezik, amivel manapság (és nagyon helyesen!) minden előadóművészet: az eseményt (az alkotást) demokratizálni, a közönséget aktívan bevonni próbálják. A törekvés lényege: a játékba invitált nézők egyéni, illetve közös döntései befolyásolják az előadás menetét, akcióik és reakcióik révén kisebb-nagyobb „színészi” szerephez is jutnak. Kérdés, hogy a mutatványhangsúlyos cirkusz műfaja – akár még határvidékein is – ennek mekkora teret enged. Az InThisTogether mindenesetre rokonszenves kísérlet, de egyelőre mérsékelt sikerrel; a gyér számú attrakció (amelyhez a színpadra invitált civil csak keveset tehet hozzá) mind elkülönül egymástól, az egészet egyben tartani hivatott „részvételi” elemek szövete viszont ritkás: ezen iskola nem túl attraktív sztereotíp gyakorlatain nem lép túl; a nézők be-nem-vont többsége így kívülállóbb, mint valaha. Gyerekbetegség ez is, bízvást kinőhető.  

much újcirkusz hétvége trafó revizoronline

Annál ügyesebben és ellenállhatatlanabbul vonja be a teljes közönséget a német Matthias Romir feketebohóc-szólója, a Schwarz, pedig csupa-csupa elcsépelhetetlen trükkből épít. A színpadi alias Schwarzclownt az erős akcentussal ismételgetett öt szónyi nyelvkészlete sem akadályozza meg abban, hogy szándékát ráerőltesse a két ügyesen kiválasztott nézőre, akit időről időre segítségül hívhat egyszerűnek tűnő, mégis katasztrofálisan félresikerült mutatványkísérleteihez. Minduntalan megmentenénk: nem is csak neki, de kipécézett társainknak is drukkolunk, rajtuk is nevetünk. 

Ez a bohóc (is) az ügyetlenség virtuóza, az elbaltázás professzora – miközben persze legalább kétszer-háromszor olyan virtuóz mutatványt mutat be (mintegy véletlenül), hogy szemünk-szánk eláll. Az a végtelenül szórakozott, viccesen vagy szánni valóan idegesítő figura, akitől a civil létben falra másznánk. Esetlen alak feketében, aki lábán ormótlan, bakancsos görkorcsolyával egy egész nézőtéren kell keresztülküzdje magát (útja mintha évszázadokig tartana), hogy egyáltalán belekezdhessen a… mibe is? Alig elmondható, hisz mesteri bohócszámhoz illőn csak az előadásidő töredéke telik csinálással; a többit a rákészülés, még inkább a különféle előkészület-fázisok ismételt katasztrofális kudarca tölti ki. 

Paradox módon szívmelengető kudarctöltelék ez: megmosolyogjuk, megkedveljük, és mire felocsúdunk, antiartistánk ujja köré csavarja az egész nézőteret. A szeretetünkre pályázik és a szeretetről mesél (megannyi trükkösen variált szívlufi is segítségére van ebben), de közben minden lepottyan, elszáll, kipukkad, szétesik – pont, mint az életben. Talán ezért másznánk falra egy ilyen alaktól a való világban: mert a reménytelenség realitásába ütné bele az orrunkat – és talán ezért volnánk kénytelenek mégis szeretni kint, abban a reménytelen való világban is.

Nem a nevettetés a célja, de bizonyos fokig a klasszikus bohócügyetlenkedés és a pazar egyszemélyes légtorna keresetlenül rafinált elegye a Konstrukt. A horvát Dora Komenda csapata, a Cirkus Kolektiv előadásában három klasszikus szer – a kötél, a „függöny” (silk) és a trapéz – „bokrosodik meg” a szemünk láttára, hogy aztán az artisták a tőlük megszokott, bámulatra méltó természetességgel állítsák produkciójuk szolgálatába – ezúttal – nemcsak a gravitációt, de máskor hű szövetségesük, a „tornaszerek” lázadását is. A függesztett kötél ezúttal kibogozhatatlannak tűnő óriásgubanc, amelyről a klasszikus (itt ismételt zuhanásba torkolló) „mászó” attrakciók során újabb és újabb szálak válnak le, míg végül csupaszon marad a máskor megszokott egyetlen kötél, hogy aztán az is ledobja magáról az artistát. 

A trapéz keresztrúdja minduntalan kibújik a két függesztő kötél hurkából, így újabb és újabb stabilitási és egyensúly-formációkat kell kialakítani, hogy az artista e szokatlan lengőeszközön mutathasson másképp megszokott trükköket. A silk „csak” annyit tesz, hogy valami égi csigán minduntalan siklásnak indul egyik vagy másik szára, mintha az artistafüggöny nem találná helyét, és „idomárjának” előbb vele kellene kiegyeznie, őt kellene ráncba szednie, hogy levegőbe emelkedhessen általa. Mindhárom kellék megakadályozná, hogy rendeltetésszerűen használják, a művész pedig mindhárom esetben fényes diadalt arat: noha légtornász-ambíciója megbukik, mégis képes előadni a számot; szólója drámai kettőssé válik: párbeszédet folytat a rendíthetetlenül renitens tárggyal. Mindhárom etűd dramaturgiáját ez az egymásnak feszülés és a befuccsolt kísérleteket követő újabb nekifutások ritmusa adja, erre a szilárd pillérre lehet építeni: sztenderd mutatványok sora helyett cirkuszdráma születik.

much újcirkusz hétvége trafó revizoronline

A képek forrása: OneTwoMany Collective. Fotók: Simon Iringó

Kifejezetten feldobta a nézőt (és ez kivételesen nem a halovány nyelvi poén kedvéért áll itt) a lengyel Fundacja Sztukmistrze w koloŻe (kb.: Színesben) című csoportos labdaidomító száma, amely szintén a feltörekvők versenyében tűnt fel. Ezúttal négy férfi és számtalan labda játssza a főszerepet. Ismét kiderül: izgalmas partner ugyan a gravitáció nevű láthatatlan (ám mindenütt jelenvaló) cirkuszművész, de nem árt, ha, mondjuk, a zsonglőrnek kétlábú társa is kerül a színre: hirtelen nagyon megugrik a lehetséges mutatványvariációk száma. Ha a labdák légben táncoltatásának végtelen számú módja van, akkor két, három vagy négy zsonglőr fellépésével ez megsokszorozódik: végtelen a négyzeten, a köbön – és így tovább. 

Minden játékos önmagában is pazarul variálja a mozdulatokat – labdáival külön-külön kommunikál, pördül-fordul, késleltet, eltérít, domborít és homorít. De ha többen vannak, akkor saját köreit föl nem adva A olykor B labdájával is folytat párbeszédet – elcseni, eltéríti, megperdíti –, miközben testével hanyagul C felé fordul, mialatt D tehetetlenül igyekszik közbeavatkozni. Megint csak: élettel-drámával (hol víg-, hol szomorújátékkal) telik meg a színpad: az attrakció nem célja, hanem anyaga a produkciónak. Szellemes kvartett, felszabadult és felszabadító. Szellemes és elragadó: derűs együtt-játékra invitál, pedig nem lépünk színre. És ismét: a mutatványanyag önmagából szülte meg a szám sűrű – mégis könnyed – dramaturgiáját, a víg zsonglőrök csak engedtek a játék kísértésének (meg gyakoroltak vígan párszáz órát, nyilván…). 

A damaturg(ia) mindenkori haszna és szükségessége újra és újra kiviláglik – sokszor épp a hiánya, elégtelensége a fényes bizonyíték. Tudjuk: nemcsak a szónak, de a hangnak, a térnek, a mozdulatnak, sőt a kedélynek – és mindenfajta interakciónak is – megvan a dramaturgiája. A jobb cirkusziskolák tanítják, a komolyabb társulatok magától értetődően alkalmazzák a „rendes” színháztól eltanulható hatáselemzést, és -tervezést.

A tanulás a kulcsszó ezen a hétvégén is: bár a MUCH nem bennfentes összejövetel volt, egyik nagy haszna épp a „szakmázás”, a közös elemzés, a konkrét fellépésen túl a jövőbeni bemutatkozási lehetőség, mentorálás, produkciófejlesztés ígérete (ilyen díjakat lehetett elnyerni a rövid számok versenyében): ezek mind odakerültek a találkozó színesen terített asztalára. Mindenki bespájzolhatott belőle. Nem is annyira fesztivál volt ez, inkább cirkuszcsaládi ünnep: a meghívott nézővendég élvezi a népes rokoni kör örömzenéjét, de biztosra veheti, hogy távoztával a buli folytatódik: a nagybácsik és nagynénik egyre emelkedettebb hangulatban elemzik a felszolgált szakmai fogásokat és műsorszámokat – és biztosan isszák egymás szavát… 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek